BARÁTAIM a kőszáli kecskék

AZ ÍRÓ OLYKOR kegyesen csúsztat – rögtön itt, a felvett címerállat nevét is zergének kellett volna írnom, merthogy valójában a zergéről teszünk most néhány tiszteletkört, s nem a kőszáli kecskéről. A kettő egyáltalán nem azonos, merthogy két külön fajt takar. Mentségemre szolgáljon, hogy egy oly nagy hírű szerzőnél is így, egybecsúsztatva szerepelnek ők, mint Raff György és az ő a gyermekeknek szóló, 1846-ban magyarul is kiadott természet-

históriája (ezt a kiadást, ahogy írják, A’ kor’ kívánatokhoz alkalmazva kijavította: Stancsics Mihál.). Akit különben lényegesnek tartok, és a megfelelő helyen idézek is majd. Szóval, a kőszáli kecske az bizony Capra ibex (Alpesi kőszáli kecske), és a régebbi időkben, mondja egy híres, ámde szintén híres angol vadász, bizonyos Charles Boner úr a Transylvania its products and its people című, magyarul soha ki nem adott 1865-ös művecskéjében, szóval itt is úgy szerepel, hogy a hozzá képest is régi időkben a kőszáli kecske szép számban élt a Kárpátok hegyláncain. A zerge meg Rupicapra rupicapra néven egyre fogyó számban ugyan, de mai is tenyészik eme neves Kárpátok hegyláncain.

Viszont a ’kőszáli kecske’ nómenje ezerszer elvontabb, már-már szinte poétikus magasságokba röpít – bársonyosabb és ezoterikusabb képzeteket kelt bennem, mint a másik; éteri idegenséget és távoli nemességet egyszerre; megfontoltságot, sőt, méltóságot, jóval inkább, mint a kerge ’zerge’. És hát ebben az epiteton ornans-ban barátot is könnyebb szívvel talál az ember. A címbeli megszólítást viszont (’barátaim’), hogy a másik „csúsztatásról” is beszéljek, egy jeles író verséből tettem sajáttá – egy nagyszerű és originálisan vadászlelkű író, Mészöly Miklós egyik sztoikus verséből.

Barátaim, a bölények.
Csapásaik a pusztán nyílegyenesek,
mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett.
Hóviharban, ha az ügy reménytelen
nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig.
Megállnak, megvárják, míg ellepi őket a hó.”.

Mészöly megszállottan cserkelő vadász volt, de miután szervezetten, nagy tömegben, s a hatalom megszállottjai sportszerűtlenül, sőt  iparszerűen kezdték pusztítani a honi vadállományt, abbahagyta. Én el sem kezdtem – nem vadásztam én soha, puska sem volt a kezemben (igazából); a katonaságnál a kötelező lövészetet különféle, itt nem részletezendő trükkökkel ügyesen megúsztam; szóval nem hajtott sose a cserkelés bódulata, a lövés öröme, vagy a vadászat setét szenvedélye. Nem is tudom hát valójában, milyen az öröklét nyugalmának zaklató meghittsége, vagyis az elejtendő vad sokat emlegetett utolsó ’nézése’ – egyszer vásároltam egy kecskegidát Borgátáról, szopósat, hogy a kemencénkben majd megsütjük (így is lett), csakhogy a gazdája nem vágta le, és nekem kellett itthon megküzdenem ezzel az aranyos, ugráló gidóval. Persze Szabó Pityu szomszédom és nagy vadász komám segített – én annyit mondtam, mindenféle munkát szívesen, csak a gida felzaklató sírását ne, azt ne halljam és csudálkozó tekintetét ne lássam (így is lett). Aztán a gidát tepsiben megsütöttük és feltálaltuk, mert nem volnék én prűd vagy túlérzékeny lírai alany, például a régebbi disznóölésekben mindig fontos szerepeket vállaltam, bár a feldarabolás finom munkáját sose végeztem; s hát pacifista sem volnék, amint azt se kívánom, hogy a vadászok ünnepélyesen és vezekelve takarodjanak kifelé az erdőkből-mezőkből-szavannákból.

