AMBRUS LAJOS: Pomona Hungarica 1.

AMIKOR ELJUTOTTAM a versailles-i királyi gyümölcsöskertbe, a Potager du Rois-ba, a Jean-Baptiste de La Quintinie főkertész alapította gyümölcsgyűjteményhez december volt – friss, meleg atlanti szél csapdosta a füleimet. Az a kirándulás megrendítő volt. S bár a kert építőjének kezdeti energiáit leginkább a versailles-i mocsár lecsapolása kötötte le, közben mintegy mellékesen, a terep adta kényszertől inspirálva föltalálta az alagcsövezés furfangos rendszerét; 1678 és 1683 között árkokat ásott, kavicságyakat hozott létre; majd a kolostori kertekből ismerős magas ágyásokat épített a király birtokán – 9 hektáron.

Szóval, a némileg heroikus alapozás ellenére, mely küzdésekből a mai látogató semmit nem érzékel, immár 139 fajta alma áll félmagas szoliterben vagy lugasban kiültetve, aztán a kőkerítések előtti redélyben vagy füzéralakra fűzve.

És 132 féle körte is; példaszerűen ápolva, gondosan metszve, az alakfák többsége kandeláber alakú és Verriere-féle palmetták és füzérek formájában frissen újítva. Hanem a teljes mű, a kompozíció egésze az lenyűgöző – a hely, a környezet, évszázadok folytonossága és a nemes munka szenvedélye. A hű szakmunka, amely a gondosan megmunkált teret betölti – nincs is egy négyszögméternyi fal sem az egész intézetben, amely ki ne lenne használva, s amely hasznot ne hozna.

Le potager du Roi à Versailles

Ha felülről tekintek a kertre és a fényképezéshez kivételes pozíciókat keresek, azt a helyet találnám, ahonnét a kertépítőmester „főnöke”, a Napkirály maga is gyakorta figyelte az örökkévalóságnak készülő művét. Onnét a szenvtelen kamera egy szimmetrikus kertekből álló labirintus-rendszert láthat egy kiterített abroszon – geometrikus dinamizmus, a földtérkép centrumában jókora négyszöggel, amelyet ma is úgy hívnak: Grand Carré. Amely ugyan csupáncsak 3 hektárnyi – de feldarabolták újabb l6 négyzet alakú kisebb veteményeskertre (innét a névadás, mert a Potager du Rois valójában királyi veteményest jelent); s a vetésforgó-szerűen cserélt és felújított földdarabokban legalább 50 fajta kuriózumszámba menő zöldséget termelnek. Persze ezekből is az archaikus, tradicionális fajtákat; tökféléket, csicsókát, egyebeket, még a régi Magyarországról beszerzett úritököt is, amelyet a franciák azóta is annyira becsülnek, hogy az értékesebb anyagok között külön is említik. Ám minden ágyást körbetelepítettek gyümölcsfával s tucatnyi önálló életet élő kertecskével; vagy 5 ezer alakfa van itt elplántálva, köztük saját évadján meg gyönyörűen virágzik a málna és az eper.

Le potager du Roi à Versailles

Nos, ezen a Grand Carré-n sétálgattam kézben a fajtagyűjteményi jegyzékkel és az elsők közt a régi ismerősnek kijáró meghajlással üdvözöltem a párizsi Drap d’or almát – a régi tipológiák szerint egyik markáns fiát a Fontos renetek népes családjának, amelyet alig két hónapja fényképeztem utoljára vagy kétezer kilométerrel odébb, keletre, a „szőke Nyikó” mentén. Egy szerény, szinte rongyos kis falucskában, amely innét nézve olyan valószerűtlennek látszik, mintha valami egzotikus, elképzelhetetlenül távoli mélyszigetvilágban feküdne – az Óperenciás tengeren túl, éppen a hozzáillő névvel.

Medesér (Medișoru Mare)

Nagymedeséren. Egy különös, archaikus szépségű „zsákfaluban”, annak is a hegynek futó legvégén. A mai Romániában, a régi Udvarhelyszék vármegyében. „Mézes” Péter öthektáros gyümölcsösében, amely egyáltalán nem kicsi; majd’ kétharmada az itteninek. Arrafelé kiváló mikroklímájú gyümölcstermelő zsákfalvak húzódnak-simulnak a hegyoldalakra, csapatostul, egymás mellett: Kecset, Alsó-Bencéd, Tordátfalva, Nagymedesér, a hegyek túloldalán, a Firtos alatt például Váralja, Énlaka vagy Etéd.

László Péter volt a becsületes neve a kortalannak látszó, tiszta arcú unitárius gazdának, aki a „mézes” ragadványnevet egykor virágzó méhes-kertjéről kapta; s bizony az ő kertje is a legemlékezetesebbek közül való volt, amit valaha láttam, pedig egyáltalán nem ezt a kései francia barokkot idézte, ezt a hiánytalanul átmentett pompát, a kivételes eleganciákat, s nem is a hivalkodó, mégis érzékelhető monumentalitásokat vagy annak kifinomult téralakításait. És a növénynyírás trükkös módozatait.

