AMBRUS LAJOS: Balatoni utazás (a balatoni hal)

MA NEM CSAK A HALÁSZ nem kap vacsorahalat, hanem még pénzen sem lehet halat venni a Balatonnál” – fejemben Jankó János 1902-es Balaton-kötetének egyik mondata járt a régi idők homályából. Mit mondjak, száz év óta a „halhelyzet” csak romlott – gurultam Badacsonytördemic felé a decemberi havas esőben a barátom ígérte balatoni hal után. Ó főhal, ó Balatonnak csillogóan ezüstfényű halkirálya, ó Lucioperca sandra – a süllő! A sümegi vár, Szentgyörgyhegy, Szigliget és Badacsony nem mindig a Jókainál vagy Eötvös Károlynál olvasható derűs tájképet mutatják, a lombokkal és virágokkal borított időt, csupán ezt a havas, ködös, jeges elvarázsolt tájat.

Viszont a friss szűz hó síkmértanon és térgeometrián át szereti közölni a letisztult formákat – szikáran, erőt sugárzóan és világosan. A Balaton környéke egy másik dimenzió: süssön bár nap, ragyogjon hegyoldal, csillogjon víztükör vagy járják havas fergetegek, a Balatonnak minden élethelyzetben rendkívüli energiái vannak. Ha erre utazol, mintha valami feltörhetetlen kódrendszerrel bíbelődnél.

De bizony a hal! A Balaton-irodalom számomra értékesebb könyveiben csupa nagyszerűségeket találni. Mindenfelé dicsőítik a balatoni halat – csakhogy nem nagyon lehet hozzáférni. Nemcsak ma: így állt Herman Ottó idején is, aki a Jankó János előtti  A magyar halászat könyvében (1887) panaszolja a korabeli halmizérát.

„Ami óta a hal lefogyott és elfogyott s evvel együtt a halászat nemes mestersége is mind kisebb körre szorul, sok vidéken teljesen kiveszett az igazi halásznóta s vele együtt a szokásoknak egész raja” is.

És Eötvös híres, cselekményfolyondáros, az emlékezet színeitől és az érzékszervek mámorától terhes, az élet színpompájáról fabulázó Balatoni utazásában is bőven benne a hal, bárha mellékesen is, a téli jéghalászat viharos célpontjaként is. A hal, mint zsákmánypréda: amikor a főkajári és siófoki lékhalászok összevesznek és pörösködnek a határvizek fekvésén; vagyis a célzsákmányon. Aztán az alsóőrsi halászok téli bokorhalászatának tragédiájában. Vagy ahogy a halat a veszprémi piacra hordják. Persze nem elsősorban a balatoni halak királyát – e rendkívül sebes és „ügyes úszó” csodálatos halat.  Herman Ottó regéli róla:

„Épen táplálékban való telhetetlensége hozza magával, hogy a folyóban élőnek húsa nem oly tiszta ízű, mint a Balaton főhaláé, mely túlnyomóan a sugár kardossal és a küszfajokkal táplálkozik; innen van az is, hogy a Balaton fogas süllője rendszerint seregben jár, amint t. i. a kardos és küsz seregeit üldözve követi; különösen télen a jég alatt jár össze, úgyhogy ha a halászok csapása véletlenül jól talál, az eredmény roppant nagy, a táplálék bősége okozza azt is, hogy a balatoni hal a folyóbelinél hasasabb”.

És a lényeg:

„Húsa fehér, pompásan foszló, elsőrendű, megjegyzendő, hogy az a nagy tömeg „fogas”, mely Bécs, Budapest s a közlekedés terjedésével, távolabb helyek is fogyasztanak, csak igen kis részben balatoni; inkább aldunai eredetű”.

