AMBRUS LAJOS: A lepkegyűjtő

Forrás:  neenmachine.comTÁJ. EMBER és állat. Közös létezés – egymás koreográfiái. Buda Ádám, egy régi lepkegyűjtő a távoli XIX. századból még apjától, Buda Elektől tudta, hogy minden élőlényre, az, ki pásztora, sújtva ügyel. Fújta, mint egyet az örök és fényes hérakleitoszi töredékek közül. Vagyis, ki vadra, madárra, halra, netán pillangóra vadászik: ne az ölés öröméért tegye! Ne a kiomló vérért és ne a pusztítás élményéért. Hanem hogy megismerhessen döntő pillanatokat. A halálét például. De ebben a megismerésben benne kell lennie a létezés és felfedezés kegyelmének is.

Hogy egyensúlyt tanulhassunk: aki cserkelve nyomoz erdőn, mocsárban, hegytetőn, óceánon vagy sivatagban, hálóval csapdázik madárra, lepkére, örök mementóul: menteni is tudjon. Hogy a jó vadásznak az egyetemes létezés titkait kell megértenie.

hattyú; www.foodandwine.hu

Hattyú

Még ez az öreg Buda Elek is olvashatta ezeket a töredékeket. A Kárpát-medencében ő gyűjtötte be legrégebbi példányát például az átvonuló bütykös hattyúnak (Cygnus olor) – még 1848 február 23-án. A Hunyad vármegyei Russon lőtte. Kitömött példánya egy nagy ország 20. századi összeomlásáig látható volt – bár arra jól emlékszik fia, a nem kevésbé nagyszerű vadász és ornitológus Buda Ádám, hogy az atya féltve őrzött madárgyűjteményét egyáltalán nem kímélte az idő. Sem a helyzet vagy a kelet-európai fátum – Buda Elek esetében a ’48-as szabadságharc, illetőleg a román fölkelés. Fia írja kései öregkorából visszaemlékezve, egy évvel halála előtt, még 1918-ban a Herman Ottó szerkesztette Aquila folyóiratban megjelent visszaemlékezésében, hogy a román zavargások után atyjának teljes gyűjteményét

„összetépázva és az udvarra szétszórva találtuk, honnan aztán a még használhatókat összegyűjtve és kiigazítva atyám később, 1852-ben a nagyenyedi Bethlen-kollégiumnak ajándékozta. Sok azonban teljesen megsemmisült”.

Nem így bütykös hattyú egyik preparált példánya – Trianon előtt még láthatták a nebulók a nagyhírű fejedelmi kollégiumban. Még maga Buda Ádám is az 1916-os román betörés után, midőn öt hónapos menekülés után visszatért szeretett hátszegi völgyébe, meglepetten konstatálta, hogy saját gyűjteményét, amely atyjáénál sokkal jelentékenyebb volt, a román betörés nyomán dúló katonaság megkímélte. (Azt azért ő sem tudhatta, és szerencsére nem is érte meg, hogy pár év múlva, az impériumváltáskor Európa-hírű anyagát puskatussal papírzsákokba kényszerítve, összetörve és gyömöszölve szállítsák el valami ismeretlen célállomás felé.)

Illyei és galaczi Buda Ádám Réán lakott – Hátszeg mellett, a híres és legendás Retyezát tövében. Kis hunyadi udvarházának két nevezetes tulajdonsága is akadt: először a verandára felállított finoman érzékeny távcső, amellyel a szemközti sziklás és havas csúcsokat obszerválhatta és jegyezgethette a zergecsapatok friss vonulását. A másik egy épülettoldalék volt a lakóház mellett: a „múzeum”. Egyik szobájában kizárólag olyan kitömött madarak szerepeltek, amelyek nagyon ritkán szoktak megfordulni ezeken a tájakon. A többi helyiségben tarkaszárnyú pillangók ezrei-tízezrei, s köztük sok olyan gyönyörűséges példány, amelyek a világ nagy gyűjteményeiből is hiányoznak.

Így tűnt fel ez az amúgy szerény ember a szélesebb közvélemény előtt – az esetet emlékezésében meg is örökítette egy szemtanú, az egyébként természettudósként is ismert Szontagh Pál. Az ornitológusok a Millenium körüli időkben  Budapesten tartották egyik kongresszusukat, melynek fő témája a madarak vonulása volt. (Meddig húznak lefelé, délnek, a télire levonuló egyes madárfajok s meddig föl északra, nyáron? Hol fészkelnek, merre visz a vándorlási útjuk? stb.) És  az egyik felolvasás után egyszer csak felállott egy szikár, öregesebb úr, s nagy bocsánatkérések között engedelmet kért a szólásra.

