BIZONY MEGLEPETT, hogy Montaigne, a nagy tizenhatodik századi sztoikus, aki mindig tudta, mit kíván mondani és azt derűvel, elegánsan és világosan tette, egyáltalán nem úgy, mint egyéb moralisták, akik állandóan nevelni kívánják az embert; szóval meglepett, hogy a zseniálisan tájékozott Montaigne a nyelv és a gyomor nagy kérdéseiben mennyire kevésbé kifinomult nézeteket vallott. Életrajzából tudni, hogy kitűnő egészségnek örvendett, de tökéletesen visszaélt vele, hiszen, ahogy Gide írta: „mindent megeszik, amit elébe tesznek, de olyan mohón, hogy néha beleharap az ujjába, mert akkoriban még nem használtak villát”.
A tapasztalásról írt esszéjében árnyalja is ezt a tőle legkevésbé sem várt nyers viszonyt: azt írja, hogy az asztalnál nem válogat, nekilát az első ételnek, ami hozzá a legközelebb esik. Sőt, „a hosszú elüldögélések terhemre és ártalmamra vannak”; – untatja és betegíti őt a teli gyomorral való beszéd. De. De azért pontosan érzékeli, hogy a régi görögök és rómaiak mennyivel „okosabbak nálunk”, mert mikor az evésre került a sor, „amely az élet egyik legfőbb foglalatossága”, akkor több órát szántak rá (az éjszaka jobbik, használhatóbb részét). Tehát nem olyan sietősen ettek és ittak, „mint mi, akik minden dolgunkat lóhalálában végezzük: ráérősebben és alkalmatosabban nyújtották ezt a természetes élvezetet, megtűzdelve különféle hasznos és kellemes társasági teendőkkel”. Ab ovo usque ad malam – a tojástól az almáig tartott ez a nyájasnak írt idealizált római lakoma.
Erre én rávághatnám a magyar szentenciát: a ludaskásától a tortáig. És persze azt is, hogy eleink az étkezésben leginkább a gyomor és nem a nyelv parancsára hallgattak, vagyis lényegében a nagy Montaigne-t utánozták, csak nem tudtak róla. Amúgy a két kiváló kulináris egyed gróf Vay Sándor 1907-es kötetének A pándi szüret című opuszában kerül egymás mellé: de mielőtt befutnának, fejmosásos dorgatóriumban részesülünk: „Nem is tudja már a mai nemzedék, milyen az igazi úriszüret.” És sorolja is a toposzokat, rekvizitumokat, lajstromba véve: „messzire hallatszott a hangok zűrzavara. Hordók kongása, kurjongatás és vincellérek messze elnyújtott kiáltása: „puttonyos!” Táncolva, fütyülve hordták a legények a szőlőt az óriási kádakba. Taktusra gázoltak a taposók a finom szőlőben. Mások a présen csavarintottak egyet és bőven csurgott a mézédes, gránátszínű nedű. A leveles színben terítettek.” És itt zárójelbe tehetjük az életkép élvezetét, felejthetjük a vizionálásokat, vagyis jöhet az igazi lényeg az obligát felkiáltással:
„Micsoda ebédek voltak ezek! A ludaskása – minden szüret bevezető fogása – s a torta közt malactokány, töltött káposzta, pulyka, liba, kácsapecsenye, túróscsusza és lepény, kürtös-kalács – de ki tudná mindazt elmondani, amivel rogyásig megrakta az asztalt, a csömörlésig kínálta vendégeit a háziasszony.”
És így tovább: a gyomor diadala; a ludaskásától a tortáig, evés, szüreti lakoma – a csömörlésig. Ez is tradíció. Vagy ez volna maga a tradíció?
Grúzia, Tbiliszi
De azért akadnak más emlékek is – a nyolcvanas években Georgiában jártam. És hát szerencsére megismerkedhettem a grúz asztalnál szokásos tradícióval. Nos, ez éppen az a másik volt – a görög-római múltból, az Aranykorból. Itt az ebéd órákig tart, az asztal sajtokkal, zöld fűszernövényekkel, hideg húsokkal, szószokkal, lepényekkel, borokkal és más nemes italokkal rakva, de nem az éhség vad csillapítása a szándék, hanem a társas együttlét nyájas öröme. Indításul tamadát választ a lakomázó társulat, s ezt mindig a legszigorúbban be is tartják. A tamada az asztal mellett élet-halál ura: rendelkezik evés-ivásról, a pohárköszöntők rendjéről, ugyanis itt felállva pohárköszöntőket kell mondani: az asszonyokra, a házra, a grúz hazára, a barátságra, a költészet szépségeire stb. – a grúzoknak több száz pohárköszöntőjük van. Ezek az orációk viszont komolyan veendő, komolyan értékelt szellemes, nyelvileg pontos, ha kell patetikus, de mindenképp ékesszóló kis orációk, amivel nagy sikereket lehet aratni. Lényegében rögtönzött, koncentrált szövegek ezek, amelyek rendezett, átgondolt, bon mot-t is tartalmazó, akár ironikus szövegecske elmondására késztetik a felszólalót.
