HETYEI SZOBÁM EGYIK sarkában a könyvespolc mellett különös szépségű darab áll: egy öreg gyalu. Úgynevezett “méteres” gyalu – legalább 90 centiméter hosszú, elég nehéz, s bár faragott kézivonóját a szú itt-ott már kikezdte, kése pengeéles, vagyis használható. A szerszámot lelkész apósom hagyta rám – 97 éves korában halt meg (augusztusban ülnénk századik születésnapját). Velem ellentétben ő szeretett fúrni-faragni, és különböző bútorokat is gyártott, de méhészkedő lévén, Boczonádi-rakodókaptárakat is készített.

Ám ezt a műemlék darabot ritkán használta; a gyönyörű szerszám kifejezetten nagyobb felületek megmunkálására alkalmas. Eredetileg a nagyapjáé volt – a malomács foglalkozású Gyenizse Imréé, akiről ma is tartja falujában egy közkeletű mondás, mint az olyan emberről, aki hatásosan és szerencsésen befejezett valamit. Így mondják a dunántúli Őcsényben: “Túl van rajta, mint Gyenizse a tetőn.” (Utalva a régi malomács legpontosabb munkaműveletére, a tetőzsindelyek szerencsés “összehozására”.) Ő maga módos vízimolnár lányát vette feleségül – ez a vízimolnár vidáman őrölte a gabonát a Dunán, a sárközi Őcsény mellett fel-le hajókázva a Monarchia fényesebb napjaiban.

Azám – a méteres gyalu és a vízimolnárság! Ha a pátriárkai kort megélt apósom zalai kertjében üldögéltünk, s az élet fontosabb dolgairól diskuráltunk, sok egyéb epikus tájrészlet mellett épp a sárközi vízimolnárok ma már elképzelhetetlenül egzotikus életéről szeretett a legszívesebben beszélni. Dédapja őrléseiről, hajózásairól, kikötéseiről, a Duna-ártéri gyümölcsösökről és erdőkről, vagyis a régi, egész határokat elöntő Dunáról.

Hajómalom Ráckevén

Régi mesevilág: ennek a Dunának hatalmas hagyománya és még gazdagabb irodalma van – s e régi világokra a leginkább egy remek munka irányítja rá a figyelmemet. Andrásfalvy Bertalan nagyszerű és megkerülhetetlen művére gondolok. Amelyet mindig pótolhatatlan kézikönyvként, sőt ezerfelé hasító regényként is forgathatok. Most is felütöttem A Duna mente népének ártéri gazdálkodása című hatalmas munkát a megfelelő passzusoknál, Az ártéri haszonvételek – Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás című fejezeteknél.

Mit ír a tudós szerző a sárközi vízimolnárok boldogságos életéről? – ám itt keveset találtam. Egy ábrát viszont igen: egy régi oppidum, Dunaföldvár 1836-os látképét; a város Duna-szabályozás előtti képén jól észlelhető a folyón szolgáló, hatalmas vízikerékkel dolgozó vízimalmok hosszú sora. Miként a szerző meg is jegyzi, hogy a Duna

“sokszínű haszonvételén” kívül, ahogy ő fogalmaz, a csizmadiacéh által kiadott kép egésze jól illusztrálja, hogy “őseink egyszerű és bölcs módon nem építkeztek az árterületre”.

És a gyalutól rögtön el is rugaszkodtunk a Duna-medence klasszikus, ámde nagyon is aktuális vitájához: az ártéri gazdálkodás – vagy ahogy jeles kutatója, Andrásfalvy kidolgozta –, a fokgazdálkodás problémáihoz. Tájtörténelem ez a hatalmas könyv, de településtörténet, néprajztudomány, történeti ökológia, ártéri gazdálkodás és életforma leírása az én szívemnek oly kedves pomológiai tudományokkal (almából csak hatvanat ír le név szerint, a sárköziek értékelő szavaival, körtéből negyvenhetet, hogy a többi gyümölcsöt, a szilvától a dióig, ne is említsem).