Pelikánok

Ő – úgymond – nem tudós, de megfigyelt már ezekben a kérdésekben egyet-mást, engedjék hát meg, mondta, hogy rámutasson néhány tévedésre, amelyeket a vita folyamán hallott. Így például a tudomány egyik jelenlévő dísze azt állította, hogy a pelikán Európában sohasem fordul elő, már pedig ő maga is lőtt néhány darabot Hunyad megyében a Maros-parton. Azt is említették, mondta, hogy a vadhattyú a mi vidékeinkre nem vándorol el soha, pedig ilyet látott többet és lőtt is Hátszeg vidékén. Az efféle ritkán előforduló madarakat ki szokta tömni, így tett ezekkel is, s akár föl is hozza őket bemutatni, ha netán kételkednének szavában. Ezen kívül is van nála néhány fajta kitömött madár, melyekről azt állapították meg az egyes felszólalók, hogy nálunk sohasem fordulnak elő, pedig ez nem áll meg.

A tudós urak összenéztek – mond a szemtanú. Ki a szerény fellépésű, falusias külsejű öregúr? Buda Ádámnak hívják. Nagy vadász, sok zergét lőtt a Retyezát kősziklái között és néhány medvét is. Van egy kis birtoka Reán, a Hátszeg vidékén s nagy büszkesége, hogy messze földön az ő kertjében terem a legszebb és legzamatosabb Pónyik alma.

A Retyezát

Persze a kongresszuson jelen volt a British Museum kiküldöttje is. Aki, miután beavatták a hozzászóló életútjába, e felvilágosítás után megjegyezte, hogy egy Buda nevű magyar úrral ők is összeköttetésben állnak. Viszont az illető csak a lepkék iránt érdeklődik. Szokott is nekik néhány fajta speciális lepkét küldeni Londonba, amilyeneket csakis általa ismertek meg s nem is tudták máshonnét beszerezni. Az illető nagy szakértő lehet, mert cserébe olyan másfajta lepkéket szokott kérni, amelyek vagy nagyon ritkák nálunk, vagy pedig csak egzotikus vidékeken fordulnak elő. És akkor persze kiderült, hogy a felszólaló és a lepkegyűjtő egyugyanazon személy. Buda erre előadta, hogy azokból a lepkékből ő a világ minden részébe szokott küldeni, hogy cserepéldányokat kapjon. Ezek az ő lepkéi csak a Retyezát-hegységben fordulnak elő – ráadásul ő nem hálóval csapdossa a pillangókat, hanem még bábformájukban szedegeti össze őket. Mert annyi mindent tud, meséli a szemtanú és Buda jó ismerője, hogy oly megbízhatóan kitanulmányozta a lepkék életviszonyait, hogy még begubózott alakjaikban fölismeri lárvájukat. Majd addig őrzi őket, mígnem lepkeformájukat fölveszik. Így szebb állapotban kapja őket, mintha a lepkegyűjtő tudósok elfogadott módszerét követné, akik hálóval fogdossák és sokszor összetörik őket, vagy legalább is szárnyaikról leverik a színes hímpor egy részét.

Pillangók

Buda Ádám akkor egyszerre a tudósok érdeklődésének középpontjába került. Kitűnt, hogy ő a világ összes nagy múzeumával csereviszonyban áll és ennek révén olyan pillangó-gyűjteményt létesített Isten háta megetti tanyáján, aminő párját ritkítja s melynek egyes példányait még állami intézetekben se nagyon kereshetni. S már-már ünnepelni kezdték a külföldi vendégtudósok vivátot kiáltozva rá, de, és ez az igazán nem meglepő fordulat, a lepkegyűjtő medvevadász úgy megijedt, hogy vonatra ült és ki se szállott, amíg Hátszegre nem érkezett.

Ember és állat. És táj. A létezés koreográfiái. A Budák több nemzedéke tudta, mindegy, mire vadászunk: medvére, zergére, bütykös hattyúra avagy egyszerű atalanta lepkére, édes mindegy – mindenfelé az élet és az enyészet harmóniáját keressük. Buda Ádám meg távol a világ hívó és kecsegtető zajától, konokul és büszkén kitartott, közben kincseket küldözgetett a világ nagyobb szellemi központjaiba – cserepéldányul. És beérte saját azíliuma, egy táj csöndes szuggesztiójával.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , , , , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: A lepkegyűjtő bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. P. Nóra szerint:

    Jó napot! Buda Ádám írt esetleg könyvet “lepketartási” tapasztalatairól? Esetleg ilyen témájú könyveket tud ajánlani nekem akedves Lajos úr? Üdv. P. Nóra

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.