AMBRUS LAJOS: Szőlőbirtokom története (három szűk esztendő)

oroksegunk_muzeum_berzsenyi_daniel_emlekmuzeum_1EGYHÁZASHETYE – Olvasom a különben színvonalas íráskészségű szerző megjegyzését, miszerint ő a borleírások esetében egyáltalán nem szereti a ’harmonikus’ kifejezést használni. És kifejti, hogy a bor íz- és illatjegyeit leíró jelzőként ezt inkább mellőzzük, mert „eléggé elcsépelt”. Elmerengtem én azon, hogy vannak szavak, kifejezések, melyeket valóban szellemi tunyaságból és renyheségből használunk; különösen azokat, amelyek a szótár összes jelentését

egyszerre szívják magukba. Ilyen például az említett harmónia vagy a szellem szavunk is. És mivel „túlhasználjuk” őket, használatukból inkább zavar, mintsem világosság támad – akár az újabban szerfölött divatossá vált „filozófia” szónál tapasztalom, mert ma már minden futballedzőnek, borkészítőnek és bukmékernek „filozófiája” van, amely valami általános akaratot vagy vágyat takar. És ekkor fölrémlett Weöres Sándor és Hamvas Béla szellemi kapcsolata;  Weöres az 1946-ban kiadott A teljeség felé címet viselő prózavázlatának elejére  ajánlást fogalmazott, amelyben azt írta: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát”.

Ó, a vágyott „harmonia mundi”! Mint a szellem legmagasabb rendű megnyilatkozása Bach zenéjében, a lélekben, Tolsztojnál, az életben és borban. „Világharmónia” – épp róla, mint egyetemes jelölőről és égi és földi harmóniák dinamikus feszültségéről kezdtem töprengeni, amikor váratlan harmóniavesztésként éltem át hírt és látványt, melyet a mindennapi élet szállított: váratlanul lecsaptak a tavaszi fagyok és a szőlőhegyeken, gyümölcsöskertekben szörnyű pusztításokat végeztek. Felborult minden; Kissomlyón is elveszett a „harmónia”: a fagykár száz százalékos. Mert bizony e fagy nem az a fagy volt – nem a szokásos májusi talajmenti hideghullámok; dendrológus barátom telefonhíre alapján az ország egyik legszebb botanikus kertjében húsz méter magasságban is feketére fagytak a zöldellő fák. Bejczi Jóska hetyei szomszédom ki is jött megnézni a szőlőhegyünket, de ötven év alatt ő sem pipált effélét; a természeti csapás láttán, borongások és szörnyülködések után vigasztalásul hozzátette, legalább lesz miről írnom. Pedig én leginkább lélek és természet harmóniájáról kívántam töprengeni.

De bizony: csapás – csapás hátán.

Saját kis birtokom történetében is.

A másfél hektár telepítésének idején, 2014-ben nyáron-ősszel állandó esőzések törtek ránk; a sokszori permetezés ellenére is szürkerothadást hoztak, a számolatlan csapadék ugyan jól jött a frissen telepített oltványoknak, de a termő szőlő mind lerohadt és minőségi szőlőt jóformán nem lehetett szűrni. 2014 nehéz, kriminális borévünk volt.

’15-ben elviselhetetlen, szavannai aszály köszöntött ránk a hegytetőn, májustól augusztus végéig nem esett. Fülledt száraz idő; a bazaltsziklák minden irányból, a szőlők alól is felmelegedett tufa és bazalt sugározta a forróságot; az új oltványok kókadoztak az előző évi csapadék-cunami ellenére is. Utólag, a ’16-os tavaszon pedig pontosan kiderült, a friss oltványok közül mégiscsak elszáradt az új ültetvény tíz százaléka. Ami kiugróan magas szám; csak az öntözés segíthetett volna, de arra sem akkor, sem most nem vagyok felkészülve. A szakkönyvek is azt mondják, a szőlő öntözése igen drága agrotechnikai eljárás. A bazalthegyen víz sincs, aztán nincs hozzá megfelelő, méregdrága technika – ám könnyen lehet, hogy a tartósan megváltozott klímára való tekintettel, mint Kaliforniában, a tenyészidőben is mikro-öntözésre kell berendezkedni.

