A KARÁCSONY ünneplésével távoli őseink homályba vesző szokásait követjük, akik az évnek ebben a szakában már a kereszténység előtt évezredekkel is összegyűltek, hogy az ünnepléssel félelmeiket is legyőzzék, reményeiket is megerősítsék. Karácsony táján újra feltehetjük a régi kérdéseket: Ki az, akit Isten fiaként szűz anya szült? Ki az, akit gyakran ábrázolnak újszülöttként, vagy szamárháton ülve? Ki az, aki betegeket gyógyított, s csodákat tett? Ki az, akit megöltek, de feltámadt és halhatatlanná vált?

Ki az, akinek követői gyakran ettek megszentelt ételeket, szent egységben az istenséggel, hogy elérjék a halál utáni halhatatlanságot? Ki az, akinek a tettei közül a legtisztább a halála, feláldozása, amely az egész emberiséget megszabadította? Ki az, aki a vizet borrá változtatta? A kérdés könnyűnek, a megoldás kézenfekvőnek tűnhet, azonban mégse hamarkodjuk el a választ: helyette kalandozzunk el a mitológiában.

Egy isten, aki nem is egy

A görög mitológia szerint a kalandjairól is nevezetes, változatos szexuális szokású, perverziótól és vérfertőzéstől sem visszariadó Zeusz kígyó alakjában lepi meg lányát, Démétértől született Perszephonét. Ebből az erősen elítélhető együttlétből születik Zagreusz, akit a Titánok Zeusz féltékeny feleségének a felbujtására darabokra tépnek, és ha már széttépték, meg is eszik. Éppen csak a szíve marad meg, amit bagolyszemű Pallasz Athéné átad Zeusznak, aki a szívet a gyönyörű thébai hercegnő, a szűz Személe italába csempészi. Ettől a szűz a mitológia szabályai szerint nyomban teherbe is esik. A második születés eredménye pedig nem más, mint Dionüszosz, római nevén Bacchus.

Dionüszosz kétszer születésének akadnak más, nem kevésbé túlfűtött és bizarr történetei is, ám ezek sem nélkülözik a kannibalizmus motívumát. E történetek egyik népszerű változatában a Titánok a már ismert forgatókönyv szerint széttépik Zagreuszt, ám nem nyersen fogyasztják el, hanem kulturáltan szórakozva megfőzik. A szerencsétlen Zagreusz darabjait aztán végül Zeusz és Rheia illesztgetik össze. Az így megreparált holtat a mindenható Zeusz feléleszti és Szemelé méhébe rejti. A megtermékenyítés ebben a formában továbbra is mesterséges, ezért a hercegnő sikeresen képes megőrzi a szüzességét. (Más mitológiai változatban ez a szüzességmegőrzés azért nem sikerült ilyen hibátlanul.)

Rubens: Jupiter (Zeusz) és Semele (1637)

A féltékeny és ravasz Héra ebben a történetben dajkának álcázza magát, Ráveszi Szemelét, hogy érje el Zeusznál, hogy az teljes isteni pompájában jelenjen meg előtte, ahogy Héra előtt is tette. Zeusz nem akar ráállni, tudja is miért, de végül enged, ami azonban Szemelé halálát jelenti, mivel Zeusz valódi alakja nem más, mint a tűz, a villám, amivel sikerül is felgyújtania imádott hercegnője házát. Ebben az isteni thrillerben a rémülettől életét vesztő Szemelé méhéből kiemelik a még élő Zagreuszt és hova máshová, mint Zeusz combjába varrják.

A Nüsza-hegy

Hónapok múltán a Nüsza-hegyen megszületik az isten fia, a „bárány”, az „alfa és az ómega”, a „királyok királya”, a „megváltó”, akit születési helye után Dionüszosznak neveznek el.

A Nüsza (Nysa) hegyet egyébként számos heggyel azonosították már. Homérosznál Föníciában található. Hérodotosz Felső-Egyiptomba (Etiópia) helyezi. Az Ószövetségben ez Jahve hegye, a szent Sinai, amit nem mellesleg az óegyiptomi Osiris szülőhelyének is tartanak.

A Sinai hegység

Krisztus előtt közel ötszáz évvel Hérodotosz, a történetírás atyja ezt írja minderről: „Osiris az, akit a görög nyelvben Dionüszosznak neveznek.” Az istenek közötti hasonlóságok alapján is így esett meg, hogy az ókori görögök és persze a rómaiak is, Oziriszt látták Dionüszoszban és Dionüszoszt Oziriszben.

Az istenek születésnapja

Osiris legkisebb fia, Hórusz-Aton, valamikor Krisztus előtt 3000 körül „született” és a feltűnő egybecsengések miatt vannak, akik őt tartják Krisztus előképének. Némiképp rejtélyes módon, de az előző istenekkel közeli rokonságba hozható és hozott Jézus éppen azzal lóg ki a felsorolásból, hogy születésnapját hosszú ideig egyáltalán nem ünnepelték. Anyakönyvi kivonat, vagy bibliai útmutatás híján senki sem tudta, tudja, hogy mikor is kellene ezt tenni.

