AMBRUS LAJOS: Ének a tanyán

TanyaTANYA – Ha az emlékezet zsilipkamrájában felhúzzuk a zsilipművet, bő áradás, az Alföld „ömlik” belőle. Régi nagy horizontok, szaharás puszták, nagy fekete sarak, kukoricaföldek és szikes legelők; ritka oázisok és mérhetetlen távlatok tanyásvidékei. Egyik zugában Gazda régi rokonságának távoli emlékdarabjai – így például „Kelemen sógor” és felesége, akik lényegében ’45 után szorulnak ki a városból. De persze az alföldi tanyavilág egészen más történet, mint a dunántúli, ahol, mint Szekszárd

környékén, tanyának mondják a szőlőbeli pincét is. Ezek mások – vályogépületekkel, bizonytalan dülőutakkal, szél kikezdte, nyikorgó tetőkkel, villany nélküli, lét-alatti élettel.

A rokonok nem voltak bennszülöttek, tanyájuk korábban külső tanyaként szolgált, de szilaj élet, Kelemen sógor állás és nyugdíj nélkül  kiszorult a Csíkosérre. Pontosabban az aranyági dűlők végébe. Ami azért említésre méltó névhasználat, mert Aranyág neve az oklevelek írott forrásaiban korábban szerepel, mint Gyula városé, ahová tanyavilágaként tartozik. De szépen példázza, hogy az ’aranyág’ szőlőt jelentvén mindenfelé megtermett a Duna-völgyben. Virult az még a zsíros, fekete altalajon is.

Ennek megfelelően Kelemen sógorék holdnyi földjén szőlő is akadt; mégpedig a húszas években telepített, jól megművelt, okszerűen gondozott, példásan művelt szőlőskert. Sok fajta, de főleg rizling, bakműveléssel, lenyúlva a Csíkosér partjáig, ahonnét, ha a szükség hozta, vizet is merítethettek. Egyébként ásott kútja az udvar és a szőlő határában állott; mellette diófa és rézgálicos hordó, valamint a nagy nyári hőguták ellensúlyozására nagyméretű zománcos fürdőkád, amelyet Gazdáék („városi gyerekek”) olykor használtak. És mindenfelé öreg gyümölcsfák – sokféle, végiggondoltan telepítettek növények, hogy kora tavasztól késő őszig mindig legyen friss gyümölcs. És kerti virágok, szálas virágok, az udvarban majorság. Kellett is, mert Kelemen sógorék ebből éltek. Piacoztak. Heti piackor hajnali háromkor útnak eredtek; szekerük nem volt, így biciklivel és gyalog porban, sárban, hóban, olykor a rokonság segítségével zsákokban, kosarakban, kaskákban hordták az almát, málnát, korai cseresznyét, primőrt, zöldséget és virágot (olyan egészséges, életerős zinniát, pompás rézvirágot, ezer színben, azóta sem nagyon látni).

A klasszikus, trágyaillatú tanyásélet utolsó pillanatait élte, merthogy az ő életidejükben, negyvenöttől a hetvenes évek közepéig éppen vége is lett az egykor gazdag gyulai tanyavilág szépségeinek és árnyoldalainak.

De minthogy a szépség élvezése sokszor együtt jár a mulandóság fájó impresszióival, Kelemen sógor verseket írt a tájhoz és kedves almafáihoz. Kockás füzetbe, gyöngybetűkkel. Felírta a címet: Az én almafám. Pontot tett utána, aláhúzta. „Nagy öröm őt látni reggelenként korán, / Ezernyi gyümölcse mosolyog le reám, / Minden egyes alma egy köszöntéssel int: / Aranypármen, Daru, Jonathán, Rozmaring.”

Nem ezzel a kínrímes négy sorral kezdte, de a gyümölcs szeretete, a növényi élet titkainak értelmezése és a fajtaismeret a lényeg. A Daru alma neve a sóvári almát takarja; bár éppen ezek minéműségéről vitázott a legnagyobb magyar pomológ, Bereczki Máté is a szomszédos Mezőkovácsházáról.

Mármost tekintsünk el poétai dilettantizmustól, hisz Kelemen sógor sosem volt „költő”, csupán széplelkű naplóíró. Egyéb napló nem maradt utána a még nagyobb élettitkokról – ám annyi bizonyos, hogy természetes és tanult intelligenciával ismerte a növényi, de az emberi természetet. Koherens világmagyarázatokat gyártott – de sztoikusan és belső használatra. Nem is állt másképpen módjában – örülhetett, hogy kocsikísérő  dinnyecsőszként dolgozhatott saját kis földjét művelve. Gazdára maradtak régi iratai, így népbíróság előtti igazolása is: „emberséges, demokratikus érzésű ember volt”, állították róla a tanúvallomások.

Két valódi szenvedélye akadt: a lovak és a kutyák. Mindkettőhöz ragyogóan értett, fönnmaradtak fekete-fehér fotói versenyugratásairól, ám lótartásra, de még tehéntartásra sem futotta, kutyája-macskája viszont mindig akadt.  Tanyán nem is lehet nélkülük élni – Kelemen sógor meglepő módon a korcskutyákra esküdött; sok esetben intelligensebbek, hasznosabban nevelhetőek minden másnál, tartotta. Több nemzedéket nevelt fel (a háború előtt szigorú szakcikkeket írt az ebek taníthatóságáról), de mindig egyetlen kutyát tartott és mindegyiket ugyanarra a Fickó névre keresztelte. És úgy is foglalkozott velük, hogy mindenki a Fickó kutyák csodájára járt. Az idegent beengedték a belső udvarba, kiút viszont csak a gazda engedélyével nyílt, aztán; az állati vagy emberi veszélyt a megfelelő nyelven és hangfekvéssel jelezték; s ez már „valami”. Kelemen sógor ugyanis meg volt tóla győződve, hogy az ebek már-már „szinte beszélnek”. Mint a nagy és jelentős író Tömörkény István, aki el is mond egy idevágó esetet, amely csongrádi vagy csanádi tanyahelyen esett.

tanya

Tanya

Tömörkény azzal kezdi tanyasi életképét, amely az emberi szavakat értő kutya okosságát példázza, hogy

„hever a puli az udvarban a homokon, mikor kijön a házból a gazdasszony és azt mondja neki: – Az ördög bújjon beléd, de elurasodtál a jó módba.”

S a szigorú szavak után így folytatja:

„A puli föláll, nézi a gazdasszonyát, de nem érti a szemrehányást. Azt mondja az asszony – Hát nem látod, te buszma, hogy a pulykák belemöntek a búzába? Ezt anélkül mondja az asszony, hogy csak egy karkinyújtással is útmutatást adna a pulinak arra nézve, hogy mit akar tőle. A puli azonban enélkül is megérti, hogy itt már megint ezekről a pákosztos mexikói madarakról van szó, meg a búzavetésről. Ennélfogva elmegy a búzába és kikergeti belőle a mexikóiakat.”

Hát így. Tömörkény tanyasi pulijához hasonlóan viselkedett Kelemen sógor minden egyes Fickó névre hallgató kutyája is – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők a beszédet értve nem a pulykákat hajkurászták a búzavetésből, hanem egyebet csináltak. Énekeltek. Ugyanis Kelemen sógor szisztematikus, kitartó és fegyelmezett munkával megtanította őket énekelni. És ha néha-néha rátört a tanyai élet sötét szenvedélye, a történelem mélyáramlása vagy a kitaszítottak élete miatt érzett búskomorsága, leballagott a kamarába, fölhozott egy palackkal saját borából. Kiült a veranda elé, a rézvirágok és kardvirágok elé, majd rázendített a nótára. Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat! És ekkor Fickó I., Fickó II., az éppen aktuális Fickó, lábai elé települt és elnyújtott vonyítással kísérni kezdte a csillagos égbolt felé küldött éneket. Föl, egyre magasabbra – ahogyan a nóta mondja, a megcsalt gazdák bús életéről.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.