Akadt olyan rövid sor, ahol az 57 oltványt tartalmazó sorból egyetlen tőke élte túl a tavalyi szavannai aszály-stresszt. (Itt valószínűleg kőpadot fogtak a fiatal gyökerek és sehol nem találtak életet adó csapadékra.) S a termő szőlők augusztusra is úgy viselkedtek, mintha szüneteltették volna életfunkcióikat; a bogyók ráncosodtak, töppedtek, kocsonyásodni kezdtek, de szerencsére a szeptember eleji eső megmentette őket. De az is igaz, hogy az én hegytetői szőlőim keveset hoztak, ám szép savakkal, jó mustfokokkal.  Most érnek szépen a pincében.

2006. április közepén szerencsésen pótolni tudtunk is 600 tőkét; többet azért nem, mert a különleges klónokból egyszerűen nem volt több. Marika, az oltványos Pécsről, a legnagyobb erőfeszítése ellenére sem tudott a több mind a 40 féle klónból elegendő kész oltványt adni. Kifúrtuk a helyüket, belocsoltuk és ültettünk. Pár napra rá, a hónap utolsó napjaiban, vagyis az elmúlt hetekben, midőn az említett harmónia-építés végiggondolásán töprengtem, váratlanul, négy alkalommal is, lecsapott a mínusz négy-öt fokos éjszakai-kora reggeli, korántsem talajmenti fagy. Az autó szélvédőjéről kaparni kellett a jeget, de ami szomorúbb, kinn a hegyen is majd’ mindent vitt. Elvitte a teljes, harmadik évébe lépő telepítés új vesszőit és leveleit, de a termő Furmint és Juhfark területek legalább ötven százalékát is. A Királykő vágó, amelyik szintén kapott a hidegekből, lehetséges, hogy kiheveri és még termést is hoz. (A hatszáz pótlások rügyei szerencsére a fagy idejére még nem bújtak elő.) A Nagysomlón, főleg a hegy lábánál fekvő szőlőknek is jutott; följebb, láttam, elenyészőbb a kár. Kőszegen, Sopronban, Zalában, Somogyban, a Balaton mellékén sok helyütt igen súlyos a kártétel; hallottam, hogy komoly méretű szőlő- és gyümölcsültetvények fagytak el. A diófák a környéken mindenhol feketéllenek; egészen a Bakonyig lefagytak; az udvaromon elfagyott a császárfa is, aztán a korábban védett helyre, fal elé plántált datolyaszilva is megsínylette, de szerencsére maradt ép virága is. Még a legöregebbek sem emlékeztek ilyesmire – amikor mindezt megláttam, először is arra gondoltam, itt nem égi-földi harmóniákat kell írni, hanem siralmas éneket.

Valóban? Valóban, mert harmonikus bort készíteni; jó beéréssel. jó savakkal már aligha lehet, ami termés maradt, azok is többnyire sérültek.  De reménykedem, hogy a lefagyott vesszők az új telepítés palántáiban újra élednek; az alvórügyek megindulnak, és az új ültetvény kiheveri a csapást. De a növény fejlődését sajnálatosan visszaveti. Nekünk, sokunknak Nyugat-Magyarországon, kármentő évünk lesz, pedig a szőlőbeli munkaév még igazán el sem kezdődött.

Az utóbbi két borév mindegyike nehéz volt, s az idei is ugyanilyennek ígérkezik.  Mint három szűk esztendő. Vagy több is lesz?

De minden fagy, aszály, özönvíz, ránk nehezedő súly mellett, klímaváltással és egyensúlyvesztésekkel együtt a fogalom, a harmóniáé, a természeté és az életé is – örök. Weöres is ezt nyomatékosítja a lélek harmóniájáról, a szellem harmóniájáról mondván: hogy „lényegük nem-keletkezett és nem-múló”. ;Mert bármi legyen, aki a harmónia

„forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi a csokrát.”

Üdvözlet Egyházashetyéről (utcakép az 1930-as évekből) Forrás: sulinet

Üdvözlet Egyházashetyéről (utcakép az 1930-as évekből)

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzóje

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.