AMBRUS LAJOS: TOKAJ, a legyőzhetetlen

_stb4650-t-diszn-gasztronomusTOKAJA hegyaljai szőlők haldoklás utolsó stádiumába jutottak. Egy-két helyen, például az ujhelyi, toronyai, sárospataki; tokaji, tarczali hegyeken itt-ott még az idén is volt termés, de az a bor, mit a phyloxerás és a peronospora által ellepett tőkéről szűrnek, nem érdemli meg többé a hegyaljai nevet. Úgy, hogy ma már elmondhatjuk, mikép a hegyaljai bor

nincs többé.”   írta a riasztó és tragikus képet a pataki iskola hajdani jogtanára, Ballai Géza,  Zemplém megye általa kiadott mongráfiájában, 1893-ban.

A finitista megfogalmazás akkor jogosnak és elmélyültnek látszott – pedig Tokaj addigra is átélt pár viharos évtizedet vagy inkább évszázadot. A centenáris jóslat mégsem vált be – Tokaj és Hegyalja akkor is megmozdult, hiába keltették holt hírét; hiába festettek akkor szörnyű képet a legjobb magyar borvidékről:

“aki nyáron és őszkor a magyar államvasutak ujhely – szerencsi vonalszakaszán utazik, megdöbbenve szemléli a kopár hegyeket, melyek néhány évvel ezelőtt még élettől duzzadó szőlőtőkékkel borítva a legkellemesebb látványt nyújtották. A tőkék, valamint a karók legnagyobb részét ma már hazahordták és feltüzelték; a szőlőhegyek alantabb fekvő részét kukoriczával, burgonyával, babbal ültették be; a magasabb helyek parlagon hevernek. Itt-ott gyümölcsfákat ültettek a kiveszett tőkék helyébe; de a kavicsos, száraz talajban a csemete nem erősödhet meg, elcsenevészik. Az emberi szorgalom hiába igyekszik enyhíteni és ellensúlyozni a csapás súlyát”.

De a szükséges életerő, mint tudjuk, ha nehezen is, legyőzte a természeti csapást, mert a homokba levitt furmintokból sosem lett az az ital, amit már a XVI. században bizonyos Forgách Ferenc nagyváradi püspök is a legnemesebbnek és a legjelesebbnek jellemzett: „vinum nobilissimum atque praestantissimus”. (Noha csak ekkor, a török betörése miatt helyeződik át a magyar bortermelés centruma Szerémségből Tokajba.) Bár a legnagyobb magyar szőlőművész, a hegyaljai Szőlőskéről, Andrássy Gyula birtokáról ötvenévesen Kecskemétre, a filoxéra miatt áttelepült Mathiász János monográfusai szerint Katonatelepen olyan minőségű és textúrájú, vagy tán még jobb aszúkat készített (volna), mint Hegyalján. Minden, a tudós vincellér iránti tiszteletünk ellenére legalább némi kétellyel kell kezelnünk a baráti-életrajzírói híradást – a nevezett tételeket az 1920-as évek elejéről nem kóstolhattuk, nem ellenőrizhetjük, annyi azonban biztos, hogy Tokaj: mindig más.

Tokaj más

Tokaj más: kihevert egynéhány rettentő krízist. Törököt, tatárt, kurucot-labancot, oroszt ’49-ben és 1945-ben, filoxérát és testvérharcokat, államosítást és szocializmust. Többször elveszette a fényt és a gazdagságot. Ennek ellenére ma is világszám és nem kevés problémája mellett óriási nemzet-potenciál.

Tokaj más: ebben a létben minden tiszta, valódi és igaz. Mert a természeti adottságok, a termelési kultúra, a felépített termék és a tapasztalatok, emberi tudások és kiépített piacok mellett kell még valami más is társul hozzá, ami nehezen írható le. Hogyan is írhatnánk le a pápákhoz, koronás főkhöz eljuttatott és nagy sikert hozó „termék” belső „szerkezetét”. Ami szubsztanciaként nem csupán egy nagyszerű és csodás nedűt magát jelenti, hanem a „tokait” adja ki. Egy világteremtő Kárpát-medencei üzenetet? Csupán annyiban, hogy összetéveszthetetlennek, autonómnak, személyinek, hogy kitűnőnek, fejedelminek, királyinak kell lennie? Ez nem kérdés – hozzá kell rendelni azonban valamit, amivel meg lehet teremteni „tokajiságát”. És ez nem csak szőlészeti vagy borászati szakkérdés, hanem álom és káprázat és valóság egyszerre. Nem a szőlőgyümölcs csodája, a fajták kérdése, a szőlőterhelés kérdése vagy mondjuk a tíz év előtti oxidált kontra gyümölcsös aszú vitája, nem is csupán modern értelemben vett marketing, hanem valami – „más”.

Más: mint valami abszolút szellemnek, be kell épülnie a közös ihletbe, a nemzeti himnuszba. Ez visszafelé nézve már természetesnek látszik – bár mostanában némi derűvel észlelem, hogy kissé makacsul fel-felbukkan az a vélekedés, hogy a Himnusz megfelelő sorában Kölcsey Ferenc (aki nem volt nagy borfogyasztó) az ominózus helyen kézirata szerint nem a Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél közismert sorait írta, hanem Tokaj helyett Ménes neve szerepelt – amit később áthúzott és javított ki Tokajra.

Tokaj a közmegegyezés

Mármost egy szűkkörű filológiai vita nem túl érdekes, talán annyira, hogy egyáltalán megáll-e saját lábán – én nem találkoztam a Ménes-változattal és valószínűleg nem is igaz és merő kitaláció az egész. Viszont arról pontosan beszél, hogy a nemzeti fohászba való belehelyezéshez mekkora konszenzusra van szükség. Kölcseynek is szüksége volt saját korszellemét megfelelően ismerni és persze azt saját működésével befolyásolni – de ismerni hagyományt, tradíciót, szellemet, valóságot. Mindazt, ami ezzel jár – nemcsak a Tokajhoz addig tapadó legendákat, a már akkor is jelentős irodalmat és forrásanyagot jelentett, de ennek lényegét is, amelynek segítségével a világhírű termőtájat képes volt beemelni a nagy össz-nemzeti konszenzusba. (Ménes, vagyis Arad-Hegyalja sokkal szerényebb múlttal és szubsztanciával rendelkezik: mára már csak a legérdeklődőbb borászok és borbarátok ismerik a híres ménesi vörös aszú hírét. Az aradiak a magyar borászati fénykorban, a XIX. században azt a bon mot-t terjesztették magukról, hogy a tokaji a betegnek, a ménesi az egészséges embernek való.)

kolcsey_ferenc

Kölcsey Ferenc

Kölcseynek a világhírnév nem elhanyagolható mankója mellett szüksége volt például mesterére, a nemzeti kultúra egyik vezéralakjára, Kazinczy Ferencre is, aki talán nem véletlenül épp Hegyaljáról irányította az akkor még nem a fővárosban koncentrálódó magyar szellemi életet és kitartó propagátora volt a tokaji boroknak. És Oláh Miklóstól a Rákócziakon át a Napkirályig sok híres ember szellemi rangjára, akik segítették őt, s aztán névtelen histórikusok, geográfusok, statisztikusok, írók, költők, gasztronómusok és tájépítők egész sorára, akik Tokajt évszázadokon át különféle intenzitással és mélységgel közelítették meg és értelmezték a tokaji-hegyaljai bor titkait és funkcióját a létezés egészen tág határai között.

Lehetetlen még utalni is rájuk, mert Goethe-től Mikszáthon át Hamvas Béláig hosszú az út: csak a közelmúltban két vaskos válogatás jelent meg Tokaj a magyar irodalomban és Tokaj a világirodalomban címmel – át kell lapozni, hogy megértsük a Tokaj-szellem nagyságát és mély beágyazottságát saját kultúrájába. Hogy megértsük a legmagasabb rendű munkát végző embert, a szinte archaikus szőlőművest is, ám tágabb spirituális környezetét is.

Nem elég

De aligha elég egy nemzeti himnuszban jelöltként szerepelni, ami persze kielégítheti azt a feltételezést, hogy mégiscsak jelentős tudások halmozódtak fel róla az emlékezetben és lelkekben. Ám mint minden törékeny ismeretet, őrizni és „fényezni” kell.

  • Nem elég az ország első számú termékének lenni, állandóan bizonyítani és igazolni kell az elnyert pozíciót, a kivívott bizalmat és várakozást. Nem a külvilág vagy a csábító üzlet, hanem a belső parancsok miatt. És alkalmasint el is kell indulni és visszaszerezni az elhódított piacokat vagy az itt-ott megtépázott, elhomályosulni látszó hírnevet.

Ha a legújabb tokaji generációk színrelépésére, kísérleteire, hűségére, vagy a régebbi magyar és nem magyar birtokok teljesítményeire gondolok, mintha nem kellene oly nagyon aggódnom. Minden esetre nem szükséges afféle rémképeket leírnom a mai Tokaj láttán, mint elődünk, a régi, jó Ballai Géza, mert a mai Tokaj igazságainak megfogalmazását egyszerűen avatott kezekben látom. Ha meg valaki jó száz év múlva arra vetemednék, hogy az akkori Tokajról írjon mini-esszét, az én szövegemből nem megcáfolandó igazságként másolja ki a textust: Tokaj – az más. Tokaj: legyőzhetetlen.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, Irodalom
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.