ALFÖLD KONTRA HEGYVIDÉK – válasz Dlusztus Imrének. Kedves Imre Gazda, könnyű Katát táncba vinni! Csak a napokban került kezembe kommentárral ellátott cikked internetes lapodból, az Elitborból. Ebben újraközlöd egy korábbi Lugas-írásomat (Mi van még egy üveg magyar borban?), amelyhez több pontban kiegészítő-vitázó megjegyzéseket teszel. Így is van ez rendjén – azért dolgozik az emberfia, hogy értelmet találjon szellemi erőfeszítéseinek.

A felemlített Lugasban egy-két bíráló megjegyzést ejtettem a magyarországi szőlőtelepítések aránytalanságairól, a telepítési támogatások elnyeréséről. Azt írtam, hogy a Kunsági borvidék az ország jelenlegi szőlőterületéhez képest aránytalanul sok támogatást kapott. És ezzel megint előugrott az Alföld-Hegyvidék szembeállítása. Ráadásul felhoztam a tavalyi igen súlyos fagykárokat is, ami főleg az Alföldön volt jelentős és vitte el az új telepítéseket. És akkor Te, mint a Duna-régió elnöke és lelkes propagátora, a szegedi borfesztivál alapítója, számos szakkönyv szerzője (nem mellesleg, ahogy írod is, együtt koptattuk a szegedi bölcsészkar padjait, ahová József Attila és Radnóti is járt), szóval, mint az alföldi borvidék jeles védelmezője, kissé túlozva bűnbaknak állítod be cikkem alapján az alföldi borászokat. Pedig én szívesen elismerem, hogy mint írod, ők a pályázatokon „ügyesek”, „bátrak” és „erősek”, sőt feltűnően jól lobbiznak. Majd szót ejtesz a fagykárokról és leginkább az alföldi borok ismeretlenségéről is.

Nos, én nem az Alföld, nem az alföldi gazda „ellen” írtam – csupán a szőlőterületek drasztikus fogyásának távlatait igyekeztem fölrajzolni és némi aránytalanságokat.

Ám a vitapontok ellenére mégsem az adok-kapok inspirált e levél megírására, hanem sas röptét a levegőégben, örömmel érzékelem írásod szemléletét. Azt, amely arra buzdítja az örökösen Alföldet fitymáló „szakírást”, venné végre tudomásul, hogy a „Kárpát-medence egységes, összefüggő borvidék”.

Igen – ez itten a lényeg. Sőt nem egyszerűen összefüggő „borvidékről” kell beszélnünk; minden másról is, amit e kifejezés takarhat. A „borvidék” lényegében géniusz, tájtörténet, tradíció, szellem, többféle nyelv és persze maga az ember a históriájával, olykor szenvedéstörténetével.

