AMBRUS LAJOS: Badacsony revidibus (Tatay Sándor)

ISMERETLEN SZÖVEG került a kezembe: Badacsony bánata a címe és benne olyan friss hang szólalt meg, mintha ma írták volna. Leszámítva persze néhány sajátos kordokumentum-szerű fogalmat (földkiosztó-bizottság, földreform, juttatott gazda, kitelepítés stb.), de a mű-egész úgy szól, hogy az ma is érvényes. A Badacsony bánata újságcikknek készült és valami régi vágású újságból való, hisz ilyen terjedelmű írást ma már csak végszükség esetén közölnek a lapok. De igényes nyelvű, sodró lendületű, tárgyszerű, elemző és kritikus. Szerzője: Bakonyi Tamás. A lappangó szöveg (itt jelenik meg újra teljes terjedelmében) a Magyar Parasztélet 1946. november 24-i számában látott napvilágot.

A Parasztélet pedig a Magyar Parasztszövetség rövidéletű hetilapja volt; élt 1947-től 1948-ig, a boldog koalíciós időben; szerkesztette Vörös Vince. (A Magyar Parasztszövetség 1946-ban azt deklarálta magáról, hogy „nem több és nem kevesebb, mint a magyar parasztok szakszervezete” a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt között és inkább a kis- és középparasztság érdekeit képviselte). De bizony mind a Parasztszövetséget, mind fórumát, a Parasztéletet a „fordulat évében” a Baloldali blokk nyom nélkül felszámolta.

De ki az írás szerzője, Bakonyi Tamás?

Legkönnyebben az OSZK-nak a Nyugat című folyóirat világhálóra feltett évfolyamaiban találni Bakonyi Tamás nevére az Ismeretlen magyar költők címszó alatt közölt Láz című versével együtt – a nagyágyú Nyugat 1934. 4. számában. Előzménye annyi, hogy a folyóirat felhívást intézett fiatal, pályakezdő literátorok számára (mégsem irodalmi pályázatot írt ki) – s a beérkezett ezernyi vers közül Bakonyi Tamás versét rögtön közölték, noha Babits Mihály volt a versszerkesztő. Bemutatkozásában azt írja hetykén a szerző:

„1910-ben születtem. Apám falusi ember létére is jól akart neveltetni: gimnáziumba adott, de én otthagytam az iskolát. Nyolcféle foglalkozást próbáltam. 1930-ban Sopronban megjelent néhány újságcikkem, elfogult agrárpárti és soviniszta magyar. Rettenetesen támadtak érte, azt mondták, nem ismerem a világot. Akkor nekiindultam s bejártam gyalog először Magyarországot, aztán Európa nagy részét. Rengeteget szenvedtem, de mindig én voltam a világ legboldogabb embere. Most rigmusokat mondok a kis kocsmákban és tartom a kalapomat. Soha nem rúgok be és nem dohányzom.”.

A vállalkozó lelkű és fiatalos lendületű ifjú poéta, s ez szép lassan ki is derült, azonos az ugyancsak 1910-ben Bakonytamásiban született, s később jelentős magyar íróvá vált Tatay Sándorral – írói álnevében utalva dunántúli szülőhelyére.

Badacsony a déli partról nézve

A név tehát az életműben jártasabbak előtt ismerősen cseng – nem úgy az akkor harminchat éves férfiú textusa, a Badacsony panasza. Nem jegyzete fel sem az irodalomtörténet, sem a család, s könnyen lehet, maga Tatay is megfeledkezett cikkéről vagy tán nem lehetett beszélni róla, szabadon folytatni pláne nem; ami ezután következett, az ötvenes évek, a hallgatás évei voltak, s mint oly sokan az írók közül, a súlyos korszakot Tatay sem íróként élte át. De a Badacsony továbbra is ezer szállal kötődik a nevéhez, ott él, ott rendezkedik be a sziklák alatt, s a magyar szőlőhegyek királya múltjával és nehéz jelenével, tájbeli sorsával, szerepével, alakjaival, jellegzetes figuráival leitmotiv, vezérmotívum lesz életművében.