És hát nemrégiben újraolvastam Szabó Zoltán 1940-es franciaországi naplóját, az Összeomlást. És megértettem (korábban nem tűnt ily erősnek), miért lehet szeretni a gyomor és a nyelv örök vitájában elegánsan állást foglaló francia kultúrát. Szabó Zoltán a könyv írásakor fiatalember volt, viszont úgy látom, hogy ez a szövegösszefüggéseiből kiragadott textusa akár egész életére zsinórmértékül szolgáló felismerés is egyben – ami az embert örökre távolt tarthatja a rút és fölösleges szenvedélyektől.
„Ó, az ebédek is véglegesek és félelmetesen tökéletesek, ez már nem táplálkozás és önfenntartás, ez valami a társas együttlét közös öröméből, könnyed, ízes és szép dolgok között. Emlékezzél: Bois-le-Roiban a tanyásgazda kezdetnek Cinzanot adott, mikor vendége voltál, aztán hors d’oeuvre-ként (előétel) vagy hatféle felvágottat, majd vajsárga csirkét, hozzá öreg bordói fehér bort, 1926-ból, nehezet, ízeset és mégis könnyen ihatót, később válogatott normandiai sajtokat, melyek egyikét az érsek hídjáról nevezett faluról nevezték s hozzá bordószín bordói vörösbort, ezután almatortát vin blanc du pays-vel (sauvignon blanc), erre befőttet Chartreuse-zel, aztán illatos feketét, hozzá kis pohárkában rumot, majd Calvadost, erős normandiai almapálinkát, kisüstön főttet, a ház remekét, ezt követte egy pohárka pezsgő, majd cseresznyepálinka, a háziasszony alkotása, aki ősz haja alól melegen mosolygott a vendégekre és kedvesen meghajolt, ha valamit kért az ember: Je suis a votre service, Monsieur!… Félelmes ebéd, esti öt óráig tartott egy tanyásgazda házában. Aki tizenöt holddal bírt Normandiában, szerény földecskével, de a fiókban vagy a bankban néhány százezer frankkal és gyereke nincs. Esti öt órakor, mikor felálltunk az asztaltól, hosszabb és szertartásos dicséretekbe kezdtünk, kölcsönösen és udvariasan köszönve a vendéglátást és a látogatást. A tízféle szesz és nyolcféle étel után, mikor kimegyünk a néhányházas, fatemplomos, vasúttalan falu aszfaltos főutcájára, semmi elnehezedést nem érzünk, semmi fáradtságot, semmi álmosságot és a szellemnek semmi tunyaságát. Félelmetes – mondom L.-nek – tízféle italt adtak, köztük nagyon erőseket, likőröket, rumot és Calvadost, mindből bőven kivettem a magam részét és semmi, de semmi bágyadtságot nem érzek, semmi hajlamot az elnyújtózásra és semmi, de semmi csömört. Ha kellene, két óra múlva újra elkezdhetném. Az étel ízlik, de nem tölt meg, az ital felvillanyoz, de nem részegít. Emlékezz magyar ebédekre a fáradtságig és kihullásig, e versenyszerű ebédekre, melyeknek megvan az az előnyük, hogy egy hétig utánuk önmegtartóztató lesz az ember. De ez itt, ezt minden nap meg lehet ismételni, anélkül, hogy éreznéd, hogy lakomán voltál, megihatod a tízféle szeszt, gyomrodnak és agyadnak minden sérelme nélkül, veszedelmes és végzetes ínyencség, mert szinte elfüggetlenült a jóllakástól, inkább a nyelvhez van köze, mint a gyomorhoz, inkább az élvezethez, mint a jóllakáshoz. Véglegesen kifinomult, csiszolt ebéd az ételek kipróbált és végleges szertartásrendjében. Körül enyhe táj, mely tele van örömökkel és távol van a rút és fölösleges szenvedélyektől.”
Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!