AMBRUS LAJOS: Szerémi zöld (Maurer Oszkár)

AMIKOR vagy tizenöt éve első közös kis-somlai szőlőnkben agnoszkáltuk Bejczi Józsival a szőlőfajtákat (minden elhanyagolt valahai magyar parasztszőlőben ezerféle, nehezen azonosítható szőlőfajta is rendszeresen előfordult, ám összeszűrve őket, nagy borokat mégsem lehet készíteni belőlük), szóval találtunk ott egy tömött, vállas, középnagy fürtű szőlőt is.

Bőtermőnek mutatta magát – pontozott bogyójú, vastagabb héjú zöld színű szőlő volt őkelme, amelyről Józsi azt állította, hogy ez aztán Szerémi zöld. Az erős tőkéjű, cikkelyes levelű szőlő bogyója kissé fűszeres ízeket adott, ez rögtön fel is tűnt a fajtakavalkádban, s később, ahogy elvitatkozgattunk felőle és előbányásztam a régi írásokat, azt olvastam Rudinai Molnárnál, hogy e szőlő bora „kitűnően zamatos”, de mily kár, mondja az öreg 1880-ban, hogy bár e kitűnő zamatosság arra predesztinálná őt, e magyar szőlő „minden fűszeres külföldi fajtát kiszoríthatna” – sajnos nem ismerik. És itt három pontot is tehetnék a szerémi meséje után. Idővel kivágtam az egész vágót a pár tőke Szerémi zölddel együtt – a telepítés könyörtelen hentesmunkákkal (is) jár. S bár Rudinai Molnár hozzá fűzi még, hogy „újabban”, vagyis a filoxéravész táján a homokszőlőkben előszeretettel ültetik „nagy termése és finom bora végett”.

A Vinagora borverseny zsűrijében, Kárpát-medencei borászokkal: Geönczeöl Attila, Brutler János és Maurer Oszkár

Nemrégiben azonban Maurer Oszkár hajdújárási pincéjében valódi Szerémi zöldet, nemcsak fajtát, hanem a Szerémségben termettet is kóstoltunk hármasban a gazdával és Sagmeister Ernő barátommal. Íme, tetszhalottaiból feléledt az elaludt mesehős: régi mese ez egy régi fajtáról, s persze ama világról is, amelyet e históriai név takar.

Ó, Szerémség, micsoda história, micsoda sors és táj – és az ő valaha nagyhírű borai! El is vitatkozgattunk e fajta eredetéről – a régi nagy borászati írók, az öreg „vincellérek” mindegyike, így Rudinai Molnár és az öregebb Pettenkoffer Sándor is, azt is leírják felőle, hogy „Bihar egye déli és Arad megye északi részében van leginkább elterjedve és innét is származtatják”. Ami a származást illetően így valószínűleg nem igaz (Pettenkoffer már óvatosabban fogalmaz 1930-ban, amikor helyesen azt írja, hogy e szőlő eredetét a Szerémségben kereshetjük), legfeljebb a tudomány XIX. századvégi állapotát rögzíti – a Szerémség már akkorra is szinte mindent elvesztett mítoszból és funkciókból és régi dicsőségekből. Először is a fajta eltűnését rögzíthetjük: már Las-Torres János, a Pétervárad környéki szőlőbirtokos a Borászati füzetek 1869-es évfolyamában megjelent cikkében a Szerémi zöldet meg sem említi. Három filoxéra előtti fehér fajtát mutat be a Szerémségre leginkább jellemző fajtaként a híres kékszőlő, a Nemes magyar kadarka mellett – ez utóbbi amúgy „e szelíd éghajlat alatt kiválóan díszlik s rendesen aszúszemeket is hoz”. A fehérek: Szlankamenka, a Mirkovácsa és a Fehér kadarka. És azt is írja, hogy e három fajtán kívül a régi szőlőkben elvétve előfordul még itt-ott a fehér és vörös dinka, a zöld kadarka, a fehér góhér, egy neme a zöld szagosnak (amely szerinte csak igen ritkán terem) és a helyileg „goromba fehérnek” is mondott szemendriai. De sehol a Szerémi zöld. Hová tűnt? Las-Torres, ez a jeles és szorgalmasan tájékozódó, tapasztalatait rendszeresen megfogalmazó gazda, egyben a borvidék leírója, nem tudott volna a Szerémi zöldről? Pedig még az 1835-ös Tudományos Gyűjteményben Tata Ferenc református lelkész leírásában is így, e név alatt szerepel, nem beszélve Légrády László híres, 1844-es Lajstromáról, ahol az olvasható, hogy úgy díszlik, mint „Szerem vármegyében különösen kedvelt szőlő, mellyből ott a’ legjobb bor készül”.

