AMBRUS LAJOS: Lendva

HATÁRBÉLI fölgyeik és szőlejik termékenyek, a’ belső mező Város, a’ külsővel öszve van kaptsolva, helyben boraikat el adhattyák – írja a legelső magyar nyelvű földleírásban 1799-ben néhai jó Vályi András erről a régi zalai mezővárosról, amely akkor még két részből állt, úgymint Belső- és Külső-Lendvából. S hozzáteszi: “néha Mura és Lendva vizek által el’öntetnek határjaik”.

Jártam arrafelé én, Lendván, többször, több tempóban, még a régi, “jugoszláv” időkben is, s persze a legföltűnőbb e kis zalai (szlovéniai) városkában a vára mellett a mindig szépen gondozott, hosszan elnyúló szőlőhegye volt.

Alsó-Lendva régi vára

De o tempora, o mores! – első utamkor, a nyolcvanas évek legelején, tán csodáltam meredek kaptatóit, szépen gondozott bérceit-völgyeit, mégis hidegen hagyott. Szőlőhegy – szőlőhegy. Mit figyeltem én mélyebben, a borait kóstoltam, azok meg „zalai” borok voltak. Akkor az élet másként érdekelt: szabadabb, lüktetőbb, érdekesebb, sokszínűbb “nyugatibb” világ volt az (Tito alatt jártunk) – és rögtön el is takarta a lényeget. Persze pályakezdő literátorként jól tudtam én, hogy a muravidéki magyarság irodalma jóval szerényebb, mint mondjuk a bácskaiaké, a “vajdaságié”, de mégis, hozzánk képest még a muravidéki is pazarul és főleg szabadabban működött. Költőket is ismertem, köztük az akkor talán legtekintélyesebbet, Szúnyogh Sándort is, aki ezt írta: „én is / költőnek / készülök / s imádom / a szép nőket / órák hosszat / járkálok a folyónál / hogy életem eggyé legyen / az áradással / a csillámló csobogással / s a fűszálról is / tudjak verset írni.”

Amellett, hogy jó kis költői program az efféle, a sodródó fű esztétikájáról szóló konfesszió, a valóságban láttuk, hogy ők bizony a hetvenes–nyolcvanas években hozzánk képest játszi könnyedséggel kiadott könyvekkel, jó nyomdákkal és élénk sajtóval működtek –  ha maroknyi íróval is. Antológiákat adtak ki (egy ilyen közös kiadványban szombathelyi életemből tán még én is szerepeltem). A lényeg akkor ez volt: ott lenni, beszélgetni az élet apró vagy bonyolultabb kérdéseiről, sétálni a hegyen, a várnál vagy a Lendva-hegyi Hadik-templomnál, s bámulni a panorámát, vagy a mezővároska éttermeiben üldögélni – ez, akkor, mintha „Nyugaton” lennénk, bizony nagy szám volt.

A Lendva-hegy azóta is, a háború és önállósodás után is úgy tornyosul a folyóbeli síkság fölé, mint valami időtlen, apróságában is jelentős gólem – tartoztam neki új látogatásokkal. Bence Lajos költő barátommal újra meg újra jártam ott. A hegy tán még szebben, még izgatóbban és még harmonikusabban bontogatja magát. Mintha jót tett volna neki ez az utóbbi húsz év – s noha Szlovénia lett a zalai táj, csupán csábítóbb orcát öltött, akár egy lassan széppé érő nő. A hegy Hosszúfalunál kezdődik (legújabban már autópálya suhan el mellette); rögtön a falu bejáratánál föl kell kaptatni és tovatekerni az aszfaltos, hosszú kilométereket magába foglaló pincesorok közt úton – a lendvai szőlőhegy öt-hatszáz hektáros. Mióta rendszeresen átjárok a csentei falusi mezőgazdasági szakboltba kénessavért, esetleg kóracél tartályért vagy egyéb borászati holmikért (van itt minden és úgy működik, azzal a kedélyes és intim közvetlenséggel, mint az archaikus időkben), szóval mióta átjárok, mint nagyon sokan ideátról, pontosabban látom Lendva térgeometriáját. Vagy tájesztétikáját. Azóta gondolom és tudom és mondom is a tételmondatot: a pannóniai Lendva-hegy a Kárpát-medence legszebb szőlőhegye.

