BORSZAKÉRTÉS, BORVERSENYEK – érzékcsalódás és bulvár

wine-tasting-rules-646BORSZAKÉRTÉS, BORVERSENYEK? Ha egy ismeretlen városba érkezve azt látnád, hogy az ’A’ étteremben, ahová előzetes információid alapján menni akartál, nem ül senki, ám a mellette álló, hasonló ’B’ étterem majdnem tele, vajon melyik éttermet választanád? A ’B’ éttermet?! Nos, éppen erre az egyszerű és hétköznapi esetre használják a tudomány világában „terelés”, vagy a komolyabb hangzású „információs kaszkád” kifejezést.

2013. júniusának egy uborkaszezoni vasárnapján, „Wine-tasting: it’s junk science” (Borkóstolás: ez gagyi tudomány) címmel David Derbyshire közölt izgatással felérő írást a Guardian online Life&Style oldalán. A cikk nagyobb részének fordítása három nappal később, „A borszakértés blöff?” címmel, az index ‘tudomány’ rovatában is felbukkant. A magyar nyelvű mutációt sok ezren ajánlották. Voltak, mint a médiapartnereim között tisztelt Bányai Gábor Botond (Borigo) és Németh Richárd (Borászportál), valamint dr. Rohály Gábor (Borkollégium), akik írásban reagáltak a cikk állításaira. Én is megtettem, még abban az időben, ám az írás a blogra csak most kerül fel.

  • Az írás némiképp szerkesztett formája (Szerkesztő: Gyimesi Zsuzsanna) a hvg Bor&Utazás Plusz című színvonalas kiadványában, 2013. szeptemberében jelent meg.

A „Marhaság Mantra”

A Guardian/index cikk, Robert T. Hodgson nyugalmazott kaliforniai oceanográfus professzor „Journal of Wine Economics”-ban (JWE) megjelent írásaira hivatkozva építi fel a „borkóstolás marhaság” mantrázást. A JWE amúgy a Borközgazdászok Amerikai Társaságának (AAWE) a lapja és rendszeresen közöl bortesztekhez kapcsolódó igényes tanulmányokat is. A cikk, Hodgson évekkel ezelőtt (2008, 2009) megjelent írásairól, mint a boripart megdöbbentő újdonságról ír, holott, 2013-ban már cseppet sem számítottak újdonságnak, és azt is határozottan megállapítja, hogy a szerző „bebizonyította, hogy még a képzett, professzionális borkóstolók is szörnyen ítélik meg a borokat”. Ám ebben is jobb lesz kételkednünk.

Robert T. Hodgson, Fieldbrook Winery

Hodgson, aki a San Franciscótól hatórányi autóútra északra fekvő, Fieldbrook Winery tulajdonosa is, és amúgy rendszeresen küld borversenyekre borokat és tart borkóstolókat, mind a három JWE-ben megjelent írásával kiverte a biztosítékot. Az indexen is linkelt „13 U.S. borverseny konkordancia-analízise” (2009) című írásáról Joe Roberts amerikai borszakértő jegyezte meg epésen, hogy:

„A kilencoldalas analízis elolvasása után odáig is elmennék, hogy az AAWE kiadványa a totális felelőtlenség határát súrolja. Véleményem szerint, az a mód, ahogy [Hodgson] a statisztikát alkalmazta, a legjobb esetben mutatós, a legrosszabb esetben, egyenesen hamis.”

Roberts számos módszertani hiányosságára is felhívja a figyelmet, olyan szigorú mondatokat használva, mint

„A grafikon lenyűgözően néz ki, de van vele egy probléma: a következtetés bizonnyal teljes marhaság.”

Hodgson statisztikáinak támadhatóságát Roberts az elnagyoltságban látja. Ha hihetünk Robertsnek, ami egy újabb írás tárgya lehetne, Hodgson túl sok tényezőt hagyott figyelmen kívül ahhoz, hogy elemzéseit szigorúan tudományosnak tarthassuk. De akad egyéb zavar is az erőben.

Érzékcsalódások és „terelés”

A Guardian/index cikk megjegyzi, hogy „Hodgson nem az egyetlen, aki megkérdőjelezi a borkóstolás tudományosságát.”, ami nyilván igaz is. Ezt követően felsorol néhányat azokból az 1960-as évek óta egyre szélesebb körű kutatásokból, melyek egyik célja a fogyasztói társadalom kedvencének, a fogyasztónak a kiismerése. A példák kétségtelenül érdekesek, azonban egyikük sem erősíti a cikk „junk science”, „blöff” koncepcióját. A Guardian/index Frédéric Brochet francia kutató (Université de Bordeaux) és szőlősgazda beígért és jól ismert boros címke kísérlete helyett egyébként Gil Morrot (Frédéric Brochet) „A szagok színe” című írására linkel át.

