AMBRUS LAJOS: A dinnyész (sárgadinnye, görögdinnye)

GörögdinnyeDINNYE – Igénytelen, térkép-eres héjazat, zsenge, fűzölden olvadó dinnyehús; enyhén fűszerszámos illatok. A Krúdy-féle álmoskönyv szerint sárgadinnyével álmodni ’szép időt’ jelent. De hogy Sógor bátyánk a csíkoséri tanyáján olvasta, netán forgatta volna-e a nevezett Álmoskönyvet, pláne Szontagh Gusztávnak Szenvedelmes dinnyész című 1843-as kismonográfiáját, vagy Girókuti dinnyészeti törzskönyvét, amelyet évek óta kitartó

buzgalommal tanulmányozok a Ketészgazda 1866-67-es évfolyamaiban – kötve hiszem. Viszont tanyája szőlőskertjéből sorra-rendre lédús és feledhetetlen aromájú sárgadinnyék kerültek ki, s a tanya hatlépcsős kamrája minden szezonban egészséges és csábító illatlegűben úszott. S ha jött a várva várt alföldi kora nyár és családostól kikerekeztünk az Aranyági dűlőbe, szinte mindig válogathattunk a jobbnál jobb dinnyék között. Persze illő módon behűtve, noha nemhogy hűtőszekrény, villany sem volt a tanyában: a görgős (görög) dinnyéket kútban, a kerek turkesztáni és a cserhajú, nagybordájú kantalup dinnyéket a kamrában hűtötték. Látogatásaink fortissimójaként a terebélyes öreg diófa alá telepedtünk és Mariska nénénk ünnepélyesen megterített; tűzpiros vastagkolbászt szeletelt, frissen szedett paprikát és paradicsomot, saját sütésű kenyeret; kistányéron a kés, villa, kiskanál, mert az uzsonna végén cikkekre vágva gyöngyöző dinnyehúsok érkeztek. A turkesztáni volt az etalon- csúcsmagasság; olykor a második helyezett ananászdinnye is terítékre került.

Dinnye Taskentben

Dinnye Taskentben

Ám a dinnyék ahányan is voltak, mindig az uzsonna végére szorultak – szórakoztató meditációja és örök vitája a gasztronómiának, hogy a jégbehűtött, csudás zamatú, étvágygerjesztő és frissítő hatású sárgadinnyék első fogásnak, avagy a lakoma végén kerüljenek-e terítékre. Igaz ugyan, amit Mátyus István orvos, „Nemes Küküllő és Maros-székből egyesült Vármegyének R. Physicussa” is mond az ő 1787-es Ó-és Új diaetetica-jában, hogy tudniillik „éhomra a’ gyomrot erösíti”, „a’ vért melegíti”, sőt a „Venust is minden eledelek felett gerjeszti”, viszont többféle lakomaleírásban a levesek előtt találjuk. Krúdynál például mindig a „lengyel leves” előtt. (Emlékezés a lengyel levesre) Megint mások leves helyett fogyasztják – magam inkább Magyar Elek Ínyesmester véleménye felé hajlok, aki azt írta, hogy a sárgadinnyére édes jellegénél fogva az ebéd vagy vacsora végén kerüljön sor, bár ellenkezőjére is látott elég példát. „Jól tudom, hogy egy gyönyörű, szőke angol hölgy – keresztneve Daisy – kit egykor oly gyakran láttunk egy igen előkelő sportférfiú társaságában, régi, szép nyári estéken a Wampeticsben sárgadinnyével kezdte a vacsoráját”!  – Hallatlan.

Wampetics

Wampetics

De nemcsak a dinnye tálalásával – a fogyasztással is akadnának bajaink; maga Mátyus doktor írja, hogy a sárgdinnyék közül „a’ tsípős-édesek sóval; a’ viz ízűek nád-mézzel és fa-hajjal bátorságosabbak”. De ijesztő példaként hozzáteszi: „a’ Frantziák, két három szelet retket szeretik enni a dinnyére”. Kecskeméthy Aurél, e maró tollú XIX. századi író, akit Mikszáth az utolsó irodalmi gourmet-nak nevez, s aki szerinte „utolsó védője és terjesztője a művészi evésnek”, egy alkalommal egyik kollégája ebédelését egyre fokozódó döbbenettel élte át. A kolléga helytelenül megválasztott fogás-sorrendjét még úgy-ahogy eltűrte, de amikor a barbár író a sárgdinnye megsózására készült, skandalum maximum, nem bírta tovább és kirohant a teremből. Az Ínyesmester egyszerű parlagi virtuskodásnak minősíti a sárgdinnye sózását és paprikázását vagy borsozását; egyedül a cukrozást helyesli.  A gyulai tanyán azonban nem volt sem cukor, sem paprika, sem só és elmaradt a borsozás is. S bár a fölséges turkesztáni sárgadinnyéhez a teljesen tők-, és uborka-ízű dinnyéket produkáló utóbbi évtizedekben alig juthatni, fűszerszámozásukat elképzelni is alig tudom.

