AMBRUS LAJOS: KADARKA – “a titokzatos állandóság”

kadarka (Fotó: Borigo)KADARKA – Ami valaha volt, az mind valahogy megvan – ezt írja a Kadarka szőlőjéről és boráról szólva a költő Babits Mihály; „az életből semmisem veszhet el, mert az élet egészében egy, a maga történeti egységében, akárcsak egy ország”. De a Kadarka a kékszőlők leginkább elterjedt fajtája volt, amelyet az elmúlt ötven-száz év során mindenfelé ültetettek és sokszor silány, tanninszegény, kommersz tömegbor készült belőle, s emiatt majdnem ki is hullott az idő rostáján. Babits, mint szekszárdi rác

kadarkatermelők leszármazottja, és mint a 20. század egyik legnagyobb magyar poétája a létezés egészéről azt írja, hogy szülővárosának, Szekszárdnak szimbolikus növénye a Kadarka, amely mint „titokzatos állandóság”, ott lappang minden múlandóság mélyén. Vagyis a Kadarka a magyar költő számára külön szólam – gordonkaszó a lélek mélyéről.

Ha ezt halljuk: Kadarkát iszom, mélyemlékezet, régi arcok, öregapák-dédapák korosztálya bukkan elő a múltból – Babits is a régi Kadarkára gondol, amikor az jut az eszébe, hogy „bevonulok fehér paripán a múltba és visszafoglalom a szekszárdi dombokat”. Híres és egykor fő fajta volt tehát a magyar kékszőlők között; és nemcsak Szekszárdon – a Kadarka története valódi regény; a magyar szőlő regénye, dicsősége és elkopása. De, reméljük, igényes újragondolása is, mint napjaink egyik tiszteletre méltó törekvése.

A Kadarka nem magyar (vannak ősi, Kárpát-medencei fajtáink is), hanem török-bolgár eredet – valószínűleg Skutari vidékéről került hazánkba. (Skutari, Üsküdar, Skadar.) Jenei, Kádárka, Akadar néven, de Öreg kadarka, Török szőlő, Török fekete, Cigányszőlő néven is termesztették. Legismertebb középkori vörösbor a Szerémi kadarka volt a Duna melletti régi Magyarország borászati központjából, amelyet a török hódítás felszámolt és a Szerémségből a királyi Magyarország felé menekülő vincellérek hozták magukkal kedvelt szőlőiket, így a Kadarkát és a Furmintot is. A török kiverése után telepített rácok terjesztik, Budán, a Tabánban, de Szentendrén is; a gyökértetűvész után az Alföldön is. .

E legelterjedtebb vörösborttermő fajtából azonban számos helyen csak sillerbor készült, mert csak a héja tartalmaz festőanyagot; középkori források szerint a Csókaszőlővel (Vadfeketével) színezték; egy régi gazda is azt írja saját promontori szüreteiről, hogy a Kadarka mindig a legelső volt kékszőlők közt, de együttesen: a Kadarka kitűnő borával – a Csókaszőlő nagy és biztos termésével, sok színével. Később már jobb vörösbortadó fajtákkal is (Burgundi, Cabernet, Merlot, Malbuk stb.) színezték.  A két világháború közt a legjobb festőszőlőnek a Bernát Jánost tartották, Kocsis Pálnak a Kadarka és a Mathiasz Jánosné hybridfajtákból készült hybridjét.

A Kadarka tőkéje fiatal korában erős, később gyengébb; venyigéje szürkésbarna, levelei nagyok, vagy épek, vagy karélyosak, durvák, felül sötétebbek, alul nemezesek. Fürtje nagy gúla-alakú vagy hosszúkás, rövid nyelű; bogyói középnagyok, gömbölyűek, vékony héjúak s ezért rothadásra érzékenyek; érése késői. Bora – ha jól beérik – kitűnő; rossz években silány és kevés színű; jó bort csak kitűnő fekvésben ad. Sokféle változata ismert, így hím-kadarka, nőstény-kadarka, rugós-kadarka, bolond-kadarka, a lúdtalpú Egerben stb.

