AMBRUS LAJOS: Paget János (a legmagyarabb angol)

FÉRFIÚ – akiről Széchenyi István 1839-es naplójában azt jegyzi fel lelkes csatakiáltással: „Paget, ki most érkezett, elhozta nekem a könyvét benne a portrémmal!”. A jeles látogatóról leginkább azt tudjuk, hogy emlegetett könyvét, amelyet angol utazóként vagy másfél év itteni tartózkodás után írt meg, fő munkájaként tartjuk számon – korának messze legjobb angol nyelvű műve ként Magyarországról és Erdélyről (Hungary and Transylvania with remarks and their condition social political and economical, London 1839).

A megjelenéskor éppen harminckét éves angol úr, John Paget esquire (lovag) különleges sorsú és élettörténetű alak volt.

Amor omnia vincit, húzhatnánk rá a köznapian bölcs élet-summázatot, de ehhez a nemes érzelmű lordhoz, aki a klasszikus fair play legmagasabb rendű megvalósítását tartotta élete fő céljának, egyáltalán nem illik a leghalványabb irónia sem. „Fair play” – egyáltalán nem mai értelmezésben, szűkítve például a sportéletre, netán a vívásra vagy a lovaglásra (Paget jeles és szenvedélyes lovas volt), hanem az élet ezer más területére.

Bem a nagyszebeni csatában, 1849. március 11.

Ez a derék angol a nyolcszáznegyvenes évek végére már házassága révén magyar honosságot szerez – 1848/49-ben Bem szárnysegédeként bukkan fel, amikor Nagyenyed pusztításának lidérces napjaiban a menekülő vidéki magyarok védelméül vagy száz huszárral rohamozta és kergette szét a fosztogató mócokat. De egész lénye sok egyéb szépséges enthuzianizmusa mellett leginkább az emlegetett ősi fair play szerelmes hőseként lett ismert Magyarországon és Erdélyben.

Főszereplője lett egy regénynek, mégpedig Jósika Miklós báró 1844-es beszélyének, Az élet útjá-nak.

  • (Ó, Jósika Miklós, ó, a magyar regény kezdetei – Jósikát én magam az egyik nehéz irodalom-szigorlati emlékeként őrzöm a szegedi egyetemről: a boldog emlékű, és hihetelen szabadszájú anekdotákat rögtönző Lukácsy Sándornál akkoriban a húzott tételek mellé választani is lehetett: én Jósikára voksoltam. Erre ő a szokásos harsány-ironikus modorában az ég felé emelte tekintetét s fennhangon így kiálta föl: „Hát akad ma még ember, aki Jósikát olvas?!”)

Szóval Jósika ebben a mára nehezen olvasható regényében egy romantikus szerelmi történetet állít a fókuszba – a szemérmességnek legcsekélyebb jele nélkül, vagyis „kulcsregény-szerűen”.

Wesselényi Polixéna itáliai útja előtt, kislányával, Forrás:  mek.niif.hu

Wesselényi Polixéna itáliai útja előtt, kislányával

A főhősnőben, aki Octavia névre hallgat, minden nehézség nélkül fölismerni Wesselényi Polixéna emlékezetes alakját – akinek szépsége miatt magyar honpolgárrá lesz a műben állandóan utazgató Bloom (ál)nevű lovagias angol gentleman. Aki aztán, a regényidő haladtával mint Lord Belford bukkan elő, aki a „két hazában” (Magyarország és Erdély) szorgalmatoss tanulmányutakat folytat. De a szcéna persze Itália is, műemlékek is, opera is, bálok és végzetes szerelem és halálos párbaj is (Octavia férjét megölik) – aztán erdélyi kastélyok és angolparkok és társasági élet és szomorú, Isten háta mögötti özvegység is. Octavia és Belford a véletlenek ügyes írói rendezgetésének köszönhetően újra találkoznak – egymásba szeretnek, s mint romantikus darabhoz illik, egymáséi lesznek. Az élet útja.

Viszont Paget angol nyelvű könyvét 1839-ben, Jósika regénye előtt ajánlja a kegyes olvasónak:

„Szeretetem és megbecsülésem jeléül ajánlom e munkát annak, kinek gyönyörűségére megírását elvállaltam s kinek mosolyai annak kidolgozásában lelkesítének s akinek kívánságára most kiadom”.

