Photo: ifj.Vasuta GáborHA SOMLÓN járok, Varga Sanyi bátyám pincéjében, mindig megnézem az öreg présház falán lógó, napról napra halványuló és elpiszkolódó fénymásolatot: ennek a pincének hajdani képét, amely valaha a híres és ünnepelt ódaköltő Kisfaludy Sándoré volt. Az itt fekvő tizenöt holdas szőlőskerttel együtt. A régi kép egy nehezen kivehető, de a tájba elegánsan belesimuló emeletes, zsalugáteres, négy

szobás épületet ábrázol – innét bámulta az ősz Himfy 1840 körül a szolid titokzatosságokat; az alkonyok sötét liláját, a titokzatos szőlő-geometriákat, a Somló természeti csodáit, s itt fogott legutolsó munkája, az inszurrekció „igaz” történetének megírásának. (Dacból, pátoszból, de legfőképp nemes felháborodásból, merthogy Kossuth Pesti Hírlapja épp ekkor kezdett neki az utolsó nemesi felkelés deheroizálásának, a közmondásos győri retirálást felemlegetve.)

Pincék, borászok

Vagy százhatvan év után Varga Sanyi bátyám pincéjében arra is gondolnom kell, mennyire igazolható a költő-gazda végrendeletéből olvasható sötét-aggódó tónus: mi lesz szőlőivel halála után? Milyen sáfárok lesznek az utódok? Bizony a régi poéta-vincellér aligha ismerné fel hajdani, legkedvesebb jószágát; tán csak a tágas, bolthajtásos présházban és a széles pincesípban mozogna otthonosan, ahol viszont Sanyi bátyám, a somlóvásárhelyi származék szőlősgazda az általam autentikusnak nevezett és igen nagyra tartott klasszikus somlai vegyesborát készíti – pontosan azzal a lelkesedéssel és módszerrel, ahogyan ezt a helyiek a filoxéravész előtti időkben tették.

009_a_somlo_vedelmeben_clip_image006

Tehát: a pince még a szellőzősípokkal együtt eredeti, de Himfy-Kisfaludy csinos és gazdag épületéből mára semmi nem maradt (a birtokot az örökösök azonnal eladták), csupán a föld alatti, nagyszerű és titokzatos mélyvilág. A hajdani épületet kövenként, téglánként és zsindelyenként hordták szét, ahogy kell, a második világháborút követő kaotikus tulajdonviszonyokban és szép szőlőhegyi szokás szerint – az eredeti birtok vagy húsz apró, szűk kis táblácskára aprózódott szét, amely különben legfőbb jellemvonása a tágabb somlai borvidéknek, beleértve a közeli Ság hegyet és sajnos az én szőlőhegyemet, Hegyes-Kissomlyót is.

Kisfaludy Károly

Ez persze jelentősen megnehezíti a modern borászkodást: a birtokok egyesítését, értékelhető mennyiség és állandó minőség előállítását. Ó, tizenöt hold a Somlón, a vásárhelyi oldalon, egy táblában, a ma mindenfelé látható emeletes, késő Kádár-kori csiricsáré üdülőpincék helyett – ez máris egy jól kivitelezett tájrehabilitáció volna! Amúgy a tradíció szerint ez a somlai oldal termi a legjobb bort: nem esik messze Fekete Béla, az egyik leghíresebb somlai borász birtoka és fölötte építették ki teraszaikat a dzsungelt kiirtva Kreinbacherék, majd telepítettek szőlőt a bazaltorgonák alá. Eötvös Károly, a régi írók Vajdája azt írja erről a Kisfaludy-féle birtokról, hogy

„se a Benczés barátok, se a zirci barátok, se az Esterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapítványi szőlő ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél, de híre, neve még annak se különb.”

Varga Sanyi bátyám a hegyközség közreműködésével minden esetre szép táblát akasztott ki az alapokra újra felhúzott pincéje külső falára: ez volna itten egy régi magyar poéta, Kisfaludy uraság hajdani birtoka. De a pince tetejéről a kép olyan, mint az organikus természeti előidőkben; archaikus szőlőhegy, archaikus funkciókkal.

Ám Kisfaludy nemcsak Somlón vagy legismertebben a badacsonyi Szegedy Róza-féle pincében volt szívbéli okokból honos („Édes kínos emlékezet, oh Badacson’ szürete!”), hanem szülővárosának, Sümegnek a szőlőhegyén is.

