AMBRUS LAJOS: Matuzsálemek

ELŐBB EGYIK OLDALA, aztán a többi kezdett pusztulni – állva hal majd meg, mint az igazi, patétikus és  magányos fák. Közben mindent megpróbált: apró vízhajtásokat küldött a tavaszi fagykor megsérült és itt-ott szétnyílott törzse fölé, viszont ezek már vészjelzések voltak, a gyengeség és az élet reménytelen hullámzásai. Leginkább és véglegesen az látszott, hogy előbb-utóbb ki kell vágni. Mindig hatalmas, szétnyíló és lehajló koronát nevelt és ifjabb korában betakarta a pincét és arra gondoltam, az otthonosság

után vágyó kert-ember is épp ilyen lesz, ha megöregszik. Mily jó lesz alatta üldögélni, kinn a szőlőhegyen, a zsenge napsütésben és bámulni a természet időtlen díszleteit. „Haszonvételei” már nemigen akadtak, kemény héjú diót adott, azt is keveset; fagyos és aszályos idők járják az utóbbi években; gyökerei víz után kutatva elérték a sziklamezőt, szürke, kemény bazaltot fogtak és sehol nem találtak éltető nedvességre – hiába próbáltam locsolni; a hegyen legnagyobb kincs a víz és ekkora fát nem lehet rendszeresen öntözni. Gondoltam én valami tartálykocsi beszerzésére is, de tavasszal a tavalyinál is gyengébben pislákolt benne az élet, és hát szívfájdító döntést kellett hoznom: kivágjuk. Úgy hatvan évet élt, de élhetett volna tovább is, hisz a diófák matuzsálemi életűek.

Diófák

A Szabó Imre-féle Hegytetői-dűlő pincéje előtti diófámról beszélek – a tetőn jelentősen, 30-50 centire vékonyodik-fogy a termőréteg; egy kialudt vulkán centrumában vagyunk, ahol a termőföldet évmilliók során gyalulta és koptatta és sikálta az északi szél vagy vihar; itt-ott, gyűrt paplan,  kitüremkednek belőle a bazalt sziklák és szikla-gerincek. De a pince mögötti felbukkanó, jó méteres sziklatömb tetején virít egy magányos kocsányos tölgy (Quercus robur), amelyet a pince megvétele után úgy kellett kiszabadítanom a dzsungelszerű aljnövényzetből. A bozótból kimentett elképesztő természeti csoda (kopár szikla közepébe gyökeret fúró és abba kapaszkodó, legalább százéves, de alig négy méter magas tölgymatuzsálem) olyan, mint az élet túláradó diadala és a túlélés csodája. Ilyenekért, élő bonsai, mondja Lajoska komám, a japánok száz évig is kőkeményen dolgoznak. De most nem tölgyekről – a diófákról beszélek.

Ugyanis nemrégiben a hegy bejáratánál fekvő kissomlyói három ablakos ház előtt kivágtak két hatalmas diófát. Önként és dalolva, az új tulaj ezzel kezdte működését – ezek a fentinél is vénebbek voltak, ám teljesen egészségesek (láttam a bütüjüket); reményteli energiákkal uraltak mindent: tájat, terepet, utcaképet, faluvéget. Megjelent egy Fakivágás feliratú, telefonszámot is oldalán hordó furgon (úgy látszik, jövedelmező vállalkozás lett ma a fapusztítás), felmásztak rá, majd napokig gallyazták, aprították, kuglizták a két tisztes kort megélt matuzsálemet; ad maiorem Dei gloriam.  És maradt helyette egy bástyás kőház esztétikailag jeles, de kiüresedett, lepusztult látványa.

