ÉNEK A PORBAN (hetvenes évek)

Hetvenes évek, a Feneketlen tónál, Forrás: museum.huA HELY ÉS AZ IDŐ a hetvenes évek Magyarországa, amihez annyit kell tudni, hogy az az idő – más idő volt. „Históriai”, mondanánk. Minderről legalább annyi köztudomású, hogy a legcsekélyebb mértékben sem voltunk „szabadok”, „függetlenek”, s a legkevésbé sem „demokratikusak”. Ó, hát a régi szép idők – akadt nekem Szegeden egy tanyasi iskolatársam, akivel az egyetemi éveket átbarátkoztuk, áttanultuk, s alkalmanként átittuk Szeged szép számmal föllelhető korcsmáiban, de néha együtt szerepeltünk,

mert ő tehetséges és sikeres versmondó volt, ugyanakkor színjátszó is, én meg apróbb helyeken az ő közreműködésével beszélhettem a magyar költészet vagy próza akkoriban számomra izgalmas alkotóiról. (A diákkori barát később népművelőként és aktív színjátszóként vált szülővárosában közismertté s a fél magyar irodalom, ha épp arra akadt „felolvasása”, „író-olvasó találkozója”, nála aludt, az ő vendéglátását élvezhette szinte örökké épülő városi házában.)

Ady Endre

Ady Endre (1877-1919)

Negyedéves koromban épp Ady-centenáriumot írtunk, s készítettünk is némi cenzurális viták ellenére valahogy megjelentetett diáklapot; a kultusz ürügyén e barátommal végigjártam a fél Bács-Kiskun megye iskoláit, könyvtárait, művelődési házait (TIT-program, huszonnégy forintos órabérért), utazgattunk egy mikrobusszal a kiskun tájgéniuszok közt és naponta többször is „felléptünk”. Beszéltem én Csikériától, Kelebián át Bácsbodrogig mindenfelé, különösen Ady azóta is nagyon is hiányzó káprázatos és becsvággyal teli radikalizmusáról – ő meg csupa lobbanó Latinovits-stílben, de őszinte átérzéssel mondta az Ady-verseket. Különösen az Ének a porban szerepjátszó, mégis örökifjú óhaját szerette danolászni, mert egyébként, mivel a vers létélményét életünk status absolutának tartottam, mindig ezzel a verssel kezdtünk: „Roggyant a lábam, süppedt a mellem, / Itt az ideje, össze kell esnem./ Lerogyok vígan, elnyúlok bátran, / Lalla, lalla, / Rokkantak halmán, nagy éjszakában.”

Az első alkalmak egyikén kiskunsági barátom városi lakásában éjszakáztunk s reggel váratlanul befutott az édesapja is, aki kint élt a tanyán, s akinek történeteit szájtátva hallgattam. Elképesztő históriai kalandokat adott elő a homoki világból, az első háború végi román megtorlásokról, például (az egyik nagybátyját a románok ki is végezték), aztán alig nyomdaképes korrajzokat vázolt fel az orosz megszállás édes napjairól és a mai (akori) téeszvilágról. Az egyik friss élményét viszont nem értettem: kissé zűrzavaros mesélését azzal fejezte be, hogy ők most, feleségével, kinn a tanyán lényegében örökös félelmek között töltik napjaikat. Mert immár bizonyos: a házukkal együtt fognak fölrobbanni. Ott, a homokvilág legmélyén, ahol még villany sincs.

Később meggyőződhettem a félelem valóságos okairól.

Egy félreeső, több száz éves kun tanyaépület hátsó fala mögé a gazda ugyanis szinte egy benzinkutat ügyeskedett össze. Koszos vashordók sorakoztak ott egy rakáson, összehányva egymás hegyére-hátára. S mind feltöltve benzinnel. Ügyes kézi-pumpájával innét tankolgatta Gábor bátyám saját Zsiguliját és barátom Wartburgját. De mit keres itt ez a tengernyi, tikkasztó alföldi napsütésnek, vad viharoknak és szilaj hóförgetegnek kitett, több évre bespájzolt üzemanyag? Csak szikra hiányzik, rossz szomszéd, villámcsapás vagy önrobbanás és repül a mintafarm teheneivel, lovaival, juhaival, dróton csaholó kuvaszaival, paprikás-paradicsomos melegágyaival a mennyország legfelsőbb bugyraiba. Ezerkilencszázhetvenhetet írtuk – nyárelő volt, az égen nagy, konya felhők takarták a napot. De a maga pompájában lassan kibontakozni látszott az igen jellemző történet.