Maga a szép múzsa, báró Wesselényi Miklós unokahúga, B. Wesselényi Polixéna is beírta saját nevét a honi literatúra történetébe: férjével való első találkozásuk színhelyéről adott ki egy utazó könyvecskét Olaszhoni és Schweizi utazás címmel. (Írta Paget Jánosné Wesselényi Polyxéna. Két köt. Kolozsvárt, 1842. – „Írok, mert visszaemlékezésem mulattat; s képzelem, hogy olykor talán helyesen okoskodni, többször pedig női tapintatnál fogva helyesen érezni tudtam.”) Ebben leírja, többek közt, azt a római karnevált is, ahol megismerkedtek – közös történetük a szép dramaturgiája mellett tragikus fordulatoktól sem mentes. (Forradalmi magatartásaik miatt ’49-ben menekülniük kell, egészen Angliáig, s csak 1855-ben térhetnek vissza – újrakezdik, felépítik a szétdúlt, szétrabolt aranyosgyéresi kastélyukat és a gazdaságot. Gyermekeik közül a fiaikat 12 és 22 éves korukban veszítik el.)

Paget János

Paget János

Paget János hosszú életet élt (1808–1892), rengeteget munkálkodott, s közéleti, elsősorban gazdasági cikkeit legtöbbször erdélyi gazda címen írta alá. S ugyan a legelsőhöz hasonlóan nagyszabású munkát többé nem adott ki, mégis szívósan és következetesen foglakozott mindazzal, amit a ’39-es könyvben a honi gazdaságról és kultúráról fölvetett.

Így például, ahogy mondták régen, ’angol ízlés’ szerinti kastélyt, parkot és halastavat épített. S haladéktalanul megkezdte az okszerű gazdálkodást. Eredeti, orvosi tanulmányai során szerzett természettudományi ismereteit (Párizsban a koleráról publikált díjnyertes értekezést) a gyakorlatban hasznosította, sőt az ipari forradalom motorja, hazája gazdasági módszereit alkalmazta – épületei és azok berendezései célszerűek és gazdaságosak voltak. Aranyosgyéresi birtoka, ahogy egyik látogatója le is írta, „valóságos mintaképe lett egy modern birtoknak és helyes kezelésének”. Gépesített, vetésforgót használt, angol fajtájú állatokat honosított meg és kikerülhetetlen szerepet játszott a magyar szőlészet és borászat 19. századi fellendülésében.

S nem véletlenül – a ’39-es könyvben igen markáns, sőt kendőzetlen megállapításokat tett a magyar borok állapotáról. Általában is, de fajtánként elemezve is.

Például átfogó és igen súlyos kritikaként azt írta, hogy „a borászatot valami hihetetlen nemtörődömséggel művelik” – mindenfelé, szerte az országban.

„Válogatás nélkül összekevernek mindenfajta szőlőt, nem törődnek vele, hogy elválasszák többiről a túlérett és az éretlen fürtöket, a sajtolás folyamata pedig… mocskos és hanyag. Éppilyen hanyagul és helytelenül gondozzák magát a szőlőt. Mindeme hátrányoktól eltekintve azonban van néhány tucat méltán jóhírű borfajtájuk. Ezeket persze csak a helybeliek ismerik, hiszen magáról az országról sem tudnak valami sokat külföldön, a boraiknak meg többnyire a hírét sem hallották, talán még Magyarországon sem.”

Vasárnap délutáni beszélgetés a szakállszárító alatt (Nagykend, v. Kisküküllő m., 1940-es évek), Forrás:  mek.oszk.hu

Vasárnap délutáni beszélgetés a szakállszárító alatt (Nagykend, v. Kisküküllő m., 1940-es évek)

A „jóhírű” borok közé egyébként a szilágyságiakat, a Küküllő- és Marosmentieket teszi; a szilágyságiakat erejükért és testességükért dicséri, kiemelve a tasnádi és sződemeteri tételeket – minden bizonnyal a híres Bakatorokat, amelyet barátja, Széchenyi is fogyasztott; emlékezhetünk rá a Naplóból, leginkább mint horrorisztikus élményre. Azt jegyzi fel ugyanis, mekkora fájdalom tölti el a tengernyi pénz miatt, amit a könnyelműen vásárolt Bakatorért ki kellett pengetnie az egyik Zichynek. A Küküllő környékieket Paget egészségesebbnek, könnyebbnek mondja a másik kettőnél, a Maros völgyéből a rózsamáli, malomvölgyi, celnai, guraszádi, mácsai, poklosi és bábolnai borokat tartja a legkeresettebbeknek. Leírása, tekintettel a magyar borászati irodalom korabeli állapotára s arra, hogy átfogó munkák egyáltalán nem születtek, idegen tollakból származóak meg végképp nem – forrásértékű.

