AMBRUS LAJOS: Pomona Hungarica 4.

ÉS ÜDVÖZÖLHETNÉNK ott még legalább 139 almafajtát is, köztük számos magyar eredetűt is, a főnökök mellé szép sorban kiültetve – úgymint a Beregi sóvárit, aztán a Fehér-Körös felsőbb szakasza mellől elszármazott vérpiros Sikulai almát, a szabadkai Nemes szercsikát vagy épp a tápai Tombácz-almát. Vagy a Budai Domokos almát – amelyet Budai József pomológus nemesített a háromszéki

Bodoson, amelynek anyafája ma is áll és felkereshető (igaz, a legfrissebb hírek szerint nagyon betegeskedik szegény, merthogy még 1889-ben keresztezte jó Budaink a Téli arany parmén és a Jászvadóka fajtákból. Lefényképeztem ezt is és csak ajánlhatom az erdővidéki kis falut, az anyafa zártkertben fekszik, kulcs a kezelőnél).

És aztán szép füzéralakban sorakoznának ott a többiek, hogy most csak francia eredetű metszésformákat vegyünk, mert különben a németek, belgák és hollandok is nagymesterei voltak az alakmetszésnek, szóval ott sorakoznának vízszintes francia-füzérekben, többkarú Verrier-szárnyasban vagy kettős Gaucher-szárnyasban, netán csak közönséges egykarú függőleges füzérben az olyan klasszikus bőralmák is, mint a Parker pepin vagy a Mádai kormos. Aztán a citromalmák, és külön alléban a pogácsa almák, köztük a leghíresebb Téli piros pogácsa – ez utóbbi magyar eredet, egyszerre édes és kesernyés, savas és fűszeres, viszonylag ismert is; még harminc éve akadt belőle elég, főképp az Alföldön. Mert onnét is származik, mint szép és nagy, piros, fontos alma, amely az ottani homokos lapályokat szereti a leginkább, s ad is annyit, hogy vékaszám szedhetik. S amelyet még Bereczki atyánk sem restellt a szükséges leírások után némi figyelemre méltó megjegyzéssel ellátni. Tessék megjegyezni, mert azt ajánlotta a kegyes olvasónak: a Téli piros pogácsa „kivált borivó emberek előtt teszi magát igen kedvessé”.

Én még nem ismertem ezt az odavetett félmondatot, mert nem olvastam a nagy magyar elméleti és gyakorlati munkát, a különleges csodát, Bereczki atyánk alapművét, a Gyümölcsészeti vázlatokat – szóval nem is olvashattam a borivóknak szóló megjegyzését, de kipróbáltam. Vagyis e csábító szépségű, fűszeres ízű pogácsaalmát egy kemény, kialudt tűzhányó „terroir”-jából származó száraz fehérbor társaságában kóstoltam. Száraz fehér somlai – és Piros pogácsa alma. Mit lehet mondani? Rögtön világossá vált, hogy itt egy fölséges kézfogó pompáját rögzíthetjük. Két autonóm világ fúzióját – s közben mindkettő makacs elszántsággal óvja saját személyiségét. Egyik hívja a másikat: egy hűvös korty a száraz, soha nem tolakodó, vagyis elegánsan visszafogott eper-illatot árasztó somlai rizlingből – egy harapás a fűszeres, édes-savanyú, fehér húsú almából. Ha egyszer hetyei sütőházamban végre minden szempontból méltó vendégséget csaphatok, az arra érdemes ínyenceknek csakis somlai bort és Téli piros pogácsaalmát fogok felszolgálni. (A főétkek, s közvetlenül a juh- és kecskesajtok után.) Ahogy akadna még néhány kifinomult-kicsiszolódott „alma-gasztronómiai” javaslatom is: kissomlai öregektől hallottam például, hogy erős pálinkaitalhoz, a törkölyhöz vagy mondjuk a Mézes Péter körtéjéhez hasonlatos patyolattiszta, de bivalyerős italhoz bőralmát kell fogyasztani. Parker peppint. De a Kormos alma, vagy a Szürke francia renét, netán az Angol kórodai renét is megteszi. Ahogy jó a Magyar kormos renét is – ez volna tán a legautentikusabb bőralma (ebből sem akad már).

