AKÁR ÚGY IS kezdhetném: „Szeretnék egyet”. Mintha az írásjelek és szavak legpontosabb helyi értékére találva, pátosz és nyelvi pongyolaság, sőt skrupulus nélkül bátran írnám a szentenciát. „Szeretnék egyet. Szeretném megérni” – közben ujjam is követné mondataimat, föl, föl, a levegőégbe.
ALIGHANEM úgy öregszik az ember, hallottam felőle harangozni, hogy öreg/öregedő korára mással nem bírván, még a honi literárok is, de egyéb olvasó férfiak úgy kilencven körül Jókait olvasnak. Pontosabban: ha olvasnak – Jókait olvasnak. Ezt nyilatkozta például az öreg Kós Károly (amikor melegében olvastam a konfessziót, el is hűltem rajta) – nemigen élvezek én már mást, mint Jókai regényt, mondta egy régi beszélgető-könyvben. Mert: benne ott minden. Így mondta. És aztán láttam pátriárka-kort megélt apósomat is, aki pap-literátor lévén kilencvenöt éves kora körül napszámra olvasott ősvadonra emlékeztető zalai (tilaji) kertjében (áprilistól
REJTÉLYES ÉPÍTŐ-MŰVÉSZ volt egy mára jobbára csak a periférián emlegetett különös férfiú – valahol a szecesszió és modern között, akinek még a neve is vitatott: Torockai Wigand Ede (1869-1945). Vagy Thorockay Wiegand Ede. Esetleg Vigand Ede. Nem tudni pontosan mikor született (az anyakönyv 1869. májust ír, ő maga viszont az 1870-es évet adta meg), s nem tisztázott az sem, mikor és hol és miként halt meg.
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!