AMBRUS LAJOS: Kék darvak

Miután tanult erdész barátom megtudta, hogy a nála született kosbáránya hozzám, vagyis Kemenesaljára kerül, a tájat dicsérve hozzátette, nem véletlenül költött újra itt a darumadár! Száz év után először. Igen? Annyit tudtam én e nemes madárról, különösen Balassitól, hogy a szerelemnek és szabad léleknek ő az üzenőmadara; Balassi így jegyezte: „Tőlük én így izenék”. És hogy a becsület és az éberség jelképe. S hogy a magyarság egyik fontos heraldikai madara. Meg hogy száz év óta nem fészkel Magyarországon.

Holott!

Holott, csodás mese ez, a balatoni nagy berkekben, az Ecsedi lápon, a „Hanyság” égerfás területein, a Sárréteken, nagyobb folyók mentén elterülő ősmocsarakban számos daru fészkelt „hajdanta” – nem csupán átvonuló madárként megpihenve a Hortobágyon.  Chernel István a Magyarország madaraiban le is írja, hogy utolsó költőhelyét a fonyódi lápon egy Gyurkicza nevű pákász találta meg még 1892-ben – ám az állandó rétszárítások és folyamlecsapolások, az önző módon gazdálkodó ember áldásos tájleigázó tevékenységének következtében fészkelőhelyeik már akkoriban is megszűntek. Mert a daru az ember nélküli, mocsaras, terjedelmes pusztaságokat keresi, ahonnét a kilátása is fölségesen szabad – a képet legföljebb kisebb füzesek és égeresek tarkíthatják. Ha tehát az ilyen suhások, mond Chernel, az ősmocsár legláthatatlanabb magányában feküsznek – akkor ragaszkodik hozzá. Fészkét a legvadabb mocsarak, bokros, alig megközelíthető helyére rakja, melybe a tojó két, ritkábban három, a túzokéra emlékeztető tojást tojik.

De hogy mitől kék színű ez a virágénekben is megénekelt daru, Tik lesztek énnekem postáim kék darvak – azt nem tudom. Ugyanis e „hangos trombitájú vitézlő madár” főszíne: hamuszürke. Feje eleje és teteje fekete sertetollú, a fejtető hátsóbb részén vörös bőrszínű csupaszos folt díszlik. Hátulsó evezői foszlányosan bodrosak és lengők. Rendkívül éber, vigyázó madár. Ha kényesen ide-oda ugrál: mórikálja magát, mókázik és szépen karingósan táncol. Szól, szóldolog, krúkol, krúgat, kurrog, kurjog, körbekerengvén: darvadozik.

A szentföldi zarándok, Bertrandon de la Broquiére Szegedről jegyzi meg 1430-ben, hogy a lakosok oly sok darut és túzokot fogdostak össze, hogy egy egész piac teli az ilyen madarakkal – bár „igen tisztátalanul készítik el azokat eledelül”. A debreceni gazdák, a Kis- és Nagy-Sárréten „házőrző darut” tartottak az udvarukban; az erdélyi ifjak úgy viselték az „három fejér darútollat”, Kőváry László írja, hogy „tollát kitépték, megolajozták, s újra visszadugván, a szürke darú szép fejér tollat adott.”A Nagykunsági krónikát jegyző Györffy István a régi karcagi Nagy Takaréktár udvarán székelő darvak csípésnyomait egész életében a kezén viselte.  A darutoll értékes piaci portéka; ezért tartják és ezért vadásszák: „a gyengébb szárú, ringósabb fehér, göndör, baloldalas a darutollak netovábbja!”

Éjszakai elejtése különleges kaland. Becserkészését, szokásait, észjárását, rejtőzködő természetét is Chernel adja: a képzett darulövők jól ismerik a daruszállásokat! A széles kiterjedésű tarlók, a friss vetések, s kedvenc csemegéjük, az árpatáblák környékét. És azt is pontosan tudják, hogy a madarak egy helyben nem sokat időznek.