A születés helyett maradt az újjászületés, amivel a húsvét fontosabb maradt, mint a karácsony. A tél, és a téli napforduló időszaka Izrael földjén egyébként is kevésbé sokkoló, mint északabbra, Európában, ahol a Nap „győzelmét” télről-télre várták. Izrael, és így a kereszténység, a korai időkben talán emiatt is kötődött kizárólagosan a tavaszhoz, amihez az újjászületés, a feltámadás, azaz a húsvét volt az igazán megfelelő ünnep.

Mithras

Telt-múlt az idő és Jézus megkeresztelkedése után bő háromszáz évvel még mindig jelentős kereslet mutatkozott a római provinciák ősi istenei, különösen a napkultuszok iránt. Virágzott az első században rómaira fazonírozott Mithras-kultusz, de az egyiptomi és más népek misztikus istenei is népszerűek tudtak maradni. Sok egyéb mellett az északi félteke sötét és hideg telei játszhattak szerepet ebben is, ahogy a dátumok megválasztását az befolyásolta, hogy a téli napfordulókor van az év leghosszabb éjszakája. A napciklusnak ezt az időszakát szerte a világon a várakozás, a féleleműző ünneplések, játékok, vad orgiák jellemezték, mint amilyenek a római Saturnalia (december 17-24.), vagy az Észak-Európában elterjedt Yule-ünnep is, amikor a sötétség (halál) végét, a fény (Nap) születését és győzelmét ünnepelték. A rómaiak a legyőzhetetlen Nap-isten születésnapját (Dies Natalis Solis Invicti) ugyancsak ekkor, az istenek születésnapján, december 25-én tartották.

I. Szent Gyula pápa (352)

Talán nem is annyira véletlen, de Kr.u. 200 körül éppen Osiris és Hórusz-Aton országában, a kulturálisan sokszínű Alexandriában kezdték Jézus születését is december 25-én ünnepelni. Aztán, ahogy már lenni szokott, a kezdetben még önként és a napkultuszok istenei elleni reakcióként is ünnepelt december huszonötödikéből másfél évszázad múltán, a 4. század végére, már kötelező keresztény ünnep lesz. A fejleményeket és az igényt látva I. Szent Gyula pápa volt az, aki december 25-ét a „születés ünnepének” nevezte ki (Kr. u. 350).

A római egyházban Jézus születésnapja a korábbi január hatodikáról végleg „fő műsoridőbe”, a téli napforduló jól megszokott ünnepléseinek időszakába kerül át, és ugyanarra a napra esik, mint az ellenlábas Mithras, Hórusz-Aton és Osiris/Dionüszosz születésnapja. Ezzel a lépéssel az egyházatyák elérték, hogy a továbbiakban már nem a legyőzhetetlen Nap pogány istenét, hanem a legyőzhetetlen Napot teremtő keresztény istent ünnepelhették.

Ikthüsz

Étel és ital nélkül nincsen ünnep, ahogy az ősi időkben az étel és az ital is már maga volt az ünnep. Egy sikeres vadászat, a bőségesen rendelkezésre álló hús elegendő alap és ok volt erre. Napjainkra messze távolodtunk ettől a szűkös kortól, ám az étel és az ital továbbra is megőrizte ünnep- és közösségszervező erejét és szerepét. Karácsonykor ezek is, mint számos más dolog, új jelentést kapnak. Az ógörög IΧΘΥΣ (ejtsd: ikthüsz, jelentése: hal) szó például a „Jészusz Khrisztosz Theu Hüoisz Szótér” szavak (magyarul: „Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó”) kezdőbetűiből összeállítható mozaikszóként nyer új, vallásos értelmet.

A vacsora továbbra is fontos eleme maradt  a keresztény közösségeknek. Egy Márk evangéliumában leírt történetben négyezer, majd ötezer embert vendégelnek meg – etnikai, vallási különbségtétel nélkül. Ekkor Jézus önálló, különleges áldást mond a halakra, ami jelzi a megkülönböztetettséget. A hal a kenyérrel és Dionüszosz találmányával, a borral együtt kivételes hármast alkot, és szimbolikus jelentőséggel bír, miként a hal (halászat), amely a kereszténységben Jézus szimbóluma is. A hal mellett jelentéssel bíró ételek egész sokasága, mint a lencse, mák, méz, dió, alma, vagy akár a fokhagyma fordul elő, bár igen valószínű, hogy a korai közösségek számára gyakorlatilag minden táplálékként fogyasztott nyersanyag, étel és ital hordozhatott valamilyen spirituális jelentést. Ahogy ma már a köznapi asztal, úgy korábban az ételekhez társuló jelentések, jelek lehettek jóval gazdagabbak.

A keresztények ünnepe Mithras, Hórusz-Aton, Osiris/Dionüszosz és Jézus születésnapján a pogány hagyományokkal ötvöződött, és ezen az ősi talajon vált azzá, amit ma karácsonynak ismerünk. Kétezer év alatt Jézus sikeressége a keresztény világ mindennapjaiból lassanként eltüntette Mithras, Osiris és Hórusz még fellelhető utolsó nyomait is és mára csupán egyetlen isten maradt a régiek közül, aki sokadszorra is túlélte a változásokat. Ő a nagy túlélő, a „bor feltalálója”, a „kétszer született” Dionüszosz.

Csíki Sándor♣