Erdélyről végül is invenciózusan belelátva a jövő lehetőségeit is, kezdő és záró tételként azt állítja, hogy

„egy nap alighanem a híres bortermő vidékek közé tartozik majd”.

Ám ekkor álmaiban sem sejti, hogy saját próféciáját és kritikáját éppen neki kell majd a gyakorlatban és a helyszínen megvalósítania.

Forrás:  lazarus.elte.hu

Mégpedig a család 1855-ös visszatérése után. Ekkor, a kényszerű távollét és a birtok helyreállítása után, nagyjából ötven évesen kezd neki a Kis-Küküllő menti gyéresi (szőkefalvi), egerbegyi és csányi szőlőinek mintaszerű felépítéséhez.

Tudja mi a teendő: ’39-es könyvének éles hangú kritikái főként a magyar szőlészeti és borászati technológiát érintették, s kevésbé a termőtájat, a terroirt. Meg kellett hát keresnie a honi viszonyoknak legmegfelelőbb fajtákat – akár ezer próba és hosszú kísérletek során, de ha kell és szükséges, ekkor, de csakis ekkor kell importálni világfajtákat. Közben kiemelni és felfuttatni a legjobb magyar (pontuszi) szőlő(ke)t a 19. századi fajtakavalkádból. Ez az ő borászati „filozófiája”.

Persze társadalmi és vagyoni helyzete alapján ő megtehette, hogy több hónapos tanulmányutakat tegyen a nagyobb francia borvidékeken és nevesebb pincészetekben – ennek köszönhetően éppen az ő révén került be legelőbb néhány ma is jól ismert francia fajta a hazai szőlőpalettára. Az 1860-as évek elején a fehérek közül a Sauvignon és Semillon blanc és a Rajnai rizling, a kékszőlők közül pedig a Cabernet franc és sauvignon, merlot és malbec fajták. Vagyis a mai magyarországi borászat vezető fajtáinak népszerűsítését, mások mellett persze, az inovatív Paget János kezdi. Borvegyítéseivel állandó kísérleteket folytat, s néhány év alatt meg is találja az igazi bordeauxi-hoz szerinte „tökéletesen hasonló” vörös bor keverési arányait is.

  • (Leírja: ¼ rész Cabernet franc, ½ rész Cabernet Cabernet sauvignon és ¼ rész Merlot. Mivel a későn érő Verdot és a keveset termő Malbec nem felelt meg az erdélyi viszonyoknak, ezért ezeket a fajtákat kiselejtezte.)

A hazai fehérek közül leginkább a Leánykát favorizálta egyáltalán nem kevés sikerrel. Kísérleteiről, észleleteiről cikkeket írt, részt vett az erdélyi Pinceegylet megalapításában, s neki (is) köszönhető, hogy a borászat innét már komoly méréseken alapulva fejlődött ki, ahogy hasonló igényességet és szakmai szigort mutatott a borok értékelésében is.

Leanyka; Forrás:  szbki.pte.hu

Leányka

S hogy milyenek voltak/lehettek Paget borai? Fennmaradt néhány „borízlelési estélyéről” ma is olvasható dokumentum, de akadnak egyéb értesítések is. Sőt, egy híres vakkóstolási duellum (párbaj) lenyűgöző eredménylistája is.

