Kuthi Csaba: Az ezerkettedik recept meséje

keep-calm-and-love-letso-2KUTHI CSABA (Tállya) lecsóról szóló írása már vagy két esztendeje vár a (posta)fiókomban arra, hogy történjen vele valami. Eddig derekasan ellenálltam. Nem Csaba miatt. Most viszont, hogy több a teendőm, mint a rendelkezésre álló időm, úgy döntöttem, mégiscsak közzéteszem az “Az ezerkettedik recept meséje” című írást, aztán majd mindenki eldönti, hogy tetszik-e, vagy sem, ahogy azt egyébként is tenné, függetlenül attól, hogy írom-e, vagy sem. (a szerk. – Csíki S.)

Az ezerkettedik recept meséje

Az íróféle magyar embert, már ha ad magára valamit, éveinek gyarapodásával exponenciálisan gyarapodó élettapasztalata és bölcsessége egyszerre csak villámcsapásszerűen arra a felismerésre juttatja, hogy ideje volna írói

munkásságának csúcsára felhágni, sőt ha ez lehetséges, akkor huzamosabb ideig ott tartózkodni. Na már most, mit tesz az ilyen ambiciózus íróféle magyar ember, ha erre a korszakos felismerésre rávilágosodik? Az egyetlen lehetségest: rájön, hogy meg kéne írnia élete főművét.

Nem mintha még nem írta volna meg, de hát főművekből – mint tudjuk – sohasem elég, ezekből áll majd össze ugyanis az életmű, valamint az életműdíj, sőt az egyéb fontosabb irodalmi díjak is, mint pl. a Kovács Zoltán díj. Az ilyen felismerések természetszerűleg nem jönnek ám csak úgy maguktól, azaz nem pattannak ki hirtelen és teljes fegyverzetben az íróféle magyar ember többszörösen redőzött szürkeállományából, mint annak idején Pallas Athéné, írófélénk nagy elődje, a sötéthajú Zeusz főisten fejéből. De nem ám! Merthogy az akkoriban se ment csak úgy magától. Ott is kellett egy svungos kalapácsütés Héphaistos mestertől. Na most, a mai magyar íróféleség az ilyen klasszikus klerikáliákkal mit sem törődik, hanem tisztán és egyszerűen materialista módon közelíti meg a kérdést: azaz elmélázik azon, hogy milyen megfelelő fejbevágási módozatokra tudna szerény, otthoni körülményei között szert tenni. A dolog nem is olyan bonyolult, hiszen úgyszólván minden valamire való mai magyar íróféleség almáriomában (magyarul: kredenc) kéznél van a fejbevágást megfelelően előidéző segédanyag: az 52 fokos kisüsti (forradalmi) vegyigyümi. Mármost, mint tudjuk, a mai magyar író alkatának legfontosabb jellegzetessége a turáni szittya keményfejűség, miáltal egyetlen fejbecsapás a fontosabb agyvidéki műveletekhez általában nem elég. Ennélfogva a mai magyar íróféle balkezének leginkább megfelelő ujjai közé veszi ódonságtól szürke stampókás poharát és színig tölti vegyigyümivel, majd karjának egyetlen, jól begyakorolt mozdulatával tartalmát a gallérja mögé löki. De csak egyszer! Na, legföljebb kétszer, de ha igazi magyar, akkor maximum háromszor, merthogy ennyi a magyar igazság. Ezzel a háromszori félisteni fejbevágással a mai magyar íróféle elérte a megvilágosodásnak csaknem buddha-i magaslatát, ahol arra az eladdig is kézenfekvő felismerésre jutott, hogy élete főműveként szakácskönyvet kell írnia.

Ezzel bódhiszattvasága véget ért, az önsanyargató aszkézisből elég lett és szilárd léptekkel indulhatott el a nirvána felé, a gasztrointesztinális gyönyörök ösvényén. Teljes joggal, hiszen aki szakácskönyvet kis hazánkban eddig nem írt, az nem is számít komoly embernek, írónak meg egyáltalán. Írt már ilyet színészféle, zenészféle, művészféle, és egyébészféle, de íróféle még nem (mert KGy írásait nem tekinthetjük ilyennek), hacsak nagy elődünket dümapért nem számítjuk ide. Bárha őkelme nem magyar volt, de ugyanannyi erővel lehetett volna. Ennyit a predesztinációról röviden. Itt elakadván a mai magyar íróféle újfent némi bátorságot vételezett úgy, hogy alaposan meghúzta a vegyigyümit, amitől szürkeállománya kellőképpen meglódult és ingyom-bingyom, pitypalatty megírta. Megírta élete főművét, A Szakácskönyvet mind az ezeregy receptjével.