Geönczeöl Attila, Brutler János, Maurer Oszkár és Balla Géza

Ó, Szerémség bora! Már a humanista Galeotto Marzio is kiemeli eképp felkiáltván, hogy

„nem tehetem, hogy a Szerémség boráról hallgassak, mely annyira kellemes, hogy a föld kerekségén nehéz lenne párját találni”.

És persze a régi dicsőség: mindenkinek tudnia kell, hogy a török előtti magyar borászat központja a Szerémségben volt; Mátyás visegrádi palotájának emlékezetes díszkútjából is fehér és vörös szerémi folyt. Hosszú történet ez, valódi, elmélyült tájtörténeti és borászati nagymonográfia után kiált – a gazdálkodás a török bejövetelével minden esetre a szétszakadt ország királyi részére, Baranyába, Somogyba s majd Tokajba kerül. Bálint Sándor nagy szegedi könyvében idézi is a ciszterci rend múltját megíró Kalász Elek Szeged és a Szerémség XV. századi kapcsolatáról írt megállapításait, amely, minő meglepő mozzanat, a szegedi polgárok szerémi birtokú szőlőit emlegeti!

„Hazánkban – írja Kalász Elek ­az 1940-es évek elején – a bélakúti monostornak volt a legnagyobb borkereskedelme. A híres szerémségi bort, amit a Fruskagora lankáin a maguk ültetett szőlőkben szüreteltek, főleg szegedi borkereskedőknek adják el. A Szerémség borát az egész középkoron át a borok királyaként emlegették, mint ma a tokajit. Nem csoda, ha a szegedi borkereskedők maguk is szereztek szőlőket a péterváradi és kamanci szőlőhegyeken, és az apátságtól boraik részére a dunai réven megszerezték a révmentességet.”

Mauer Oszkár 2007-ben telepíti vissza Karom (Karlóca) dűlőibe a Szerémi zöldet – nagy és úttörő tett. Mára már teljesen kiveszett ott is, pedig főként kellemes zamata, finom és bársonyos simaságú bora miatt a régiek el is nevezték Magyar rizlingnek. Első tételei 2011-ben tartályban erjedtek és érlelődtek: Oszkár jellemzése szerint „kirobbanó illatok, gyönyörű ízek és ásványosság” jellemzi őket és hozzáteszi, hogy a Szerémi zöld adottságaival némileg fölébe is nő a többi fehérszőlő-társnak (rajnai rizling, mézesfehér, szagos sárfehér, kövidinka). S hozzátoldja, hogy a Szerémség leendő új fajtacsatáját dicsőség dolgában a Szerémi zöld és Furmint fogja majd megvívni. Azóta szerencsére már nemcsak egyedüli szenvedelmes borászként képviseli a korszerű magyar borászatot Szerémségben – a kanizsai Sagmeister Ernő is Nagy József Kipével, a világhírű magyarkanizsai táncossal is telepítésbe fogott a Szerémségben. Ők elsősorban Furmintot ültettek; Ernő (és Rapaics Rajmond) szerint a Szigetiként is ismert Furmint is innét származott el, vagy talán inkább csak innét terjedt szét a Kárpát-medencében (miként a Szerémi zöld, a Szlankamenka vagy a Kadarka is). Szerémi Furmintjuk, az első, 2011-es, már palackban, Kányás néven a nyárádi dűlőből és rögtön mutatja is nagyszerű kondícióját Oszkár nem kevésbé nagyszerű Szerémi zöldje mellett. Erős, kemény illatot ád – mintha minden pillanatában egy egész Tokajt szippantanánk be, csakhogy semmi nem onnét érkezik, hanem a szerémi Tarcal hegy (!) szülötte. Fontos pillanat ez: az elegáns, hosszú lecsengésű furmintjelleg mindent harmóniába rendezve fog át; jelezve, hogy a maga természetességével egy remekül iható és valószínűleg nagy pontenciájú bor rakta le a névjegyét a Kárpát-medence borpalettáján.

Maurer Oszkár hitvallása szerint: „vissza kell adni a borvidék becsületét és kiemelni a szülőföld értékeit Istennek tetsző módon”. Legyen így; a munkát másoknak is így kell folytatniuk. A Szerémségben – és azon is túl.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: Szerémi zöld (Maurer Oszkár) bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kuthi Csaba szerint:

    Tállyán 2000-ben alapítottam meg a Történelmi Borút Egyesületet. Azért történelmi, mert a történelmi borút valaha Tállyán át vezetett Tokajból, Tarcalon és Mádon keresztül felfelé Skandináviába, Lengyelországba, sőt Szentpétervárra is.
    Az évek során sok szakmai kirándulást tettünk Európában és a Kárpát medencében is.
    De a Szerémségben még nem jártunk, bár régóta készülünk. Ezért kérek kapcsolati segítséget olyan szerémségi szőlőtermelőkhöz, borászatokhoz, ahol magyar nyelven is tudunk szakmai eszmecserét folytatni.
    Köszönet előre is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.