No és a csörgő almák is külön feliratos táblák alatt álldigálnának abban az elképzelt hazai kertben, Visegrádon vagy a Budai vár alatt – úgymint az Őszi piros kálvill, a Fehér páris vagy az Édes királyi alma, amelyet Erdélyben mindenfelé Zergőnek neveznek (magházuk idővel kiszárad és a gyermekek jókedvűen és érdeklődve „zergetik”), de azért körte is akadna Zergőből, mint a medeséri kertben.

Viszont ahogy tovább nézegetem a Potager du Roi tudományos bemutatószövegét, szinte kurziváltan, mint aranykincset, leplezetlen büszkeséggel említenek egy igen nagy becsben tartott és féltve őrzött körtefajtát – a Bon Chrétien d’Hiver nevezetűt. Leroy azt említi róla, dobban is nagyot dunántúli patrióta-szívünk, hogy a savariai (pannóniai) születésű Szent Márton hozta volna magával. És Krisztus után 374-ben máris ültettek belőle a galliai Toursban (innét egyik hasonneve, Bon Chrétien de Tours, de másutt Szent Márton körtéjének is mondják). „A franciák legkedvesebb körtéje a Bon-Chretiana, nemcsak mert nagyon édes és súlyra a fontot is eléri, hanem mert húsa is oly finom, hogy ízlelve a szájban rögtön elolvad; sokáig eláll és a szállítást jól bírja” – írja az ízletes buckós körtéről már egy l536-os latin nyelvű füveskönyv szerzője, Jean Ruel (De Natura stirpium). De a francia királyok és más nagyurak már a XV.-XVI. századokban a legbecsesebb ajándékként fogadták, sőt el is várták ezt a gyümölcsöt, mert éppen úgy kezelték, mint valami különlegesen nemes valutát.

Ennek a Bon Chrétiennek egyik korai változata Kármán körte név alatt ismert (Kálmánnak is szokták mondani, helytelenül) és Magyarországon nagy karriert futott be. Mátyás történetírója, Galeotto büszkén emlegeti, mondván, hogy a magyar kármán körtét két kézzel sem foghatja át az ember. Ám ha ebben nem is volnánk ilyen határozottan bizonyosak, az biztos, hogy korai, „elő érő” voltáért nagyra becsülték és nemes valutaként, szinkronban a francia szokásokkal, vagyis „Európával” – „paraszolvencia” gyanánt használták. A bécsi udvarnak, például – mindenféle kulináris kuriózumokkal kedveskedett a híres Nádasdy Tamás nádor, amikor 1559-ben tavaszán sem felejti a királyi trónus mellől sürgetni otthon ülő feleségét bizonyos primőr gyümölcsök azonnali elküldésére. „Én mind azon sápolódtam, hol tehessem szerét az idén az előérő körtvélynek” – kezdi parancskiosztó levelét a nagyúr, magára a híres Bon Chrétienre, a magyar Kármán körte korai muskotályos változatára utalva. „Azon közbe jöve hozzám Makkos Ambrus, és az ő Muskotálykörtvélyét, ki az ő szőlőjében vala, nekem adá ajándékon. Mondá, hogy Poór Albertnek is, Pereszleginek is volna az ő szőlőjében egy előérő körtvélyfa, de meg nem őrizhetik a sok lézengő néptől. Azért, ha azt akarod, hogy királyné asszonynak körtvélyt küldj, idején hagyjad az ispánnak, hogy megőriztesse szépen őket.” Válaszként, júnus 16-ikán az l559-ikben, Nádasdyné Kanizsai Dorottya asszony pakk-ként fel is küldte a csomagot Bécsbe. Majd rögvest érkezett a pecsétes nádori nyugta: „A Muskotálykörtvélyt, kit te küldtél, tegnap hozták meg későn, és ma királyné asszonynak te szóddal küldém, kit jó néven vett tőled.” (Nádasdy olykor korai sárgadinnyét vagy késő érésű ropogós cseresznyét, sőt még zöldborsót is tett ajándékul az udvar asztalára május elején, s a léha udvari népeknek elállott még a lélegzete is. „Az nagyságod kertje igen szépen vagyon, Székely Lukács uram (híres gyümölcstermelő) benne volt, s amint mondá, hogy soha szebb kertet nem látott ennél”, írja Kerty István deák a sárvári kertről – amelyet persze sikeresen meg is védtek nemcsak mindenféle állati és növényi kártevőktől, hanem a „sok lézengő néptől” is. (Folytatása következik…)

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője.

• Az előző részekhez kattintson a címekre:
• Pomona Hungarica 3.
• Pomona Hungarica 2.
• Pomona Hungarica 1.