Persze nem egykönnyen jött el az a fényes nap, amelyről Paget János „erdélyi gazda” még anno, angolként írt útirajzában beszélt, hogy tudniillik „Erdély egy nap alighanem a híres bortermő vidékek közé tartozik majd” – talán mégis ő maga teszi a legtöbbet, hogy intézményesüljön a korszerű borászat a 19. század második felében. S erről a tradícióról még akkor is érdemes mélyebben beszélni, ha a mából visszatekintve szinte alig látszik belőle valami; nem csak Paget mintabirtokai és presztízsborászata tűnt el az időben és a históriában, de vele együtt több reformnemzedék szívós munkája is. Egészen addig a ma észlelhető erdélyi szőlészeti agóniáig, amelyről Csávossy György, a mai erdélyi borászat doyenje is beszél. 2002-es könyvének egyik rejtett zugolyában rezignáltan állapítja meg, hogy Romániában a rendszerváltás „szőlészeti téren egy kisebb filoxéravész eredményével járt” együtt. (De legyünk mi sem túl büszkék – a rendszerváltás óta a magyarországi szőlőterület radikálisan, szinte a felére, circa hatvanötezer hektárra csökkent és ugyanolyan lehetetlen a valaha híres szőlőskerteket megtalálni, mint Erdélyben.)

Paget, miután eltelepítette és felépítette (1855 után) második birtokait, borairól is tudunk néhány fontos(abb) információt. Leginkább a mintaszerű szőkefalvi szőlőjéből kikerültekről – a híres Küküllőmegyei borász, Fekete Pál tollából, aki volt gazdatisztként irányította előbb a telepítést (a karikás művelés okszerűsítésének apostola volt, s az erdélyi szőlőfajtákat is ismertette a régi Borászati füzetekben), majd Nagy Ferenc pomológus és tordai borász különféle beszámolóiból. Aztán az Erdélyi Gazdasági Egylet jelentéseiből. Vagy Kodolányi Antal új szőlőtelepekről szóló tudósításából – innét tudjuk például, hogy Pagetnek Szőke-falván Fekete Pál 1870-ben eltelepített 10 hold Rajnai- és Olaszrizlinget, Traminit, Sauvignont, Semillont és Furmintot.

Báró Bornemisza János tanácsos, 1846  Főúri ősgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból.Kiállításkatalógus. Szerkesztette: Buzási Enikő.  Budapest, 1988, 27. kép.  Fotó: Dabasi András  Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest

Báró Bornemisza János tanácsos, 1846

De előtte, mint már említettem, maga Paget Bornemisza János báróval, olvasom az Erdélyi Gazdában szintén Nagy Ferenc tollából, több hónapig tartó borászati körutat tettek Franciaországban. Megfordultak minden fontos borvidéken, jeles szőlésznél és pincészetben, de legfontosabb szempontjuk azoknak a bevált szőlőfajtáknak a vizsgálata volt, amelyek a „talaj, clíma s más adott viszonyoknál fogva hazánk borvidékeivel az egybehasonlítást leginkább megengedik”. Így kerülnek be aztán a világfajták Erdélybe – a Sauvignon egyik első magyaroszági és erdélyi terjesztője Paget János volt. A pincék és borkereskedések alapos tanulmányozásának hatására szakavatott pincemestereket hozatott be Erdélybe, első sorban a borok helyes kezelésére, de hamarosan sor került sor az „Erdélyi-Pincze-egylet” megalapítására is.

Paget borainak és az erdélyi borászat történetének talán leghíresebb eseménye volt, amelyet Egybehasonlító kísérlet az erdélyi és rajnamelléki borok közt címmel az Erdélyi Gazda tett közzé.

„Gazdasági egyesületünk pinczeegyleti osztályának több tagja, közös költségen, a Rajnamelléki legjelesebb borokról, szám szerint nyolcfélét rendelvén meg, a hazai ugyanazon fajú borokkal összehasonlító kísérletet rendeztek Kolozsvártt, egyik részvényes lakásán, december 11-én” – jelentette az erdélyi, majd az anyaországi sajtó.

Magára az 1870-es „borpárbajra” lényegében, mint mindenféle duellumra, egy szép kis sértegetés után került sor – egy korábbi kiállításon szereplő erdélyi borokról egy Királyhágón túli szerző (tehát a „magyarországi”), Tanárky Gyula kissé nyeglén odanyilatkozott, hogy az Erdélyben termelt Rizlingek úgy viszonyulnak a rajnaiakhoz, mint a „vadrózsa a thearózsához”. Nos, a sértés elégtételt követelt: a demokratikus cáfolat érdekében Pageték felvásárolták az említett palackokat és a vakkóstolásra hívtak egy jeles, elzászi német pincemestert is, ahonnét maga a rajnai rizling származik.