Az egyébként érdekes címke kísérletben (2001) ugyanazt a bort asztali borként (vin de table), és egy hét eltéréssel nagy borként (Grand Cru) is felcímkézték és kóstoltatták. A kóstolókat megkérték, hogy jellemezzék a borokat. A többi már könnyen kitalálható… a „Grand Cru” szebb jellemzést kapott, mint az „asztali bor”. S, hogy kerül ez ide, mi köze van a borversenyek vak kóstolóihoz, ahol senki sem látja a palackot, címkét? Semmi! Amihez viszont köze van, az a fenti éttermi példával leírt és a nyájra utaló „terelés”, vagy a komolyabban hangzó „információs kaszkád” fogalommal címkézett és a mindennapokból jól ismert befolyásolhatóságunk.

Az index írásának legvégén (a Guardian posztja valamivel hosszabb) mégis csak felbukkan a „Szagok színe” (2001) című tanulmány is. A leírtak az információs kaszkádra és az érzékcsalódásra is kétségtelenül jó példát nyújtanak, még ha a témához csak látszólag is van közük. A kísérletben a fehér borból szagtalan festékkel (szőlő-antocianin) vöröset készítettek, majd a résztvevőket arra kérték, hogy szagolják meg. Az eredmény ezúttal is megjósolható… a festett fehér bort a kísérleti személyek vörösbor illatúnak érezték. S, hogy mi köze van mindennek a borversenyek vakkóstolóihoz, ahol senki sem festi meg a fehérborokat? Egyértelmű, hogy ismét csak semmi.

Az érvelésben Robin Goldstein és szerzőtársai „A sokkal drágább bor jobban ízlik?” (JWA, 2008) című tanulmánya is előkerül. Goldstein szerint

„a vakkóstolók nagy mintaszáma alapján azt látjuk, hogy az ár és az általános minősítés közti korreláció csekély és negatív.”

Hacsak nem a szakértők kóstolnak, tehetjük hozzá, akik esetében az ár és a bor értékelése közötti kapcsolat már „non-negative” lett. Más szavakkal: a drágább borokat a szakértők inkább élvezik, mint az olcsóbbakat.

A David Derbyshire utolsóként felhozott, az előzőre rímelő példája Richard Wiseman pszichológus nagy port felvert „a drága bor és az olcsó lőre íze a legtöbb embernek ugyanaz” megállapítása. Érdekes kísérlet ez is, azonban a borversenyeken továbbra sem „a legtöbb ember”, hanem szakértők bírálnak, vakteszteken, bizottságokban.

Vox Expertorum

Sir Francis Galton (1822-1911)

A Nature 1907. márciusi 7-ei számának 450. oldalán „Vox populi” (A nép hangja) címmel jelent meg Darwin unokatestvérének, Francis Galtonnak az írása. A szerző beszámol a Nyugat-Angliai Vágóállat és Baromfi Kiállításon (Plymouth) megrendezett súlybecslő versenyről, melyen 787 nevező, szakértő hentes és farmer becsülte meg a kiválasztott ökör vágás utáni súlyát. Galton legnagyobb meglepetésére, a leadott egyedi becslések átlaga alig 0,7 százalékkal tért el az ökör valódi súlyánál. Meglepő volt az is, hogy a számolt átlag az egyedi becslések mindegyikénél közelebb került a valós értékhez.

A Nature cikkére írt – a fentiekre rímelő – korabeli olvasói levél is már felhívta a figyelmet arra, hogy a becslésben valójában nem a „nép”, hanem szakértők vettek részt, ami miatt jóval helyesebb lenne az írásnak „A szakértők hangja” (Vox expertorum) címet adni.

Utószó

  • Bizonyosra vehető, hogy a téma érdekes és bulvárba hajlítható jellege miatt a jövőben is újra és újra felbukkan majd a “borszakértés blöff” állítás, ahogy az már évek óta történik. A látványos és jól érthető “érvek” a többséget vélhetőleg maradéktalanul meg is győzik, de ettől még a “nép hangja” nem lesz a “szakértők hangja”.

Csíki Sándor♣

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: bor, borász
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.