Az én szülővárosom, a Békés megyei Gyula esetében például a legelső középkori okleveles adat korábban említi a szőlőt, mint magát a városnevet. Aranyág – így hangzik ez a  régi név, és bizony szőlőre és szőlőművelésre utal. S a jelzős szerkezet nem véletlen: az Alföld kellős közepén még az én gyerekkoromban is szőlőt műveltek itt. Legelső élményeim épp ezekhez a szőlőkhöz kötődnek: Kelemen sógor bátyánk az Aranyági dűlőben élt egy tanyán és ott gondozta, mit gondozta, szenvedelmesen szerette a tanyája melletti gyümölcsösét és szőlőjét. Osztályidegenként ebből is éltek öreganyám húgával – a szőlő példásan gondozott kisbirtok volt a hatvanas évek közepén, ahol remek gyümölcsök teremtek, a kamra illatozott a gyümölcstől, az eltett savanyúságok és befőttek dupla sorban feszítettek a stelázsi polcain. A szorgalmas és poétikus hajlamú gazda meg a szőlőhöz, de még a Batul almához is hosszú strófákba szedett verseket írt – a föld kétkezi forgatója az égiekkel társalgott. Áldja őket jóemlékezet, haló poraikban is. Természetesen nem a szomszédos Arad-hegyaljai vagy ménesi minőséget adta ez az Aranyági dűlő és Kelemen sógor aranyági bora sem – de kapaszkodjunk meg: jót. Mert ugyan lassan tanultam a bölcs szentenciát, de megtanultam: az „alföldi tiszta beszédű gazda kezén illatos, kedves, élénk és jól iható borok születnek. Versenyképesek üde játékosságukkal és egész lényükkel”. Éppen én írtam ezt neked, nem is túl régen, a Duna borrégiót bemutató borútikönyved számára és talán az sem véletlen, hogy a lap aljára ezt a gondolatot emelted ki tőlem. De Arad-hegyalja és mondjuk Gyula, a mára teljesen ismeretlen gyulai szőlők kapcsolatáról reggelig mesélhetnék: kezemben a gyulai Komló szálloda menülapja, amelyet Fischl Jakab vendéglős adott ki, s amely Dőry Pál 1907-es fősipáni beiktatásának díszebédjéről tudósít. Így fest a százéves lakoma étlapja (átírások nélkül): Ragou leves velős gombóczczal. Bélszín körözve, zöld borsóval. Bárány, pulyka és borju sült. Compot és uborka. Almás, Crémes és pozsonyi kifli. Giardinette. ½ liter Magyarádi bor. Mocca.”  Vagyis: a minőséget a megyeszékhely előkelőbb vendéglősei is érzékelték, s nem a helyi, hanem a sokkal jobb ménesi borokat mérték. Itt éppen az Arad-hegyaljai Magyarádról szállított fehérről van szó – a friss, citrusos illatú, elegáns száraz borról, amely ma is a Magyarádi mustos nevű szőlőfajtából készül. De ereszkedhetnénk mélyebbre is a múltaknak kútjában: Békés-Gyulára szinte fajtajavításként és szülőföldi emlékként hozzák be a 1723-24 körül a Rajna mellől betelepülő németek a Chasselas Croquant, a ropogós fehér és piros saszlát. (A legendárium szerint az asszonyok bő szoknyáik alatt csempészik be a rajnai föld emlékét, mint oly sokfelé a telepesek.) De folytathatnám a barackai oltványteleppel is (Arad-hegyalja), amely alapvető szerepet kapott az amúgy sehol nem jegyzett gyulai szőlők filoxéravész utáni rekonstrukciójában. Aki mindezt tudja és ismeri is a valóban jó alföldi borokat, az nyugodtan beszélhet az Alföld iránti oktalan balítéletekről.

De én már nem szülővárosomban igyekszem a szőlőtelepítés nemes tudományára adni a fejem, hanem az ország legkisebb borvidékén, Somlón. Annak is a legkisebb hegyén, a Kis-Somlón. Nos – itt talán még több aprócska hendikep gyűlt össze, mint „otthon”. Szinte a teljes ismeretlenség a kis-somlai nagyságáról és ősködök a helyi fejekben. Ez a hegy lassan az elhanyagolt, elvadult és az ősfunkcióját megszűnni látszó szőlőhegy szomorú szinonímája lesz – alig harmadát művelik. Ráadásul alacsony tőkeszámú kisparcellákon: mennyiség nincs, bemutatható anyag sincs. Pedig a terroir nem egyszerűen első osztályú szőlőterület, hanem maga a csoda! Egy kis grand cru, feltáratlan gyémánt. Én egy kialudt tűzhányó legmagasabb kráterébe igyekszem kisfürtű furmintot plántálni – tavaly keretkimerülés címén kizsuppoltak a támogatásból, most megint reménykedem.

  • Kedves Imre, nem holmi támogatási pénzek elnyeréséről van tehát szó, még ha az Alföld kontra Hegyvidék diskurzusát említjük is. Nem – de amióta „összeállt” a fejemben a kép, lényegében ugyanezt írom-papolom-szajkózóm: Magyarország és a Kárpát-medence valaha a szinte teljesen összefüggő szőlőskert képét mutatta! A Kis-Küküllő menti Kelementelkétől a Fertő-tó melletti Rusztig, a Kis-Tátra alatti Bazintól a szerémi Tarcal-hegyig; közel egymillió holdon érett és termett a szőlő. Ezerféle kis helyi géniusz pislákolt, tündökölt és aludt ki, beleértve az Alföldet is – homokkal és pusztákkal és nehéz emberéletekkel együtt. És sok nyavalyával, bajjal, bortermelőinek rossz „lelki alkatával”. Ám a mi életünkben lassan elfogynak az ültetvények. Ezért többször kell mondani, hogy a magyar szőlő és bor nemcsak „kultúra”. A nyájas humanizmus, a racionális szakértelem és az eltökélt szenvedély találkozóhelye is.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője