AMBRUS LAJOS: Café Procope és sárfehér

MINDIG SEJTETTEM, hogy a valódi emlékezet regényét kéne megírni a magyar gyümölcsökről. Köztük legelőbb tán a szőlőről és a borról. Olyan mélységű feladvány ez, mint egy valóságos nagyprózai vállalkozásé. Mert aligha akad hitelesebb és gigászibb metafora a magyar szőlők viszontagságos, nagy kilengéseket mutató, hol szerencsés, hol dicsőséges, hol mulatságos, hol meg egészen tragikus színeket felmutató történeténél. És e sokszínű tabló megrajzolását a kényelmesen hullámzó, ámbár szigorúan fegyelmezett irodalmi műfaj még akár meg is engedhetné. Először is, egy ilyen műben érdekes és izgató növényországi figurák lépnének színre – olyan nevekben pompázó

alakok, mint a Bakator, a Szagos sárfehér vagy épp a Fehér góhér, esetleg a rossz hírű és megvetett Rakszőlő. S ha első nekifutásra műfaji kétségeink támadnának a vállalkozás helyességéről, ne feledjük, hogy a modern regény egyik alapművében, Proust regényfolyamában a mindent elöntő képek döntő többségét is botanikai eredetű motívumok adják. Az egész modern irodalmat átrendező regény alakjait, a színeket-vegetációkat, a tengerparti illatokat-ízeket mindenfelé virágzó boglárkák, muskátlik, fehér és lila orgonák, Primula verisek és Lythrum salicoriák demonstrálják.

Tavaszi kankalin (Primula veris)

A mi művünkben, mivel mi mégsem volnánk korunk kötelezően posztmodern auktorai, azért akadna egy-két jól elhelyezett és felépített “történet” is. Egynémely fóliánsok mélyéről előhalászott és önálló életre kelő legenda – például antik énekeket idéző hősi ének a kis-ázsiai szőlők homályos eredetéről. És különös vándorlásaikról. Aztán némi “jellemfejlődést” is bemutatnánk. Vagyis: ahogy a jó művekben, a növényországi regényben is mindenfelé öntörvényű rend uralkodna.

Mindez azért ötlött fel bennem, mert kezembe került Lichneckert András könyvecskéje a szőlőkről (Borászok titkai – titkok gazdái: Források és szemelvények szőlészetünk és borászatunk múltjából, 1700–1871, Balatonfüred, 2007), és akaratlanul úgy lapoztam át, mint valami izgalmas regényt. Mint egy megszakítatlan hagyományt. Pedig “csak” forrásközleményeket tartalmaz a saját kiadású munka, s még az sem zavart, hogy a szövegek egy részét korábban már ismertem, s néhol használtam is belőlük. De valahogy most állt össze a mozaikkép, esett le a tantusz, s mint a láthatatlan valóság iránti elemi örömben, hirtelen felötlött, hogy Lichneckert könyvét a valódi folyamatosság regényeként illenék olvasnom.

A szerző persze nem regényíró, hanem a veszprémi főlevéltáros, aki szakíróként nem ismeretlen a téma iránt érdeklődőknek: én magam vaskos könyvét a Balatonfüred–Csopaki borvidék történetéről még az 1990-es évekből ismerem. S már akkor föltűnt, hogy dicséretes módon használ eddig kiadatlan levéltári forrásokat, és szívesen tallózgat korai, szinte alig ismert szak- és szépirodalmi szemelvényekben. (Például Oláh János pécselyi református lelkész halhatatlan Gyümölcsfa kertészetét idézi 1854-ből, aki itt újra föltűnik „ a szőlőtőtövek különféle fajai”-val vagy a „hegyi karótlan karos vagy szarvakra eresztett tőkék míveléséről” című traktátusával, sőt néhány borászati észrevételeivel is.) S ezek a textusok egytől-egyig, a tihanyi apát egyik szerződésétől, a Falusi Gazda levélíróján át Parragh Gáborig és Entz Ferencig, különösen a régi magyar szőlészet tárgykörében: revelatívak. Egy elveszettnek hitt gazdagságról beszélnek.

Somlói sárfehér

Például szerepel az én egyik kedvencem, a Szagos sárfehér is (amelyből a Kis-Somlón tavaly egy öthektós hordóval szűrtünk is már) – szóval ez a régi fajtájú Sárfehér ebben az olvasókönyvben is fel-felbukkan, ráadásul megszámoltam, kereken harminckét alkalommal. (Már ha a ’Bátai’ név alá soroltakat is ideszámolom, merthogy a Sárfehér helyi neve ez volt Tokaj-Hegyalján.) Ez a főleg a Balaton környékén kiváló és – bizony mondom – ma már kiveszett szőlő könyvbeli indázó felbukkanásával és egzotikus tulajdonságaival lényegében nem másról, mint a folyamatosság égető hiányáról beszél. Arról a súlyos örökségről, hogy eltűnt valamilyen régi érték, amelyet botor módon elszórtunk vagy kidobtunk – itt hát a lehetőség újra górcső alá helyezésének. Nagyítsuk föl: mert ebben a kis szőlőtőkében is az élet mindent átszövő folyamatosságról, azok hiányairól beszélünk.

Café Procope (Paris)

De álljon itt előbb egy történet, amelyet én magam éltem át. Nem szőlőbeli és nem is “növényországi” tanmese – inkább személyes impresszió és kaland a világ egyik legrégebbi kávéházából. A párizsi Café Procope-ról, amely egészen 1686 óta működik. Folyamatosan, ugyanúgy, ugyanott. Ha valaki felkeresné: Párizs, rue de l’Ancienne Comédie 13 – közel a Boulevard Saint-Michelhez. S amelyik persze vendégül látta a XVIII–XIX. századi filozófusok és literátorok népes siserehadát, La Fontaine-től az enciklopédistákon át Voltaire-ig, Benjamin Franklinig, Napóleonig, Balzacig és Verlaine-ig. A kávéház-étteremben azóta is szinte mindenki, poéta, festő, zenész és színész és más földi halandó megfordult – folyamatosan. De az ő története másik, külön „regény”.

Café Procope (Paris)

Pár éve ott ebédeltem Alain barátom szíves közreműködésével (aki a számlát állta). A röviditalokért eleve nem fizettünk, s amíg a hallban asztalunkra várakoztunk és jóféle konyakokat szopogattuk, képeslapokat osztogattak, amelyekből párat megírtam és ők hivatalból, saját pecsétjükkel azonnal fel is adták. Alain javaslatára a nem túl eredeti, de akkor még ismeretlennek számító tenger gyümölcseit (frutti di mare) kértünk – fel is szervíroztak az asztal tetejére legalább egy méteres különlegesen felrakott jégkocka-piramist, amelyet a mélytengeri élővilág minden békés és ehető fenevadjával díszítettek. A legkülönfélébb színekben, formákban és nemzetségekben pompáztak ott az ebédre várakozó tengeri szörnyek. A tányérok mellé nyolc-tíz kampós vagy hegyes evőeszközt helyeztek el igen akkurátusan – a leginkább orvosi műszerekre emlékeztető kínzóeszközök ügyes forgatásával még a régi húszfilléres nagyságú fekete éti csigából is ki tudtuk piszkálni a szintén fekete, ám annál kisebb kicsiny csigahúst. Jó órákat küzdöttünk a kagylókkal-osztrigákkal-rákokkal-csigákkal és egyéb csodákkal (hal nem volt), és chablis-t ittunk hozzá; legalábbis úgy emlékszem. Amint arra is, ahogy a csillogó világvárosi napsütésbe kibukva a maratoni és fejedelmi ebéd végeztével, Kopeczky barátomhoz fordultam, és magyarul, hogy Alain barátunk ne értse, rezignáltan azt kérdeztem: mi lenne, ha ennénk egy kis sült kolbászt?

Zsályalevél, kakukkfű és rozmaring társaságában sülő kolbászok (Food&Wine)

Mindegy – a Procope étterme, amelyik különben ezért az ebédért engem például bejegyzett törzsvásárlói közé (ó, folyamatosság), és egy kis bronzplakettet is mellékelt hozzá (szintén: a folyamatosság), szóval maga a Procope-történet is regény után kiált.

Hanem vissza a mi gyönyörű Szagos sárfehérünk regényéhez – a meséhez az tartozik még hozzá, hogy nemrégiben egy borszakíróval az öreg házam alatti pincében több tételt nézegettünk. Z. barátom a Sárfehérnél jelentős gyakorlata ellenére némi tanácstalansággal forgatta kóstolópoharát. Mi ez? Mihez lehetne hasonlítani? Mi lesz belőle? Mert a Somlón a nyolc hónapos tétel még csikóbornak számít. Mert a megszokott íz- és illatpanorámában sehol semmilyen rendszerben nem találta a kipárnázott helyét; sava kevés, de különleges illatú és hosszú lecsengésű. Kevert borba, cuveé-be való – mondom én. A sommelier-iskolákban viszont nem tanítják, szakírók nem értékelik, mert nincs belőle. Szittya ital, folytatom tréfásan a bormesternek – de bizony Kárpát-medencei egyediségével és összetéveszthetetlen személyiségjegyeivel nem is jártam oly messze az igazságtól. Története fordított Procope-történet – amely a szent folyamatosság hiányát danolja.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.