De hát az a zerge! A zerge  persze testalkatával és mozdulataival a kecskére emlékeztet, ahogy Lovassy Sándor is megjegyzi a Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik című örökbecsű, 1927-es munkájában – fő ismertető jele a homlokcsonton függőlegesen álló, feketeszínű, rövid, kampós szarvak („zergekampó”). Bundája nyáron is vastag szálú, de ekkor rövid, színre vörhenyesbarna, alul világosabb, a háta  gerince mentén fekete sávval; télen hosszú szőrt növeszt, amely gerince egész vonalán, de különösen deréktájon úgy 20 cm hosszúra is megnő („zergeszakáll”); színe ekkor sötétbarna, alul majdnem fehér. És így tovább alaktan és életmód és viselkedés: amit leginkább tudhatunk, a zergék szinte a gravitációt is meghazudtoló röpködése a magos, elérhetetlen hegyek sziklaormain – úgy közlekednek a magasban, az éteri tisztaságok fölött, mint a legteljesebb szabadság bajnokai.

És ez igen, ez már olyan, mint maga az álom – érte még a lövést is megkockáztatnám! Csakhogy. Csakhogy Raff György ékes, impulzív és szemléletes nyelvi dialógusban előadott bestiáriumában rémisztően ecseteli, micsoda lehetetlen vállalat volna ez. Előbb élénk színekkel beszél, felemelt mutatóujjal hadonászva, majd szinte rikácsolva adja elő a zergevadászat körül várható bonyodalmakat. Tessék odahallgatni:

„Megmondjam-e azt is, mikép fogják a’ vadászok ezen kecskéket? Igen nagy veszély közt; könnyű, rossz öltözetben, háton tarisznyával, mellyben egy kevés száraz hús, sajt, kenyér ’s egypár csizma van, mellyeket felhúznak, midőn a’ meredek sziklán vagy kemény hó és jég tetején akarnak mászni, felmennek a’hegyre, megzörgetik a’ sziklákat és bokrokat, hogy a’ kecskék lyukaikból és rejtekeikből kijőjjenek, s’ aztán lesik őket. Rendesen két, három vadász van együtt; egyik itt zörget, másik amott, harmadik pedig lesben áll és lő. De sokszor két, három nap is kell nekik életök koczkáztatásával csúszni, mászni, míg egyet lelőttek vagy elevenen fogtak. Némellyiknek mindjárt az első vadászaton kitörik keze vagy lába, úgy hogy félholtan kell hazavinni. Másik pedig valami sziklárul olly mélységbe zuhan le, hogy többé nem lehet megtalálni. Sokszor ruháikat is elhasogatják köteleknek, azokat összekötözik, ’s az illy szerencsétlent azoknál fogva húzzák fel a’ sziklák hasadékaikbul és mélységbül.”

És végre eljön a zord és várva várt tanító mese is a csapdába esett szerencsétlen zergevadász esetéről:

„Ah! Milly iszonyú és félelemmel teljes ugrásokra kell vetemedni azon vadásznak, ki olly magasra mászott, hogy már sem előre sem hátra nem mehet; vagy éhel kell neki meghalni, vagy egy lábnyi szélességű darab kőre lefelé ugrania! Gondoljátok fiaim, elveti puskáját, ’s mindazt, mi csak nehéz van körüle, lehúzza csizmáját, bemetéli késsel sarkát annyira, hogy a’ vér jő belőle; ekkor leugrik az alatta jó távol kiálló, egy keskeny szikladarabra olly reménnyel, hogy a’ lábain levő vér, enyv gyanánt fog lenni nekie, s’ megmentendi az eleséstül. De hogy mégis sok leesik, vagy a’ követ elhibázza, s’ eképp életét nyomorúan elvesztette, tanítja a’ szomorú tapasztalat.”

Ezek után megpróbálkoznánk-e „zergére menni”? Vagyis ama szédítő magasságokban „sarkat metélni”? Egyelőre megelégednék a legjobb zergevadászok írásaival; például Buda Ádáméval Hátszeg mellől, vagy Charles Boner úr egyébként sikertelen zergevadászataival a Radnai havasokban vagy a Retyezáton, s hogy a legnagyobb zergevadász, Maderspach Viktor kalandjait már ne is említsem. A tudás és a tapasztalás szenvedélyeiből tán tőlük lehet a legtöbbet megérteni – például hogy Buda Ádám udvarháza verandájára miért szerelt fel egy nagyobb erejű látcsövet, amellyel a retyezáti sziklákon vonuló zergék álombeli trappolását figyelhette. Tudom, szinte bizonyosan azért, hogy leírhassa a mondatot: barátaim a retyezáti zergék.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.