Ha mindenáron mondanunk kéne rá valamit, leginkább az angolkertek időtlen tájképi természetességét említeném. De azt sem egészen, mert az „ánglus kertben” a medesérihez képest mindig akad némi formanyelvi modorosság, ügyes kiterveltség, néhány hanyagul elhintett műrom vagy egyéb szándékolt mimikri. És a medeséri kert azért is modell-kép, mert feltehetőleg így, vagy hozzá hasonlóan nézett ki az időből kiragadható, magára valamit is adó, jól felépített és belső összefüggéseit őrző, közönséges régi magyar gyümölcsös. Valamikor – anno. A minden szempontból elfelejtett, szolid pomológiai fénykorokban. Talán a XIX. század legvégén. S akár Erdélyben, akár a Dunántúlon, s hogy csak a kézenfekvő példákat mondjam, a nagyszerű gyümölcsösöket felvonultató Zalában, Somogyban, Baranyában, de a Felföldön is, ahol sok helyütt találkoztam a régi magyar kertek maradvány-nyomaival. Legalább tizenöt-húsz, ma már alig ismert almafajta volt mindenfelé telepítve, alig kevesebb körtefa, méhesház kasos méhészettel, esetleg filegória vagy szerszámosház és persze pince vagy földbe vájt nagyobbacska verem. S ha nem is éppen átlagos eset, de idézhetnénk egy régi fajtákat is szívósan gyűjtögető hajdani pomológusnak, a borgóprundi gyógyszerész Wachsmann Albertnek egy különös apróhirdetését, amely híven illusztrálja a magyar gyümölcsösök mára szinte elképzelhetetlen és felfoghatatlan pompás farsangi kavalkádját – az egykori fajtagazdagság rendkívül tarka forgatagát. Arra az egyébként természetes akcióra vetemedett ez a derék szász patikárius 1905-ben a régi Szolnok-Doboka vármegyéből, hogy a Gyümölcskertészet című szaklap olvasóinak aktív közreműködését kérje. Segítségül – borgóprundi, Beszterce melletti kertjének tökéletesítéséhez. Ezt írta: „Gyűjteményem számára több hazai helyi almafajtát nem tudván idáig megszerezni, ez úton kérem fel t. gyümölcsész társaimat, hogy akiknek az alábbi almafajtákból fáik vannak, szíveskedjenek címemre 5-5 oltóvesszőt utánvétellel megküldeni: Őszi kenészi alma. Téli kenészi alma. Szalóki kormos. Korostyánka. Cimici. Kormos zöld. Szegletes alma. Tót piros. Aranymagú. Beregi kormos. Pestmegyei fehér harangalma. Mátyás király. Borsos alma. (Kolozsmegyei téli alma.) Tordai káposzta-alma. Barnapiros sóvári. Katsari alma. Tisztelettel: Wachsmann Albert, Borgó Prund.” – A lista nagyon is érdemes volna a mélyebb elemzésre, most itt elég annyi, hogy aki a felsorolt tizenhat fajta almából ma ötnél többet ismer (a kenézi alma még az ötvenes években eléggé ismerős volt, a sóváriról nem is beszélve), s ha netán még azonosítani is képes volna őket, bárha névről is, akkor, mondom én, a siker biztos reményében felvételizhetne a kertészeti egyetem gyümölcs-tanszékére…

Medesér (Medișoru Mare)

A medeséri kert egyszerre volt élő és burjánzó, de már végső hanyatlásnak induló organizmus – természetes skanzen, amelyet, ahogy mondani szokás, itt felejtett az idő. Szinte szó szerint: a maga csonkítatlan egészében. Igaz, Péter bátyám időközben felhagyott a méhészkedéssel. Ám a „szárnyas idő” nemcsak nagyobbacska gyümölcsöst pottyantott ide – hatalmas, öreg fákkal, szarvas és medve taposta csapásokkal, vaddisznó túrta teraszokkal vagy éppen kies kaszálókkal; aztán szénakalangyákkal, pompás füvekkel és tarka virágokkal, a vadság ezernyi barbár szépségével, amely a maga észrevétlen egyszerűségében fordult át a fölötte húzódó sűrű erdőbe, hanem egy hozzávaló romlatlan szerkezetű falut is. Szegény, öreg, szintén romlásnak induló települést, lepusztult, de gyönyörű tornácos székely házakkal (közte „Mézes” Péterék régi és különös módon deszkával teljesen fedett tornácával), faragott kapukkal és autóval szinte járhatatlan, kövekkel szórt útjaival. És hát elöregedett lakókkal, mint amilyen maga „Mézes” Péter is volt, úgy hetven körül. Ahogy haladok befelé a tisztaszoba felé, mintha valami egzotikus és erőteljes időutazásban bolyonganék. Krúdy jut eszembe, Szindbád egyik elfelejtett novellája, annak is a legelfelejtettebb csárdája – ahol átható, erős birsalma-illata szokta átlengeni a tisztaszobákat. Ahol az öregszekrények tetején régi cseresznye- és körtebefőttek, almakompótok sorakoznak megbarnulva, összetöppedve, hólyagpapírral lezárva és éppen a ”korcsmáros öreganyja haldoklik az ágyban”. Leginkább az l787-es, hosszú latin feliratú mestergerendát fényképeztem és fordítgattam ott Medeséren, magának a gazdának is; az Úrnak dicsőségére emelte ekkor és ekkor ez meg ez az őse stb. – és első lelkesedésemben egyáltalán nem érzékeltem, hogy szinte szó szerint az emlegetett Krúdy-novellában kóválygok. Hogy a konyhai ágyban észrevétlenül és időtlenül tényleg fekszik valaki. Kifelé menet aztán felfedeztem a mozdulatlan, csont-sovány és fejkendős öregasszonyt, aki alig látszott ki az orráig húzott takarója alól és szinte érzékelhetetlen volt a jelenléte. Péter bátyám 99 éves gutaütéses, évek óta megvakult édesanyja feküdt ott, aki már régóta készült a végső, nagy utazásra. (Folytatása következik.)

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.