Ártéri gazdálkodás: szőlőskertek a Kis-Tisza-szigeten

A probléma lényege az Andrásfalvytól (is) származó felismerés vagy ökológiai gondolat, hogy az árvízvédelem és belvízvédelem rendszere Magyarországon az 1900-as évektől tartó szüntelen gátépítések ellenére sem tudta garantálni a teljes biztonságot. Ahogy nem biztos az sem, hogy annyi földterületet kell megmunkálás alá fogni. Ez a gondolat másfajta viszonyt tételez a folyókhoz, mint az újkori folyószabályozás – nem kívánja korlátozni, hanem tudatos tevékenységgel minden lehető térre szeretné kivinni, kivezetni a vizet, a különböző “haszonvételek” reményében. Ezek volnának a fokok: rés, szűkület, nyílás, bevágás értelmében, amelyek megnyitják az utat a víz előtt az ártér szélesebb és alacsonyabb részei felé. A fokok vezetik áradáskor az árterületre a vizet, s apadáskor is vissza a folyókba. Ezeknek a vízrajzi értelmű fokoknak a szakirodalom legalább háromféle eredetét különbözteti meg: Andrásfalvy  Bertalan tolnai és baranyai ártéri kutatásai alapján a fokokat mesterségesnek tartja, mások tiszai kutatásaik alapján alapvetően természetesnek, némi lakossági “karbantartással”, megint mások csak és kizárólag természetes képződményeknek. Akárhogy is van, azt írja Andrásfalvy, hogy ez a fok “formálja át a természet önkényéből áradó és apadó, lényegében befolyásolhatatlan folyók tevékenységét az emberi haszonvétel tárgyává”.

Víz és ember – a létezés örök jegyesei. A legfontosabb haszonvétel a halászat (a folyón fokokat nyitó embereket Andrásfalvy paraszthalászoknak nevezi), aztán az állattartás, valamint a zöldség- és gyümölcstermesztés. A halászatról annyi személyeset, hogy ifjúkoromban nekem is akadt ártéri “halászkalandom”: szülővárosom, Gyula mellett a hatvanas években, amikor a még szinte érintetlen Szana-zugi erdőket rendszeresen elöntötte a Fekete-Körös, s barátaimmal az egyik tavaszi erdei séta során régi holtágba botlottunk. Tocsogós volt, de még nem takarta szem elől dús aljnövényzet. Ebben az eldugott, mély és kanyargós mederben meglepetésünkre hatalmas mennyiségű halcsontvázat találtunk összetorlódva: mint valami szürnaturális Dalí-festmény látványa, különféle alakú és nagy ágú, fehérre kopott éles csontok hevertek szétszóródva. Egymás hegyén-hátán, több száz méteren át. Klasszikus, sőt természetes “fok” volt ez: a visszavonuló vízzel egy jelentős  halmennyiség már nem tudott visszajutni az anyafolyóba – a víz elfolyásával-párolgásával együtt lassan elpusztultak. Viszont nem halászta őket senki emberfia: a régi meder legalább másfél órás erdei gyalogútra esett a két Körös összefolyásától. A meder legmélyebb pocsolyáiban aztán fickándozó csíkhalakat is találtunk: vödörszámra vittük az utolsó Szana-zugi halász testvérpárhoz, Portörő Sándorhoz és Jánoshoz a pompás zsákmányt, akik örömmel használták fel munkájukhoz csalihalnak.

Rubens: Pán és Syrinx

A víz és az ember legújabb kori vitájából csak sorolni lehet az ellentétes érveket: a folyamszabályozások következményeit. Azt, hogy a megépített védművek hatalmas területeket ármentesítettek ugyan, vagy hogy bizonyos lépések történtek a belvizek elvezetésére és az öntözéses gazdálkodás megteremtésére. De azt is, hogy ez a szabályozás eltüntette az egykori ártéri gazdálkodás szinte minden klasszikus sokszínűségét. És minden formáját – a létezés egyik archaikusan gazdag pompáját. Vagyis egész életet – egy teljes világot, amelyről Andrásfalvy Bertalan nagyszerű könyve beszél. Amely abban a természetes tónusban szól visszavonhatatlan igazságok erejéről, ahogy a hetyei szoba falához támasztott, öröklött gyalu is ezt teszi.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője