AMBRUS LAJOS: Szurokfű – az “igen isméretes fű”

Origanum_vulgare (Forrás: discoverlife.org)SZUROKFŰ, OREGÁNÓ – Az Origanum vulgare tudományos elnevezésű fűszer- és gyógynövény neve a görög oros (hegy) és a ganos (fény, dísz) szavak összetételéből származik. A Földközi-tenger mellékén is őshonos, s az ókori medicina a láz, a hányás, a hasmenés és a viszketéses bőrbetegségek hagyományos gyógyszereként használta, ugyanakkor a mediterrán és a keleti konyhák régi, kedvelt fűszere is.  Hippocrates, a medicina atyja értekezik róla először, mivel a

szurokfű herbája illóolajat, keserűanyagot, csersavat tartalmaz, s nagy timol tartalma miatt antiszeptikus hatású. Dioszkoridész görög katonaorvos is megemlékezik róla a gyógyító anyagokról írt lexikális munkájában, melynek későbbi, latin nyelvű változata, a De medicaminibus herbarium a középkori füves irodalom alapmunkája, s így az első magyar füveskönyvekre is inspirálólag hatott.

A szurokfű a honi fűvészirodalomban „igen esméretes fű” – ahogyan Csapó József kezdi jellemzését az 1775-ben kiadott Új füves és virágos magyar kert-jében; elterjedtsége, ismertsége miatt aztán sokféle magyar névvel illették. A legutóbbi időkben a Szurokfű néven terjedt el.

Lippay János, aki a ’jószagú konyhára’ való füvek neméről szólva az 1664-es Posoni kert második kötetében elmélkedik a nevezéktan problémáiról (az Origanumot éppen nem tárgyalja), föl is veti a magyar névadás nehézségeit. Úgy summázza, hogy „chak nem minden tartományában Magyar Országnak, külömb néven nevezik efféle füveket, és virágokat. Az mint hogy a’ Dunán-innen sokat külömben, a’ Dunán-túl is másképpen: az Szalaiak is másképpen. Az Alföldiek, vagy Föl-földiek ismét külömben: az Erdélyiek is másképpen: az Székelyek, még annál is külömben. Azért, én, úgy nevezem őket, mint az Dunán-innen szokták közönségessen nevezni.” Az oregánó, magyar nevén szurokfű – de a középkori magyar nyelvben inkább szúfűnek emlegették, ahogyan elterjedt volt a vadmajoránna, balzsammag, balzsamfű, fekete gyopár, kasbók, szurokszagú fű, vargákfüve, vargamajoránna névváltozata is.

Origanum vulgare

Szurokfű  (oregánó, Origanum vulgare)

Az első magyar nyelvű herbárium, Mélius Péter 1578-as munkája viszont még a gyopár megnevezés alatt tárgyalja, mégpedig fekete gyopár alatt („Igen melegítők a fekete gyopárok”), de megemlíti a Szurokfű és a Vargák füve nevét is.  Ugyanígy szerepel Csapónál is – a rejtélyes életű füvész, Veszelszki Antal már szúfűnek vagy szurokfűnek nevezi 1798-as füves könyvében.  Dr. Zelenyák János lekéri (Bars megye) plébános az 1908-as A gyógynövények hatása és használata című könyvében a Vad majoránna címszó alatt tárgyalja, és minden szinonimáját felsorolja – köztük a murvapikket,  a szurokszagú murvapikket is, mely növénytani néven Diószegiék nyelvújítási szóösszetétele nyomán terjedt el a tudományosságban, utalva a Szurokfű murvalevélkéire. („Virágit murvapikkelyek borítják, 4-szegű barka formájábann, fedelékesenn”, írják a Diószegi-Fazekas első magyar fűvészkönyvben, 1806-ban. ) A vargákfüve és a vargamajoránna megnevezései a növény festőnövény voltára utalnak – a gyapjút festették vele pirosra, rozsdabarnára és feketére. Erdélyben sokfelé használták; a moldvai csángók a gyapjú feketéjét, a Székelyföldhöz hasonlóan a legutolsó időkig égerhéjból főzték a sulyfűvel együtt, melyhez a festő lébe kalakánt (rézgálicot ) is tettek, s belerakták a gyapjút.  A Kis-Küküllő menti Gogánváralján a szulfűt, az égerfa héját és annak bigyiróját (gyümölcsét) használták a fekete festék előállításához.

A szurokfű az ajakosok családjába tartozó évelő növény; hegyvidéki, napos, cserjés helyeken, erdei vágásokban, köves helyeken gyakori, sokszor tömegesen is. A növény tövén kúszó járulékos gyökerekkel – rendszerint tarackot hajt. Szára 30-60 cm magasra nő, felül elágazó, szőrős és mirigyes, vörösen vagy vörösen-barnán befuttatva.  Levelei keresztben átellenesek, virágzata többszörösen összetett, 1-3 virágú bogokból áll, s tömött bugákban egyesülnek. „A levelei igen ollyak mint a’ majoránnáé, tsak hogy nagyobbak, a’ négy szegletű szárai igen térdig érnek, a’mellyek tetején tsoportosan állanak az apró, kékellő virágok”, mondja Veszelszki. A virágzó száraknak majoránnához hasonló kellemes illatuk van és fűszeresen kesernyés ízük. Gyűjtendő a virágzó növény földfeletti része, a letépett ágacskákat padláson, vékony rétegben szétterítve vagy árnyékos helyen a szabadba teszik, szárítókereten szárítják, amíg a legvastagabb ág is könnyen törhető nem lesz. A száraz anyagot bálákban, vagy présbálákban szállítják. Körülbelül 6 kg nyers növény ad 1 kg száraz árut. A drogkereskedelemben Origani herba néven használatos, illóolajai kezdetben izgató, később altató hatásúak, a drog főzetét köptetőül, meghűléses betegségnél és étvágytalanság esetén alkalmazzák.

Belső hasznai közt említi Mélius, hogy a „mérges, dühös állat harapását gyógyítja” – „ha penig megszakadtál, tökös vagy, megvonottak az inak, vízi kórság bánt, figével főzd meg az mézes ecetben, a meggyógyulsz, ha gyakran iszod”. Fogfájást is gyógyít – Zelenyák leírja, hogy a füvet virágostól tejben megfőzik és a gőzét a fájós fogra bocsátják.

Külső hasznai közé sorolja Mélius, „ha a penig füvét, virágát az ágyban fejed alá tészed, véled hordozod, elaluszol, a kígyót, békát, gyékot elűzi”.

A magyar középkori források a szurokfüvet a drága keleti fűszerek mellett a leggyakrabban használt fűszernövények közé teszik: a tárkony, a rozmaring, a torma, a mustár, a petrezselyem és a sáfrány társaságában. Úgyis, mint az udvari konyhák egyik közkedvelt fűszerét.  „A régiek ételekben éltek vele, mellyel a gyomrot, és a’ nemző részeket elevenítették” – állapítja meg Veszelszki. S ma is használatos a nemzetközi, olasz, görög, török, olasz-amerikai konyhában (Pizza Spice) stb. Kellemes ízt ad a babnak, a paradicsomos ételeknek, főzelékeknek, mártásoknak, töltelékeknek; a török konyha a juh-és bárányhúsok ízesítéséhez favorizálja. Teája mindenfelé kedvelt, mert jó étvágygerjesztő – Linné szerint még a kínai teát is pótolja.

Origanum vulgare

Szurokfű (oregánó, Origanum vulgare)

A szurokfüvet szeretik a méhek és a pillangók is; csoportos látványa, illatpárája kedves a léleknek– én konyhai „haszonvételek” mellé ezért a tulajdonságáért is szeretem. Kemenesalji kertemben is könnyen terjed, tőosztással könnyen telepíthető egyik ágyásról a másikra, s levelei olykor zölden is áttelelik a fagyos, havas időket, mint az idén. Mindezek tetejébe kellemes, elegáns illatokkal ajándékozza meg az arra sétálót. Nem tolakszik, nem kérkedik, csak szolidan látványos – mégis bátor jelenlévő.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, magyar konyha
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: Szurokfű – az “igen isméretes fű” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Visszajelzés: A szurokfű és néhány családtag | SUNYIVERZUM

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.