 „Alighogy a darvak megindultak téli tanyájukról, a darulövők – többnyire bokorszámban 2-4-en – a kinézett délibb területre utaznak és várják az érkezőket. Még napszállta előtt megszállják a kinézett helyeket – székfenéki locsogót – ahol a darvak éjszakázni szoktak. Jól elbújva itt, mert a darusereg mindig előbb kémeket küld maga elé, s csak ha ezek meggyőződtek a hely bátorságos voltáról, jön a főcsapat, többnyire már besötétedéssel. Miután a darvak letelepedtek, lubicskolni, inni kezdenek, az öreg este meg teljesen beköszöntött, embereink elsompolyognak leshelyeikről, feltéve, hogy a darvak nem igen messze éjjeleznek s a hely hamarosan elérhető. Ilyenkor csak éjfél után indulnak ki újból a tulajdonképpeni vadászatra, és szél ellen, töltött puskával, egymástól bizonyos távolban csúsznak a sötétség burkában a daruhálás felé. Ha azonban nagy és nehéz út vezet odáig, mint a bihari Sárréten, a Berettyó mocsaraiban, akkor mindjárt elkezdik csúszó-mászó életöket. Mert lassan, nehezen, síri csendben minden zaj nélkül lehet és kell előre jutniok akár csak a kígyó. Gyakran több kilométernyi utat tesznek meg így a posványban, ingoványban. Persze nátha, meghűlés nem igen bántja ezeket a napbarnította alakokat. Végre czélhoz érkeznek… körülbelül fél puskalövésnyire lehet tőlük a falka. Meghúzódva várnak; nemsokára vége lesz türelmök próbájának. Kezd hűvösödni. Áthúzó réczék szárnysuhogás hallatszik, a keleti égen pedig keskeny világosodó sáv töri át a szürke éjnek fátylát. Pitymallik. A darvak mozgolódni kezdenek, ébredeznek, s már-már fekete árnyakként kiválnak a sötétségből. Még csak egy-két percz és megdobbanhat a darúlövők szíve. Amint a daliás madarakat félig-meddig láthatják: nosza fel! Mindannyian hirtelen talpra ugranak, mintha csak egy lélek pattantotta volna őket lábra s abban a pillanatban megdördülnek a fegyverek is. A füst leverődik, szétoszlik; krúgatva, eszeveszett kapálódzással sietnek el a meglepett szárnyasok, de megfogyva, mert 6-7 darab is ott fetreng a sekély pocsolyásban utolsó vergődés közt. Az ügyes, tapasztaltabb darúlövő felszálltában rögtön megismeri a hímet s arra tartja a fegyverét, persze a sűrű csapatba 3-4 fegyver sörétje vágván hull az is, amelynek szánva nem volt a lövés; de hát az terít. A darúlövők pedig felkapják a zsákmányt, kiszedik a dísztollakat – hisz ezekért fáradtak – s utaznak tovább a legközelebbi északibb darúszállásra. Ugyancsak megismétlik a vadászatukat, s megint odább vándorolnak, mindig a költözködő darvak nyomában. Sokszor Romániában kezdték a vadászatot s a darvakkal menvén, az Ecsedi lápon végezték.”

Foto: Jamie-MacArthur

Daru

Viszont, csöndes szenzáció ez, az újrafészkelő darupárt 2015-ben a Marcal-mentén fedezte fel két ornitológus.  Mégpedig az én falummal szinte szomszédos nagypiriti réten – a megcsappant vizű folyómenti lápvidék tájképi legelőit és fűszeres kaszálóit Kis-Kamond és Boba és Nagypirit környékén mindig a legnagyobb áhítattal szemléltem. Mert a mi Bermuda-háromszögünkben, a három bazalthegy (Somló-Ság-Kis-Somló) geometriai középen átfolyó, rég lecsapolt Marcal-mentén archaikus mocsárvilág sziget-romjait látni. Itt, az időtlenségnek eme csodás határában figyelt föl egy gyanúsan viselkedő darupárra két ornitológus, Kaufman Gábor és Hencz Péter. Kalandosan becserkésztek őket, a fészküket is, és a két tojást is. Dokumentáltak helyszínt, kikelt fiókát és nevelésüket. A lélegzetelállító történet csodás fényképekkel szerepel blog-jegyzeteikben.

De hogy az idén is költöttek-e a piriti réten, a Marcal ex-mocsarában – azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy ide, a pár kilométernyi szomszédságba az Aranykor egyik megbecsült élőlénye költözött vissza. S hogy jelenlétével e világvégi, karneváli időkben az elhullott honfiúi érzelmeinket is valahogy visszaénekli. Mert az általános tájrombolás, a megszállott lecsapolás és rétszárítás sivár világa helyett az újravizesítés és láp-tavasítás idejének kell eljönnie. És akkor jöhetnek a kék darvak is!

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.