BABITS MIHÁLY – Egyik 1938-as önéletírásában (Szekszárdi kadarka) Babits a mulandóság és maradandóság kérdéseit veti föl, amint nagybetegen, a gégemetszés után és a rádiumkezelések közti szünetben kitekint budai lakásából a ködös, novemberi tájba. És ekkor ezt mondja: mintha nem is egy fűtött, könyvekkel teli bibliotékában lennék, sokkal inkább egy másik, nem kevésbé fontos térben és időben.
OTT VIRÍTOTT öregapánk gyulai kertjében minden gyümölcsök királya, az almák fejedelme, a nagyszerű Batul alma is. Ó, a Batul! Ennek a titokzatos-ingerlő nevű és karakteres almának amellett, hogy ma már szinte ismeretlen, még kevésbé méltányolt irodalma van – első komolyabb leírója és tudományos elterjesztője bizonyos Nagy Ferenc volt, egy XIX.
PÁVEL ÁGOSTON szombathelyi kertjének másik almája, melyből többet is ültetett, az Entz által (is) megénekelt Téli arany parmén volt. Ez a történet tényleg valóságos, ámde autonóm regény – mégpedig a nemzetközi sikerlistákon tartósan, de nem érdemtelenül az élen tartózkodók közül. A legalább középkori fajta véletlenül sem az esztétikai önzés terméke – a német Diel írja le a legkorábban, Golden Winter Pearmain néven (Kernobstsorten, 1809. X. 174.).
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!