558

Ramasetter Vince

Itt is állt egy pincéje, ahogy a nemes zalai város polgárai közül sokaknak, például az ügyes és híres Ramasettereknek is; – egyikükről, a leghíresebb lokálpatriótáról azt írja Eötvös, hogy Ramasetter Vincének az apja után volt ott szőleje és művelte is okszerűen, szűrt is bőségesen, pluszban pár ezer akó bort össze is vásárolt, majd az egészen nyert busásan. „De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort.” Erről a jól működő osztrák piacról már jóval kevesebbet tudunk, ahogy a valaha híres sümegi borokról is. Pedig nemrégiben meggyőződhettem róla, hogy nem érdemtelenül szállítottak Kisfaludy-Himfy, a táblabíró világ rege-költőjének korában innét az osztrák tartományokba. Merthogy jártam a sümegi Ramasetter-féle pincében és kóstoltam is a Holczer testvérek borait.

A jelenleg üresen álló sümegi Ramasetter-pince azért is volt nagy élmény, mert a városi pincét új gazdája, Holczer Lajos kibontotta, rendbe hozatta (a legutóbbi időkig diszkó volt benne), és a sümegi borászati szövetkezet pincéjének kívánják használni. A hosszú, hét méter széles, igen tágas, dongaboltos pince így aztán visszanyerheti hajdani fényét és funkcióját: a nagy műgonddal és színvonallal kivitelezett reformkori építmény Ramasetter Vince hajdani tároló pincéje volt.

RamasetterÓ, Ramasetter Vince: a nyájasság, a szorgalom, a honszerelem, a bölcsesség és az önzetlenség szinonimája! A balatoni utazást lezáró könyvében Eötvös külön fejezetet szentel neki, vagy ahogy ő mondja, „szobrot emel” kedvenc figurájának – a sümegi borászatot (is) föltámasztó Ramasetter Vincének. A sümegi kékfestő a címe ennek a nyájas karrier-történetnek – Ramasetter tüneményes gazdasági pályát futott be, míg egyszerű, vásározó szegénylegény kékfestőből dúsgazdag, öntudatos, sőt filantróp sümegi városlakó lett. Derűs, könnyeden festett, mégis mély írás ez, számos fejedelmi részlettel, de leginkább az adomázás szerencsésen megkomponált erényével. Furfangos lánykéréssel valahol a régi Nyitra vármegyében – nehéz, de sikeres üzletek, külföldi utak, indigó-vásárlások, birtoktörténetek és persze a magyar borok korabeli külföldi sikerei. Minő egybeesés, Deák Ferenc halála napján Ramasetter is „behunyta nagy, okos szemeit” – mondja Eötvös. Búcsúzásul így jellemzi regényhősét és a pannon barokk egyik legszebb városkájának jótevőjét:

„Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapított reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiú. Adott rá harminczezer forintot. Alapított felső leányiskolát, hogy derék, mívelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá húszezer forintot s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapított alreáliskolát, arra is adott húszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel, építsen szép új városházat. Alapított kórházat húsz ágyra s adott hozzá nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapított cseléd-ösztöndíjat és szegény lányok számára kiházasítási alapot. Édes felesége nevének emlékére megalapította a Zsófia-óvodát. De ezenkívül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok, pincék.”

Szőlők, borok, pincék

Szőlők, borok, pincék? Most éppen a hajdani sümegi Ramasetter-pince kel új életre, már csak jó borok kellenek hozzá. Újak, frissek, modernek; akár olyasfélék, mint a régi kékfestő régi címlistáján Angliában: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg, Szigliget, Kővágó-Örs.

S aztán később termékként régiesen írva: Szegszárd. (Szekszárd nevét ma is éppen így használja boroscímkéin a rozék kortárs bajnoka, Dúzsi Tamás is.) Ám mégis, leginkább a helyi, mészköveken termett szép sümegi bor illenék ebbe a páratlan Ramasetter-pincébe: mint például Holczer Ferenc sümegi olaszrizlingje, amelyet szőlőhegyi pincéjében kóstoltam. S amit termelője leginkább paraszt-olaszrizlingnek szeret nevezni.

Én az ő sümegi rizlingjében is egy ma sokszor lebecsült régi fajta széles lehetőségét üdvözöltem – szerintem teljes potenciálját viszont csak a régi, öreg, kisfürtű klónjaiban mutatja fel igazán. Azt gondolom, hogy ez a Sümegen termett Holczer-féle Olaszrizling is számomra különleges, sőt olyan autentikus bor, amely a komplexitás végtelen lehetőségeiről beszél.

Ambrus Lajos író, a blog vendégszerzője