MEDES(ÉR) – a szabad pálinkafőzés ünnepe

MAGYARORSZÁG ELSŐ szabad pálinkafőzésének ünnepélyét rendezte meg Kovács Gyula barátom zalai, egészen pontosan medesi szőlőhegyén. Egy kétszáz éves boronapince előtt – épített egy kerek, zsúpfedeles pálinkafőzdét, sárral betapasztotta, vadonatúj kóracél-rendszert állított belé és a tüskéskörte cefréje alatt ünnepélyesen meggyújtotta a lángot. Medes!  – egyszerre a mindennapos rítus és a metafora-lét szinonímája.  Nem a gyújtotta láng, maga a név. Mert a személyesség leghagyományosabb koreográfiáit takarja: ’szőlőhegy’ és gyümölcsös is; a gyalogtőkéken az idén igen lassan beérő bogyók – különben Noah ez, a labruska ízét érezni  a gyümölcsben, de aki

kóstolt már afféle tisztességes Noah-bort, amit például Gyula és barátai készítenek, az tudja, miféle könnyedségekről beszélek, mert egyszerű és csábító nedű ez. És Medes most persze nyakig érő sár, kerek diófa, mellette pad és asztal (erre az alkalomra sátrak serege); őszi tűzpattogás és a hegyen készülő ételek csábító illatai. Innét nézve a valóságos távlat egyáltalán nem öncél: a tűzgyújtás, a ’működés’, a munka, a ’főzés’ dinamikájában benne az organikus világ létesülésének ígérete. Ugyanakkor „holt lelkek is riadoznak bennem” – mert a hegy, Medes  már csak a nevében utalhat  vissza saját mitologikus múltjára: Medes elpusztult település (ma már csak szőlőhegy); falu állt itt valaha valóságos emberi lelkekkel.  Viszont a régi, hajdani emberi szféra csak a török előtt létezett – a környék hagyományai szerint 66 falu tűnt el a Kanizsa eleste utáni időkben (1600); a tájat török dúlta, rontotta, pusztította, embereit rabláncra fűzte. Emlékükre a régi medesi templom helyén, most Szentegyházi tetőnek hívják, egy húsz méteres tölgyfakeresztet állított a medesi kör, Gyula barátom vezetésével.

Medes! – jártam én viszont egy másik, egészen hasonló nevű falucskában, mint ez a Göcsej- Őrség- Hetés határán fekvő. De az a másik a nyilvánvaló névazonosság ellenére egészen más irányban fekszik – jó ezer kilométernyire keletre.  És nem is Medesnek, hanem  Medesérnek hívják – ma is áll a régi Udvarhely vármegyében. Sőt, azt kell mondanom róla, hogy ezen a Nagymedeséren láttam életem legszebb és legemlékezetesebb gyümölcsöskertjét is. Merthogy arrafelé, a Nyikó-mente ez, Tamási szülőföldje, kiváló mikroklímájú apró gyümölcstermelő zsákfalvak egész sora simul a hegyoldalakra (a Nyikónak az unitárius felén): Kecset, Kisfalud, Alsó-Bencéd, Tordátfalva, Nagymedesér – a hegyek túloldalán, a Firtos hegye alatt meg Énlaka és Etéd.