Lendva

Mielőtt a súlyos állítás visszavonására kényszerülnék, mert hát akad azért nekünk Tokajunk, Badacsonyunk vagy Villányunk, hogy szerelmemről, a magyar Fudzsijamáról, a Somlóról ne is beszéljek, a Hegyes-Kis-Somlót, ahol pincém van, pláne ne említsem, bár ott inkább a pusztuló arc, az enyészet esztétikája kottázható – szóval gyorsan ideírom, hogy a Lendva-hegy a Kárpát-medence legszebben gondozott hegye. Hihetetlenül meredek kaptatói ellenére szőlői épp olyanok, mint amilyennek lenniük kell (már a jugó időkben is kis lánctalpas traktorokkal mászták meg a nyaktörő sorokat), mint a mesében, a vágyakban, az édes álmokban. Nem gigantikus és nem végtelen és nem unalmas ültetvénytenger ez, hanem a legutolsó négyzetcentiméterig megdolgozott, élő-viruló organizmus. Szőlő, szőlő hátán, itt-ott elpottyantott gyümölcsfákkal, szelídgesztenyével, dióval – egy vénséges, csavart törzsű sózó körtefát Dobronakon meg is süvegeltem, mert jól tudom én már, hogy a Sózó körte termése ugyan apró és élvezhetetlen, de az egyik legjobb pálinkát adja, amit életemben ihattam. S ha még hozzáteszem, hogy a hullámzó, fel-leforduló szőlőlabirintusokban, az élénkzöld levéltengerben én nem elsősorban növényt, levelet, hajtást és fürtöt látok, azt is persze, de lényegében nem ingerlő gyümölcsöt és mosolygós ízeket vagy kulináris ígéreteket vizionálok bele, hanem egészen mást. Más távlatot: szakadatlan, archaikus szorgalmat és időtlen beszédet. Kultúrát és munkát. Életet, halált. S az már csak aprócska lokális szín, hogy itt az egészbe még bele is tudom képzelni kék kötényes ükapáink mosolyát – mondjuk a szalmazsúpos pincék torkában. Pedig sehol ükapák, sehol zsúpos pincék, új világ van, modern igények és posztmodern tájépítészet, ám itt el kell mondanom, hogy ezen a hegyen a nyugati, leginkább olasz módra épített hajlékok nem csupán pincék, hanem lakások is egyben, s minden hivalkodásuk dacára mégsem olyan förtelmesek, mint az otthoni Kádár-kor kulipintyókkal halálra sebzett és sértett szőlőhegyeié.

Lendva

Azt terveztem persze, hogy leírom a lendvai borokat. Ahogy szépen, lassan, de biztosan alakulnak-csiszolódnak ügyes mesterkezek alatt, megszabadulva immár, végleg, a zalaiság minden rárakódott rossz emlékű vagy félreértett salakjától. (A zalai bor és a “noah” kapcsolata közismert, pedig ittam már egészen becsületes és iható noa-bort is – egy kőhajításra innét, a Mura menti Csörnyeföldén Bussay doktor készíti országos remekléseit, feljebb, a csáfordi hegyen meg Veress Jánosék a Pintest.) Hogy leírom például majd a dobronaki szlovén Joze Salase reduktív borait, akihez Bence Lajos átkocsizott (körbejártuk egyhektárnyi ültetvényét is, egyszerűen lenyűgözött a virulens és parádésan karbantartott szőlője). Vagy a házigazda, Lajos rizlingjeit, akinek pincéjét ismertem korábbról, a legelső szőlőhegyi találkozás idejéből. Vagy a legjobb lendvai borász, Rozsmán István tételeit részletezem – valóban nála érezhettem meg a legnagyobb Lendva-hegyi potenciált. Az ő szép pincéjében. Írnám, de nem maradt rá helyem, és ha már szegény Szúnyogh Sanyit emlegettem, aki vagy húsz éve már meghalt, fölrémlett, ő maga is írt a lendvai borról. Utána lapoztam: “új öntudattal várom a holnapot, és éltetem Istent, hogy ilyen jó bort adott!”

Lényegében a költő Szúnyogh Sándor öntudatos szenvedéstörténete van benne a lendvai borban. Vagy a költő-borász Lajos barát derűje és életszeretete. Netán a gondos és leginkább a klasszikus vincellér kézműves igényességéhez húzó Rozsmán Pista szenvedélye. És ez nem is kevés – egy egész világ.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>