És most írjunk tanítómeséket, jámbor pedagógiákat a természet áldásos életéről? A fa tudásáról? A lassú önformálás receptjeiről? Utópiákat az emberről, akit oktalan dühe mellett vad vágyakozás is elfog, ha valami kivágnivaló keveredik az útjába? (Elnézem, évtizedek óta, ahogyan és amilyen szemrebbenés nélküli szívóssággal és mindenféle ürüggyel irtják a magyar országutak fasorait – nincs kivétel, mindenfelé Tolnától, Zalától Borsodig és Békésig és soha senkinek eszébe sem jut helyükre valami újat ültetni… Az én vidékem, Kemenesalja szinte kopár táj lett az utak mentén; hogy a pannon vidék mindennél jelentősebb tájformáló fájáról, a jegenyefáról (Populus nigra ’Italica) már ne is beszéljünk.) E csüggesztő reménytelenség közben sosem elég utalni rá: az öreg fák gazdagítják és árnyalják a táj arcát, és arról beszélnek, hogy ők nem ellenségek és hogy természetes hulltuk után sose maradjunk itt üres kézzel.

És bizony kedves szerzők egész sora ír bölcselkedő utópiákat a matuzsálemi kort megélt fákról; hogy csak a diófák kapcsán csupán csak a gyümölcsfa-óriásokat említsem – a nemzetközi hírekben a díszfák mellett a gyümölcsfákat eddig a legkevésbé sem vették emberszámba. Emlékezetük legföljebb úgy él ha a vak véletlen hozzájuk köt valamilyen jeles, de azért halványuló emléket. A Rózsakő sziklatömbje mellett álló diófa, például, Badacsonyban vagyunk, amelynek lombjai alatt Kisfaludy Sándor írta a Himfy-versek nagy részét. Vagy ilyen misztikus gyümölcsfa Petőfi körtefája is Székelykeresztúron. Aztán a Kőszeg melletti királyvölgyi gesztenyefa, amelynek mellmagassági kerülete 9. 25 m volt, koronájának átmérője 24 méter és korát 800 évre tették, de kivágásakor kiderült, hogy „csak” 350 éves volt. És hogy lombjai alatt táborozott a legenda szerint II. Szulejmán császár hadvezére Kőszeg 1532-es török ostromakor. De nem írtak egyéb gyümölcsfákról (most csak róluk beszéljünk) – pedig ezek is óriásira nőttek. Olvasom Rudinai Molnár István egyik 1912-es cikkét, amelyben visszaemlékszik az ő gyümölcsfajtákban gazdag gyermekkorára (az 1860-as évekre), így az esztergomi Dunaszigeten levő családi gyümölcsösükre, ahol igen sok óriási gyümölcsfa állt – „helyüket jelenleg törpe epigonok foglalják el”. Volt ott először négy óriási diófa, aztán három óriási Nyári Kálmánkörte és egy piros Asztraháni almafa, „amelynek hármas törzse volt és koronájának külső határvonala, „csurgója” alatt négylovas fogat körülkocsikázhatott volna”. Vagy miniszteri biztos korában, midőn beutazva az akkori országot, ezt írja Rudinai Molnár, a Sáros vármegyei Berzeviczén akkora körtefákat látott egy völgyben, hogy akaratlanul is levette előttük kalapját.  Ugyanitt, a sárosi Kendén, Mattyasovszky kertjében rátalált egy gigászi Pázmán-almafára és a Nemes Masánszkiból is feljegyzett több hatalmas példányt. (A Masánszki alma a régi almák közül tán a leginkább kíván megnőni; Zalában, a Göcsejben, maradványkertekben ma is elvétve találni belőlük és bizony a matuzsálemi kort elérve, jó évben szekérszámra adja a gyümölcsét.) Az erdélyi részekben Háromszék, Szeben, Maros-Torda, Besztercze-Naszód, Szilágy és Hunyad vármegyékben, írja Rudinai, óriási alma- és körte- és cseresznyefákat talált, első sorban az Olt, a Küküllő, a Maros és Szamos folyók völgyében. Nagybányán akkora dió- és gesztenyefákat süvegelt, nem is egyet, hogy „a gyümölcs leszedésére vállalkozó oláh földműves – a fára mászás előtt – jónak látja lelki ügyeit a pappal rendezni”. Somogyban, s főleg a Dráva völgyében Csurgó mellett találkozott akkora diófákkal is, hogy a fa vastag ágain egy katonai zenekar kényelmesen elhelyezkedhetett volna”. Egerben még 1912-ben is látható volt néhány óriási „Egri körtefa” azokból a példányokból, amelyeket még a török ültetett. És akkor nem beszéltünk a Sikulai almáról, a „török iga” emlékéről, ahogy Entz Ferenc nevezi; a török ültette példányok még Rudinai Molnár idejében is láthatóak voltak az Arad megyei Sikulán, a Fehér-Körös mellett. S a budai határban, Zugligetben is élt még két hatalmas Nyári Kálmán körtefa. És így tovább – nem emlegetem Takáts Sándor, Rapaics Raymund vagy más pomológusok idevágó munkáit. És hogy saját élményeimet se emlegessem Magyardécsétől Mezőfeléig és még Petőmihályfáig is.