Az eredményről úgy tájékoztat Nagy Ferenc, hogy több figyelemre méltó azonosság mellett a

„legérdekesebb tanulságot Paget János úr szőkefalvi 1866. évi rizlingje nyújtotta, mely a félkupánként 4 frton küldött (vagyis méregdrágán) küldött 1866-beli johannisbergi Metternich-féle borhoz annyira egyenlő volt, hogy a pinczemester, ki maga is johannisbergi, midőn befogott szemmel ízlelte a borokat, a szőkefalvit tartotta rajnainak”.

Ez volt a sértés látványos cáfolata: a leghíresebb elzászi borászat, nomen est omen, a Metternichek borásza összecseréli saját csúcsborát egy szerény vidékivel. A szőkefalvival. A mértéktartó Pince-Egylet le is vonta aztán a szükséges tanulságokat:

„Mi is tudunk a rajnai borokkal egyenlő zamatú és illatú, sőt szeszdúsabb borokat termelni, ha szőlőművelésünket és pinczekezelésünket okszerűen javítjuk”.

S aztán akadtak még másféle összehasonlítások is: a többi közt egy „borizlelési estély” Paget úrnál, ahol sauternesi Sauvignont és erdélyi Sauvignonokat kóstoltak össze, s ahol

„tanulmány, észlelés s részrehajlatlan összehasonlítások után”

azt vizsgálták meg, a fajta mit tud, mennyire használható az erdélyi terroir-on. A francia minta nagyszerű volt (de, mint Paget megállapította, cukrozott), ellentétben az erdélyi tétel illata erős, átható és benne a

„gyümölcs természetes zamatának a borban teljesen nyilvánuló megfelelő zamatával”.

Így az erdélyi végül is az összehasonlítások szerint naturálisabb, természetesebb ital volt. Ugyanígy vizsgálták végig a Cabernet Sauvignonokat is; a minta itt egy jobb Chateau Lafitte-tétel volt, de a hazai tanninoknál már bizonyos hibákat fedeztek fel – ám sebaj, optimistán rögzítették, hogy

„az idő és tanulmány helyrehozhatja ezen hiányokat”.

Paget János borászati érdemei elévülhetetlenek – a klasszikus természettudományoknak is hódoló teológiai tanár Nagy Ferenc, aki a például a Batul és Pónyik almák első leírója és propagátora volt Girokuti könyvében, ha kissé csikorgó nyelven is, de megfogalmazta a lényeget. Paget, és más pionír erdélyi borászok jelentőségéről azt írta, hogy

„Legyen szabad azon hiedelmet táplálni, hogy jöhet, s talán jönni is fog idő, amikor mint az emberiség jótevőinek nevezték azokat, akik földrészünkre behozták a tengerit és a burgonyát, Erdély jóltevőinek fogják azokat is nevezni, akik behozták első helyen a Rieslinget, s utána a Sauvignonokat”.

Paget János rizlingjei és Sauvignonjai állták a próbát, borgyűjteményeivel (Rajnai rizling, Olaszrizling, Leányka, Cabernet stb.) Lyonban kitüntető oklevelet kapott, sőt a párizsi világkiállításon is jól szerepelt.

Paget János sírja a Házsongárdi temetőben (Kolozsvár); Forrás:  baloghpet.blogspot.com

Ő magának hosszú élet adatott – 1892-ben, 84 éves korában halt meg. Sokan emlékeznek fehérhajú, kedves alakjára, ahogy a régi Kolozsvárott különböző, főleg unitárius rendezvényeken megjelent, vagy ahogy vadászatot vezetett és lovagolt. S ha útkönyvéről, ezerféle közéleti tevékenységéről, szép és tragikus életéről ma már nem is emlékeznénk, gondoljunk egy üveg gyümölcsillatú Sauvignon mellett a magyar honpolgárrá vált Paget időtálló, nemes alakjára.

AMBRUS Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász, Történelem
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: Paget János (a legmagyarabb angol) bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Bogsán Gyula szerint:

    Kiváló írás ! Köszönet érte !

  2. Bogsán Gyula szerint:

    Kiváló írás, örülök, hogy olvashattam ! Gratulálok !

  3. Szilvásy Dénes szerint:

    J’egésséget kívánok Ambrus Lajos – ahogy Erdélyben mondják – és naná, hogy nem is önzetlenül: Írjál nekünk még sok szép mesét örömünkre, hogy aztán majd újra és újra megköszönhessük, miként ezt is 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.