Az én badacsonytördemici Péter barátomtól kapott portékám persze valódi balatoni is, fogas süllő is – pontosabban süllő; a hal fiatalabbját süllőnek, a közepes nagyságút harcsasüllőnek, a nagyot fogasnak mondja Jankó János A Balaton melléki lakosság néprajza halászati fejezetében. De rögtön hozzátéve, hogy Herman Ottó nem jegyezte fel a közbülső ’harcsasüllő’ kategóriáját. Egy másik könyvben a klasszikus süllő-fogas distinkcióját olvashatni már grammokra és a haléletkorokra is lebontva. Azt írja a két háború közti szerző, hogy az „ún. ’adagos fogasok’, amelyeket nyaranta a Balaton-parton IV. rendű fogas néven árusítanak, 30-50 dkg súlyban, 35-40 cm hosszúságban, a 4-5. nyarukban kerültek hálóba”. Ezek a süllők. Aztán a ½-1 kg-ig terjedő III. rendű süllők úgy 5-6 esztendősek. A II. rendű fogasok már 1-1,70 kg súlyú, 50-60 cm közti és 5,5-7 éves példányok, de ugyanebben a kategóriában az 5 kg-os egyed akár 9-10 éves is lehet. Az I. osztályú 7 kg-os fogas viszont már 80 cm hosszúságú – s a ritkán felszínre kerülő 9-10 kg-os példányok az igazi fogaskirályok: a 14-18 életévüket is betölthetik és hosszúságuk a 120 cm-t is elérheti. Mindez egy 1934 után újra kiadott Balaton-kötetben szerepel: Dornyay Béla és Vigyázó János Balaton és környékének részletes kalauzában. Méltatlan volna e rendkívül tartalmas és színvonalas munka új kiadásának jelentőségéről néhány sorban írni: maga a nagyszerű földrajztudós, Cholnoky Jenő is úgy emlékezik meg róla, hogy e kis kötet után már fölösleges vállalat újabb balatoni útikalauzokba fogni. Mindezt saját Balaton-könyvében jegyezte meg a tudós szerző – a „Dornyay-Vigyázó” viszont kisméretű sorozatban megjelent munka, színes, kihajtható térképekkel, szép grafikákkal és szinte zsebbe való példányban. Új kiadása viszont keménytáblás, nagyalakú és elegánsan nagytükrű, bár a grafikák kevésbé igényes nyomdai kivitelűek, ám a kötet mérete miatt lényegében alkalmatlan az utazás melletti használatra. De  e kötet kapcsán szinte kurziváltan kell megemlíteni az eredeti Dr. Thirring-Dr. Vigyázó-féle Részletes magyar útikalauzok sorozatot is – merthogy minden könyve nagyon megérdemelné az újrakiadást. A ’30-as években páratlan igényeségű vállalkozás volt igen népszerű 20 kötetével: a sorozat egyes darabjai a Budai hegyektől a Mecseken és a Nagy Magyar Alföldön át Erdélyig és Horvát-Szlavonországig részletesen átfogták a Kárpát-medence teljes földrajzát, természetrajzát, építészetét, néprajzát és históriáját.

Ahogy gurulok Tördemicről, az ezer évig Zala megyéhez tartozó badacsonyi faluból Kemenesaljára, a képzelet kavargásaiban felrémlik egy nemrégiben látott régi térkép is – Francois Sulpice Beudant francia ásványkutató és geológus Balaton-térképe. Elég egy gyors pillantást vetni a Voyage mineralogique et géologique en Hongrie pendant l’année 1818 című kötetben megjelent mappára hogy lássuk, az első balatonvidéki földtan szerzője az én kedves hegyemet, a Kis-Somlyót is nagy betűkkel föliratozva jelzi (Kis-Somlyo). Vagyis e napóleoni háborúk utáni munka föltűnően nagy becsben tartja szerény szőlőhegyecskémet – még a nagy tó és híres településrendszere mellett is. Ehhez viszont tovább fűzném, hogy noha nincs erre már se süllő, se fogas, a Marcalt is rég lecsapolták (időközben meg is mérgezték, tönkre is tették), az én szűkebb tájam is különleges táj. Egy eltűnt, ma már hírből sem ismert vármegyét idéz, amelynek Cholnoky adta a legpontosabb leírását is.

„Karakó vármegye kitűnően indokolt területen volt, a Kemenes-hát és a Bakony közt. Vára ott állt, ahol ma talán Tüskevár van, vagy talán Karakó falu őrzi a nevét. Ez Jánosházától keletre, a Marcal mellett van s a falu nyugati oldalán emelkedő Dankhegy nevű terrasz-nyúlvány a régi földvár helye. Karakó-Szörcsök falu innen keletre eredetileg Karakószeg volt s valószínűleg s a várhoz tartozó várnép szállása volt.”

Kemenesalját, e bejárandó pompás tartományt a régi Karakó vármegye felosztásakor csatolták Vas vármegyéhez – persze ez is majd ezeréves történet. De Somló-környéki bazalthegyeivel, konok táji csendjével és a lélek mítoszaival bizony őrzi még a fölséges természet képét.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.