Ahogy nem utalok a többi fafajra: tölgyre, hársra, szilre, bükkre, nyárra, török mogyoróra, berkenyére, cserre és kőrisre, erdei és lucfenyőkre, tiszafákra, mamutfenyőkre, platánokra, tulipánfákra, történelmi emlékű fákra, emlékfákra stb. – mindezek részletesen leírva állanak Kaán Károly könyvében, ahogy másutt, több forrásban is. Sorakozó helyett inkább diófát ültetek a hegyre (otthon a kertemet szinte máris uralja az a dió, amelyiket fiam születésekor, 29 éve ültettem) – már meg is van a husángja, csak keresem a helyét a Hegytetői dűlőben a pince mellett, ügyelve rá, ha lehet, hogy gyökere ne fogjon sziklát és ne is száradjon el. De azért azt is jó tudni, hogy e szikla tetején, ahol alig-alig pislákol az élet, él még az öreg tölgyfa, s hozzá mindig köszöntéssel közeledem. S közben persze lesem, történt-e valami újság: fészkelnek-e rajta égi madarak és mennyi makkot hoz az idén. De a legjobb azt tudni róla, hogy kitartó, türelmes, időtlen várakozásában és soha nem meg torpanó odaadásában mindig lenyűgözi le az arra járót.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: Matuzsálemek bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Mackóúr szerint:

    Ambrus Lajos föntebb emleget egy almafajtát: a’ Masánszky. A Gazda tán tudja, ha tudja, tán el is árulja, hogy erről kaphatta-e nevét az az elfeledett desszert (házikosztban, de tányérdesszertként is kedvelt volt az 50′-es években: a Masánszky rízs ?
    Esetleg egy hasonnevű konyhamesterről?

  2. Csíki Sándor szerint:

    Mackóúr!

    A masánszki (musánszki) annyit tesz, hogy eredetileg Meissen városából, vagy környékéről származó, vagyis “meisseni”. Mint Főző Géza “A soproni vidék gyümölcseinek származása, nevük eredete” címmel 1956-ban írja:

    “A Masánszki (nemes téli borsdorfi) elnevezés Herszényi szerint a szászországi Meissen városa melletti Borsdorf falutól ered, Rapaics pedig a cseh Meissen város nevéből származtatja. Német népies alakja Masánsker, ebből formálódott a magyarban a Masánszki elnevezés.”

    Én Rapaiccsal értek egyet, már csak azért is, mivel a “meisseni” cseh nyelven tényleg “míšeňský”, amiből némi egyszerű átalakulással könnyen lehet masánszky/masánszki. Meissenről (Míšeň) amúgy többféle ételt is elneveztek, ezért aztán a masánszki alma és a masánszki rizs(felfúlt) elnevezése azonos tőről fakadhat, s a közös bennük a szász Meissen városa.

    Üdvözlettel:
    Csíki Sándor

  3. Irhazy E. szerint:

    és a Bánságban úgy hívják, hogy Mosánke (moșanche), tudtommal a gugolánok ( Karánsebes környékén lakók ) termesztik

  4. János 123 szerint:

    T. Cím !
    Hol lehet beszerezni az említett Masánszki almafát ?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.