Az a szinte álombeli medeséri gyümölcsöskert öt hektáros volt. És László Péter, vagy ahogy a ragadványnevén hívták, „Mézes” Péter volt a gazdája.  Az a kert egyszerre volt maga az élő és burjánzó természet, de ugyanakkor a lassan hanyatlásnak induló organizmus. Egy romlatlan, természetes skanzen – amelyet itt felejtett az idő.   Ha visszaemlékszem rá, egyetlen szóval azt mondhatnám rá, olyan volt ő, mint a feddhetetlen logikájú élet .  A „szárnyas idő” persze nemcsak egy nagyobbacska gyümölcsöst pottyantott ide (vagy inkább hagyott itt) hatalmas, öreg fákkal, leromló méhesházzal, szarvas és medve taposta csapásokkal, vaddisznó széttúrta teraszokkal vagy éppen kies kaszálókkal; szénakalangyákkal, pompás füvekkel és tarka virágokkal, a vadság ezernyi barbár szépségével, amely a maga észrevétlen egyszerűségében fordult át a fölötte húzódó sűrű erdőbe – hanem egy hozzá való romlatlan szerkezetű falut is. Egy szegény, öreg, romlásnak indult települést – lepusztult, de gyönyörű tornácos székely házakkal (közte „Mézes” Péterék régi és különös módon deszkával teljesen fedett tornácával), faragott kapukkal és autóval szinte járhatatlan, kövekkel szórt útjaival.  Ó élet, úgy emlékszem rá, amikor Párizsban, a versaillesi palota gyümölcsöskertjében jártam (Potager du Rois) és üldögéltem az évszázadok óta  gondosan nyírt alakfák egész sora alatt, a bűvölet szabadságában, vagy a szabadság sokféleségében, hogy ott egészen váratlan élességgel ez a medeséri kert jutott az eszembe. Nem hagyott nyugtot az összehasonlítás minősége; a medeséri életszerűség és a párizsi luxuskiadás életegyensúlya. Hatalmas, többszáz éves almafák amott – hazai, vagy ahogy mondani szokták, helyi fajtákkal: algyógyi, szeges batul, eper alma, fejedelmi, leánycsecsű  alma, mosolygó, nyári piros, hosszúszárú páris, zöld pónik, zergő pónik, sikolai, sóvári, sűműrűcs, jeges tányér, üveg alma.  És emitt egy szép, gondosan kialakított Grand Carré;  ahol Drap d’or alma, Parker pepping, Belle-feur, Rambour d’Hiver, Reinette Étoilée, Racine Blanche, Jacques Lebel és a többiek  hibátlan szépséggel.  Szóval Párizsban -Nagymedesérre gondoltam; „Mézes” Péter hatalmas, nagyszerű udvarára, ahová érkezésünkkor kicsapta Manci nevű csikóját, s a termetes gyümölcsfák rémlettek fel, amelyeknek tövében Péter bátyánk bivalyerős és éterien tiszta körtepálinkáját kóstoltuk. A kétszáz éves fák alól szedegette fel és maga is főzte a Nyakas, a Zergő és a Sárga körtének nevezett fajtákból.

Medesen viszot, a medesi szőlőhegyen Gyula barátom most csak a tüskés körtéből főzte az első szabad főzésű pálinkáját – s az ünnepélyes kóstoló a nem kevésbé ünnepélyes tárogató-szó mellett esett . Szívélyes barátok és mindenfelől híres vendégek érkeztek; helyiek, akik régi göcseji és őrségi ételeket főztek és rég kóstolt süteményekkel szolgáltak (anyám sütése óta nem ettem ily jó hájas-lekváros tésztát), aztán hazai vezetők, akik a hungarikumokról beszéltek, s volt egy beszélgetés is, mi lesz veled magyar falu? beszédes címmel. De a legnagyobb örömömre befutott idősebb Szávai Márton bátyám is, egyenest a Nagymedesér melletti Énlakáról, akiben talán a legszenvedelmesebb magyar gyümölcsészt tisztelhetjük az egész Kárpát-medencében. És persze hallgathattuk Gyulát, aki olyan szerény, mint minden komoly férfiú, aki a föld determináns ismerője és tisztelője, s aki nem csak főzi a gyümölcs cefréjét, hanem a medesi szőlőhegyre ki is ültette a maga gyűjtötte és szaporította régi tájfajtákat – több száz félét. Írt is egy ars poéticát hozzá, ó, Medes és Medesér, amelyet nagyon is ráillőnek és összefüggésében is az ő lírai üzenetének tartok. Egy csillogó szemléletű textus, ahol a rend szimbiózisban áll a természettel és magával a Földdel:

„Amikor Isten a világot teremtette, a második napon teremtette a vizeket. Forrásokat teremtett, melyek a patakokat táplálták. Ezek a folyókba ömlöttek, ezeket pedig a nagy vízzel kötötte össze – és Isten látta, hogy ez jó. A nap végén utolsóként teremtette számunkra a Kárpátok közé azt a csodálatos forrást, melyben benne van

  • a tavasz virágillata
  • a nyár simogató meleg
  • az őszi gyümölcs édes zamata
  • és a tél kemény tisztasága.

A mi dolgunk, hogy feltárjuk, megtisztítsuk ezt a csodálatos forrást, hogy újra érezzük benne

  • a tél tisztaságát
  • a tavasz virágillatát
  • a nyár simogató melegét
  • az őszi gyümölcs édes zamatát.”

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.