Magyarország leghíresebb Kadarkatermő vidéke Baranya, Tolna, Buda és Eger mellett Arad-Hegyalja volt – a Tokaj utáni legnagyobb magyar borvidék, az egykor 18 községet magában foglaló Ménes-magyarádi táj, amely főleg gránitpiros vörösborával és a hetyke kadarkából készített természetes édesaszújával szerzett nemzetközi hírnevet magának. Ugyanis messze földön egyedül itt készítettek a kékszőlőből aszút – egy 19. századi Arad-hegyaljai leíró, bizonyos Peretsényi Nagy László nevű jegyző1805-ben kész borreceptet is hagyományoz az utókorra, amikor a két legnagyobb borvidéket összehasonlítva írja, hogy a tokajit a betegnek – a ménesit az egészségesnek kell innia.

Peretsényi szerint a ménesi Kadarkában és aszújában „erősítő mosztony van” van, mert benne „értelmet erősítő szesz, szeretet, barátság, tiszta jókedv lakozik, és a heves szép szín tőle kipiroslik, úgyhogy a munkás, ép embert száz évnél is tovább fenntartja”.  Az 1805-ös borleírás szerint amúgy is „különös Isten adománya a szőllő, kivált a leve” – amely „szív vigasztaló, orvosi erővel bíró, keserűség kergető, szegénylegények enyhítő írja, fáradtnak ere helyre állítása, bádgyatnak erősítje”. Különösen a gyoroki (ménesi) „közönséges barna piros bor, kitől a vér hamar felforr – és annak dísze a jó készített aúszprug, egy bizonyos nektár és hírheltt mennyei ambrosia”.

A majd ötezer hektáros termőtájról, a Ménes-magyarádi borvidék kadarkájáról és vörösaszújáról Vörösmarty is beszél, különösen a bor színét magasztalva:

  •                                         Mi szép vagy kolna Ménes oldalán!
  •                                         Borod setét, mint a cigány leány
  •                                         És benne a szív édes lángja ég.

A Kadarka fölidéz hát múltat és visszatekintésre késztet – de újragondolásra is ingerel. A majdnem teljesen kihalt kadarka sorsát sokan féltik, és óvóan védik.

Idén huszonegyedik alkalommal szervezték március idusára a Nemzetközi Kadarka Versenyt Kiskőrösön, és a Sváb-hegyi Jókai villát újjáálmodó budapesti értelmiségiek is Kadarka Kört működtetnek. Lényeges momentumok ezek, különösen, ha egy angol boríró majd tízéves Kadarka-élményeire gondunk, aki azt írta, hogy a fajta feltámasztása meddő gondolat. Mert „lágy piros bort ad, amely fűszeres-gyümölcsös ízzel nyit, középen üres, majd a torokban kirobbanó ízeket kapunk, amit rövid lecsengés követ”. És hozzáteszi, hogy talán házasításra jó bor. Most viszont a legjobb Kadarka-termelő gazdák, Szekszárdtól, Villánytól, Hajós-Bajáig, Kunságig és Ménesig Kadarka Kerekasztalt szerveztek – rendszeres találkozóikon egyeztetik szőlészeti és borászati tapasztalataikat, megosztják gondolataikat, dilemmáikat és közös megjelenéseket szerveznek. A kiváló szekszárdi borász, Heimann Zoltán megfogalmazásában nem csekély a kerekasztal bevállalt célja: öt éven belül a Kadarka legjavát megismertetni, elfogadtatni és megszerettetni az ínyenc borvilággal! Úgy legyen.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: KADARKA – “a titokzatos állandóság” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Fischer Alfred szerint:

    … olyan szépen ír Ambrus Lajos, hogy többször újraolvasom minden írását 🙂
    Gratulálok.

  2. Csíki Sándor szerint:

    Ambrus Lajos zseniálisan ír.! 🙂

  3. dr. Sonnevend Imre szerint:

    Ez a ragyogó bejegyzés is bizonyítja, hogy Ambrus Lajos személyében az Eszem-Iszom Blog (elnézést kérek Csíki Sándortól, hogy magyarítottam) egy két lábon járó “ampelographiai és gyümöltsészeti leksiconnal” is rendelkezik.
    Isten éltesse még sokáig a Szerzőt, Hegyes Kis-Somlón szárba szökkenő szőlőjével együtt!–
    A Köveskállai Hegy Törökök-halála dűlőjéből, S. Imre

  4. atella szerint:

    Nagy tiszteletem a tisztességes szerzőnek. Gratulálok. Élmény olvasni, elgondolkodni. Ím egy pomológus író, vagy író pomológus, aki nem csak hedonista, de értékteremtő ,- óvó emberi is. A jó kadarka jó!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.