Végre! A nagy magyar író, mert innentől fogva így tisztelhető, lankadtan hátradőlt berger fotelében kulináris Parnasszoszán, mint Héraklész a tizenkettedik hőstette után és fáradtan végighúzta kezét a nagy írókra annyira jellemző felhős mélabúval övezett homlokán. Sőt, első felindulásában, állítólag egy jó darab füstölt mangalicacsülköt is magához vett a legfinomabb, házilag reszelt, mérges phtrügyi tormával. Mert, ha már szakácskönyvíróvá magasztosult, tudta is mi a jó. És ebben specialiter igaza volt. Sőt az van ma is! Levezetőül pedig egy emberséges nyelet Coutignacot teremtett bé a szervezetébe, mert megérdemelte. Mint az emelt színvonalat!

Ettől, vagy nem ettől: egyszercsak mint hideg orvgyilok ejtette sajgó seb megpihent agyán, úgy robbant belé a gondolat, mint egy jobbfajta indonéziai cunami: kimaradt a lecsó! Az ezeregyből! Na még!

Tudják-e önök, hogy mi a lecsó?

Persze, hogy tudják. Mindenki főzött már lecsót, még az asszonyok is, pedig az a lecsó, amit az asszonyok főznek, egyáltalán nem olyan lecsó, mint amit az emberek főznek. Ez ám a nagy felfedezés, igaz-e?  Mármost azt minden gyerek tudja, hogy a nagy eszmék, a nagy felfedezések mindig is megosztották a társadalmakat. Ez vonatkozik természetszerűleg a politikára, a vallásra, a focira, a nőkre, a férfiakra, vagyis minden komolyabb dologra, de legfőképpen a lecsóra. Az ilyen megosztott társadalmak lehetnek polarizáltak is, azaz teljességgel elvadultak, ami jelenthet bipoláris, tripoláris, de a lecsó tekintetében – és ezt saját, ezért abszolúte megbízható felméréseim igazolják – mindenképpen multipoláris társadalomról beszélhetünk. Az ilyen multipoláris, és lecsó esetében még fokozottabban multipoláris, azaz sokszorosan multipolarizált társadalom már úgyszólván homogénnek is tekinthető, hiszen abban mindenki egyetért mindenkivel, hogy senki nem ért egyet senkivel, és ez ugyebár máris a teljes nézetazonosságot jelenti.

Halljunk most azonban valamit a lecsó nevű kulináris műalkotás eredetéről.

Abban valószínűleg minden nyájas olvasóm egyetért velem, hogy a lecsó egyértelműen ősi magyar táplálék, azaz mint ilyen, természetesen sumér-akkád eredeztethetőségű (amint erre már egy komoly jogi szaktekintély is rámutatott). A helyzetet persze bonyolítja, hogy a lecsó európai jelenlétére történő teljesen egyértelmű utalást fedezhetünk fel a franciaországi Lescaux (ejtsd löcsó!)-ban fellelt barlangi sziklarajzok között. Itt ugyanis két, egymást kőbaltával éppen agyonütő ősembert láthatunk ábrázolva, ami nyilvánvalóan a lecsó készítésére visszavezethető nézeteltérések szakszerű elintézésének korabeli illusztrációja. Ennélfogva teljesen világos, hogy mi sumérok már akkor is ott voltunk és nemcsak az ékírást, de az egyetemes emberi kultúra másik legjelentősebb felfedezését, a lecsót is magunkénak tudhatjuk, sőt ilyenformán a lecsó, mint kulináris világvándor bejárta az akkoriban ember lakta teljes földgolyóbist. Ez  aztán az igazi globalizáció, nem a Pizza Hut. A homo erectustól, a homo sapiensen keresztül, eljutottunk a homo gastronomicus-ig, ami semmiképpen nem elhanyagolható figyelmet érdemlő ívet képvisel komoly emberré válásunk történetében.