Görögdinnye

Görögdinnye

Sógor bátyánk viszont szorgalmasan és szakszerűen nyeste és csipkedte a dinnyéit, hogy rendesen teremjenek. A kantalupokat nyesni, a turkesztánit jól megválasztott időben csipkedni kell, mondta, és a műveletek rendjét a tekergő indák közt be is mutatta. A kapálás, locsolás, metszés és egyéb gondozás mellett rendszeresen gyűjtögette és szárította a jobb magvakat, sőt, egész nemzetgazdasági reformtervezetet épített a turkesztáni dinnyére alapozva. Mert mi más lehetne helyesebb életprogramja egy tanyára száműzött férfiúnak a Kádár-korszak setétebbik első feléből, mint a kiválónál is kiválóbb turkesztáni dinnyét termeszteni.

Görögdinnye

Görögdinnye

Sógor bátyánk plánuma példásan idézi régi, elmúlt férfiak emlékét. A turkesztáni dinnyéről szólva azét a férfiúét, akit Eötvös Károly is tollára tűzött. Ez az ember a kanyargós Tisza balpartján élt, mond Eötvös, negyvenezer forintot örökölt. Annyira szerette a turksztáni dinnyét, hogy arra az elhatározásra jutott, onnét hoz magának dinnyemagot, ahol ez a csodás gyümölcs vadon terem. De: „az az ország nincs közel. Azon kívül kutyafejű tatárok lakják. Aki a nyelvüket nem érti: megsütik elevenen. A nyelvüket meg kell hát tanulni.” A férfiú elindult Konstantinápolyba és megtanult törököl és tatárul és örményül és kurdul – rá is ment az első tízezer forintja. S mire a perzsa nyelvet megtanulta és a dinnyét is megalálta, a második tízezre. Mestere, a „sánta dervis” Vámbéry Ármin tanítványaként bejárta egész Khívát, Bokharát, Szamarkandot, a Kaspi tenger és Aral-tó közti roppant sivatagokat, s mire tarisznyájába rakta a magokat, elfogyott a harmadik tízezre. A negyediken hazautazott. „Pénze ugyan fillérnyi sem maradt, de hozott haza rettenetes sok tudományt s egy kostöknyi dinnyemagot s kínálta fűnek-fának”.

Sárgadinnye

Sárgadinnye

Nem oly nehéz kihámozni, noha Eötvös nem nevezi meg, hogy Ónody Bertalan szabolcsi birtokos volt ez a régi, örökségét feláldozó férfiú, a szenvedelmes dinnyész. Aki 1875-ben beutazta Közép-Ázsiát, majd cikksorozatot írt a dinnye őshazájáról és utazásairól. De hűségesen meghozta a dinnyemagvakat, amelyek olyanok voltak, mint a mesében, vagyis „európaiak által meg sem közelíthetű jóságúak”. A korszak másik nagy dinnyésze, Girókuti még Ónody utazása előtt a Vámbéry-hozta magvakból ültett dinnyéket leírta és le is rajzolta. Ezek szerint a legjobb turkesztáni dinnyék a Sékerpáré (’Czukorfalat’) és a Sirinpecsek (’Édespettyek’) nevezetű csodák volnának. A Sékerpáré hosszúkás alakú – mindkét végén hegyesedő, alig bordás, világossárgás, zölddel márványozott, itt-ott setétebb zölddel tarkált, kispecsétű dinnye. Húsa hófehér, igen vastag, habforma, „kitűnő íze és cukrosságánál fogva minden eddig ismert dinnyefajok között első helyet érdemel” – mond Girókuti. A Sirinpecsek szintén hosszúkás alakú, bőre libazöld, setétebb tónusokkal márványozva. Éréskor megsárgul. Húsa zöldes, vastag, kemény, zamatos, csupa cukor. Girókuti a régi Kertészgazdában azt mondja, hogy a Vámbéry átal hozott anyagból csak a Sékerpáré a kitűnő, egyben fölülmúlhatatlan – a többinél „vannak jobb dinnyéink” is.

Én ezért kitartanék ennél a Czukorfalat nevű sárgadinnyénél – már ha volna belőle. És akkor Sógor bátyánk időtlen plánumára figyelmezve ki is mondhatjuk az ünnepélyes végszót: szerezzünk Sékerpáré-magot és ültessünk turkesztáni dinnyét!

Sárgadinnye

Sárgadinnye

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Alapanyagok, Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.