S a régi cikk felbukkanása is regényes történet: Badacsonytördemic mai polgármestere, a kutatásiról és széleskörű helytörténeti gyűjtéseiről (is) ismert Vollmuth Péter talált rá nemrégiben egy lomtalanítás során. Mégpedig egy eladott lábdihegyi pincében, a Ranolder-pince melletti Szilágyi Lajos-féle pincében lapult a régi újságcikk a hosszú badacsonyi írással és sokak számára ismeretlen szerzőjével.

Tatay Sándor író és lánya, Ágota (családi fotó)

A Badacsony bánata: mintha Szerémi Györgyöt súlyos sorait olvasnánk a középkori Magyarország romlásáról. Vagy más huszadik századi írótársat, Sinkát, a fekete bojtárt, vagy komor szociográfiákat a magyar parasztság és a magyar falu borús jelenéről. Egy pusztuló tájról. Hogyan is válhat ebek harmincadjává az esetleges jószándékok ellenére is egy ilyen világhírű teremtménye az Istennek, a hegyek királya, a Badacsony? Hogyan fogy a termőhely s hordják szét bazaltkoronáját az uszályok, hogy „suta halom” maradjon belőle? Hogyan aprózódik el a birtokrendszer s fogynak el a szőlők – hogyan romlik-silányul visszafordíthatatlan folyamatként egykor világhíres minősége? Hogy Badacsonyban miképp tűnnek el minőségi munkakultúrák és borok, egykor versenyképes és minőséget adó régi fajtákkal? Mennyire igazságtalan a demokratikusnak indult földosztás? És persze minden fölött a nagy kérdés: hogyan veszti el a hegy a tradícióit az őt legjobban ismerő emberanyagával együtt? Mert szegényedik a nép, elvándorlásra kényszerül – miért képtelen megtartani a belőle itt ezer éven át megélő lakóit? Mi lesz hát hegy, ember és falvak sorsa? – Ne feledjük, csupán 1946-ot írunk, előtte egy sokkal durvább téeszesítésnek; egy háborús kataklizma s az addigi magyar történelem legnagyobb földreformja után épül az ország, nagyok az elvárások és a lendületek – nincs napirenden a kiosztott földek újra államosítása; de persze ez sem teljesen igaz. Tatay cikkében jelzi is: egyesek azt sem akarják elhinni, hogy a föld az övéké marad, ezért a juttatott földet kizsarolják… S a mai Badacsonyt és más szőlőhegyeinket látva és járva, per analogiam e lényegesebb kérdéseket ma újra föl lehetne tenni. A reménytelenül szétaprózódott birtoktestek sokaságáról, a szőlőterületek biztos fogyásáról, a művelés megszűnéséről, a szőlőhegyek dzsungelesedéséről, a tájrombolásról, olykor a tájesztétika semmibevételéről. De főképp a falunak embert megőrző funkcióinak végzetes megroppanásáról. A falvak kiüresedéséről, elszegényedéséről, pusztulásról, jövőkép-nélküliségéről. A legfontosabb lelki és tradicionális kondíciók végzetes beszűküléséről. Mintha a lényeg, a pusztulás mélysége és dimenziója mit sem változott volna – az elzúgott hatvanhat év óta sem.

Tatay Sándor író és lánya, Ágota (családi fotó)

„Beszélgess fűvel, fával, gyökerekkel, kövekkel, ismerkedj, barátkozz a föld sokféle rétegével, aki magánosan dolgozol, könnyebb lesz a munkád” – tanácsolja Tatay a nyugodt és derűs létezés egyik alappilléreként egyik könyvében. És valóban ő meg is tette, akár tollal: regényben, életrajzban, novellában; akár házat és szőlőt építve; akár metszőollóval a kezében. Ebben a váratlanul előkerül írásában is sem tesz mást – küzd a hegyért és annak egész, kikezdhetetlennek gondolt kultúrájáért. Kemény, illúziók nélküli írását első pillantásra az aggódó féltés motiválja. De ott van benne, mert jól ismeri a szent helyek időtlen ragyogását, a nemes munka szeretete és azoknak a „titokzatos erőknek” a feltétlen tisztelete is, amelyek nélkül ma lehetetlen élnünk.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.