És mindez a lecsónak köszönhető.

A lecsó ugyanis, mint közismert és közkedvelt, mindamellett rendkívül egészséges ősmagyar eledel, szinte végeláthatatlanul sokféleségű elkészítési módjával kimeríthetetlen bőségű beszéd és egyet-nemértési témát kínál honfitársaink kulináris kultúrára érzékeny, egyre népesebb csoportjának. Ismerek olyan jól pozicionált embereket, akik élethosszanti vitában állanak egymással a lecsó zöldpaprika kontra paradicsom összetétele úgynevezett „korrekt” arányának kérdésében. Van közöttük olyan, aki (persze teljesen tévesen) az 1:1 arányra esküszik, van olyan is (de ez már blaszfémia), aki 1:2 arányt tart korrektnek és vannak másféle tévelygők is, de ezek mind nem számítanak. Ezzel szemben viszont vagyok én, aki az egyedül helyes, és mint ilyen, a teljes mértékben korrekt arányt képviselem és deklarálom: azaz a lecsóban legálisan jelenvaló zöldpaprika:paradicsom egyedül elfogadható helyes és korrekt aránya 3:1. Aki mást mond, az nemzetszomorító himpellér.

Ez persze, mint a nyájas olvasó joggal sejtheti, még nem jelenti a tárgy teljes mértékű kimerítését. A jó ősmagyar lecsó nélkülözhetetlen alkatrészei között mindenképpen első helyen érdemel említést az úgynevezett duplacsíkos, frissen füstölt kolozsvári szalonna, ami egyáltalán nem helyettesíthető másfélével és nem is mellőzhető. Ha ilyenünk nincs, jobb, ha inkább lemondunk lecsóval kapcsolatos reményeinkről.

E sorok írója, hagyományokra érzékeny, idősödő, régi vágású, vidéki úriember lévén, különös súlyt helyez, bizonyos hüvelyes füstölt árukra is, melyek között az igazán jó lecsóban első helyen szerepel az úgynevezett klasszikus, „roppanós” debreceni, ami ma már alig beszerezhető, de bizonyos, itt fel nem fedhető forrásokból e sorok írója még időnként hozzájut. Ezen túlmenően azonban soha nem feledkezhetünk meg a valódi Knyihár-féle csabai fokhagymás kolbászról és a lehetőleg friss tótkomlósi lángoltról sem, amik együttesen adják az igazi sumér ízharmóniát. Vannak még tartósan tévúton botorkálók is, akik pl. tojást habarnak lecsónak álcázott csinálmányukba, netán még gombát sem átallanak belecsempészni, de vannak olyanok is, akik galuskát (nockerln), vagy csipetkét szaggatnak belé, esetleg tarhonyával dicstelenítik el. Sőt olyan, jobb sorsra érdemes filmrendezőt is ismerek, aki – horribile dictu – sárgarépát alkalmazott abba a képződménybe, amit nem átallott lecsónak nevezni. Az ilyen, gasztronómiailag aberrált egyéneket azonban semmiképpen sem tarthatjuk igazi suméroknak.

Végezetül álljon itt az igazi, a hamisítatlan, a valódi ősmagyar, sumér-akkád lecsó „szentháromsága”, ami egyben bázisa és talpköve mindannak a kulináris művészetnek, amelyet e sorok írója képvisel és ezennel a nyájas olvasó elé tár, ami nélkül a hazáját szerető és felelősen gondolkodó magyar férfiember az igazi lecsó készítéséhez hozzá sem fog: burgundi bor, diópálinka és nescafé.

Kuthi Csaba (Tállya), a blog vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: magyar konyha
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

Kuthi Csaba: Az ezerkettedik recept meséje bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Pállné Kati szerint:

    Gratulálok Csabának, nekem is meg van a receptem, 1 rész vöröshagyma, 1/2 rész zöldpaprika, és 1/4 rész paradicsom. A többi jó, különösen a finom füstöltek, az “aperitifekről” lemondok, savanykás fröccs viszont jöhet! 🙂 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.