Sorba rendeződött szállás-épületek (Uszod-Hanyik, Bács-Kiskun m., 1970-es évek), Forrás: mek.oszk.hu

Sorba rendeződött szállás-épületek (Uszod-Hanyik, Bács-Kiskun m., 1970-es évek), Forrás: mek.oszk.hu

Pár év előtt, mond Gábor bátyám, egy szép délelőttön a homoki tanyán, mely a főbb utaktól több kőhajításra esik, váratlanul s leginkább hívatlanul megjelent egy ijesztően nagy katonai teherautó. Egy terepjáró – irdatlan kerekekkel. A fene műszert az ideiglenesen Magyarországon állomásozó felszabadító szovjet csapatok tisztje navigálta keresztül a futóhomokon és a csaholó kutyákon. A ház gazdájától, kit boldog végzetére épp otthon kapott, kézzel-lábbal bort kért. Gábor bátyám, amúgy mintagazda, s már ekkor sem kolhoz-tag, büszke több holdon termelt borára, piacot is sejtett, ugyan gyanakodva a fejét vakarta a kompánia láttán, mégis leballagott a pincébe. Bort adott az elvtársaknak. Idővel még három tányérsapkás alak bukkant elő a katonai járgány gyomrából – egykettőre elpusztítoták a kancsó bort. Utána a másodikat. Aztán a többit. És ahogy a mesében írva vagyon: olyan lakodalmat csaptak – három napig el se mentek. Heverésztek a kajszibarackfa alatt, ott aludoztak fél-részegen, elnyúlva a hűlő homokban, és egyfolytában ittak, mintsem ettek. Majd egyszer, az elhúzódó lagzi fáradalmait kiheverve, útnak eredtek. Persze előbb fizettek – azaz: fizettek volna! De nem akadt mivel! Ezért a böhöm masina platójáról lelöktek néhány hordó benzint: „vot valjuta”, mondták. Majd barátságos „szpaszíba, papa” hátba csapkodások közt felszálltak, s mintha ott se jártak volna, az ámuldozó Gábor bátyám orra előtt elnyelte őket az irtózatos homoktenger.

Szeged-Zákányszéki tanya (Épült a 19. sz. közepén); Forrás: mek.oszk.hu

Szeged-Zákányszéki tanya (Épült a 19. sz. közepén); Forrás: mek.oszk.hu

Az ám, csakhogy ezek a katonák csupán az avantgárdisták nem épp veszélytelen szerepét játszották. A laktanyában körbeadták a címet, s pár nap múlva Gábor bátyám tanyájára begördült az újabb monstrum. S újfent három napos lagzi kezdődött a vén kajszi tövében, s újabb hordók gurultak a tanya vályogfala mögé. Így folyt ez tovább –lassan sorra került az egész ezred. Majd a zászlóalj. S így is haladt volna, míg világ, a világ – ha egyszer, csodák csodája vége nem szakad a testvérek boldog ittlétének. De addig szegény Gábor bátyám hiába tiltakozott szerényen, majd ordítozva, s dühében hiába csapkodta kalapját a homokba. Ha szovjet teherautókat látott a homokfelhőben feléjük pöfögni, őszinte rémületében kérdezés nélkül szajkózni kezdte, hogy nincs itten bor, nincs, nix! Ám az örök fegyverbarátság harcosai rá se rántottak – mosolyogtak, heverészve ittak és fizettek. Amikor ott jártam, látni is véltem egy komoly kis helyi benzinkút megalapozását – ebbe a kelet-európai sikertörténetbe bugyolálva.

De az kevésbé históriai körülmény, inkább maga a fájdalmas élet, hogy idővel le kell írnunk: elszáll a létezés olykor eszelős öröme. El a világ dicsősége. Előbb Gábor bátyám, aki szeretett szentenciákat mondani a számára fontos kérdéseikől, ment el, de már megszabadulva kelet-európai démonaitól. Majd most tavasszal, pár hónapja ennek, immár a vers összes szenvedélye alóli felmentését kérve nagyszívű és szavaló barátom is. S nekem most arra kell gondolnom, marad minden úgy, ahogy volt. Legföljebb az idők végén a kezdet visszatér: a vers, a dal, az ének a porban.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

  • Azoknak, akik már elfelejtették, vagy nem ismerik a verset, álljon itt Ady Endre (1877-1919) Ének a porban című, ma is friss, és igaz költeménye:.

Ady Endre: Ének a porban

Roggyant a lábam, süppedt a mellem,
Itt az ideje, össze kell esnem.
Lerogyok vígan, elnyúlok bátran,
Lalla, lalla,
Rokkantak halmán, nagy éjszakában.

Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik,
Lalla, lalla,
Rokkanva ér el az éjszakáig.

Mocsaras rónán bércekre vágytam,
Egy kis halomig hozott a lábam.
Forró, szűz lelkünk rakjuk a sutra,
Lalla, lalla,
Be megjártad itt, óh, Zarathusztra.

Ám néha mégis szóljon az ének
Bús ég-vivásnak, átok-zenének,
Csalogatónak. Hadd jöjjön más is,
Lalla, lalla,
Rokkanjon más is, pusztuljon más is.

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.