BARÁTOM levelében arra kért, írnám meg, miféle könyveket ajánlok kertépítéséhez és telepítéséhez, amely „a kertészkedés (leg)alapjaiba vezet be”, mert vidéki birtokra költözvén legfőbb ideje a nemes tervezéseknek. Bizony, a hosszú téli estéken a régi ideális gazda és a gazdaifjú osztott-szorzott, képezte magát, előhúzta a gazdasági naptárakat, szakkönyveket s egyéb öreg olvasnivalókat, majd hallgatta a

tapasztaltabb időseket, akiknek, írja az öreg Lippay János az 1664-es Posoni kert első kötetének legelső könyvében, mely a virágos kertről szól (Az Kertnek böcsülletes, gyönyörűséges és hasznos munkáiról) –  szóval róluk írja Lippay, hogy ők volnának azok, „kiknek természet szerént való hajlandóságok vagyon a kertnek gyönyörködésében: és idegen virágok s csemeték megszerzésében: s érdekek is lévén hozzá; mellyekkel az réghi Magyar pusztaságot és vadságot szelídíteni és csinosítani igyekeznek”

Ó, szelídíteni és csinosítani! – mint valami örök posztulátumot kell átélni a „kertépítés” nemes programját, persze sajnálatosan megváltozott tulajdon- és életviszonyok közt, de változatlanul a romlás (=’magyar pusztaság’) idején. Mert vakság nem látni, a mai falu lassan a kihalás és megszűnés szélére sodródik ez új évezred kezdetén és hát száz más szükséges életfunkciója mellett természetesen az itt most áhított ’mezei szorgalma’ sincs meg. Ha csak saját, egykor szebb napokat látott kemenesalji falumat nézegetem, immár több mint húsz éve, akkor ma már több olyan dolog nincs, ami valaha – volt. A szemmel látható dolgok világából: nincs iskola, nincs pap és posta és szinte minden második ház üres. Hogy nincs egyetlen ló és egyetlen tehén sem, disznó is csak mutatóba, mert ugye nem éri meg, s vészesen fogy az aprójószág – az egykori organikus önellátás alapszereplői. A kertek alig műveltek, a faluba furgonnal hordják a zöldséget és húst, olcsó nagyáruházakba jár vásárolni az elöregedett nép. Nem gazdálkodik senki, s nincs itt semmilyen szabad munkaerő – globális világromás van, silány pusztulás, jövőnélküliség, amelyből a falu sehogy sem képes kikászálódni.

Mégis, mégis: mit olvasson hát mindezek ellenére a ma helyesen telepíteni szándékozó? Mindent, mindent, vágom rá szinte gondolkodás nélkül – de legfőképpen régi magyar dolgozatokat. Könyveket és folyóiratokat. Herbáriumokat, pomológiákat, aenológiákat. Virágoskönyveket. Tegye elsősorban önmaga gyönyörűségére, kedvtelésből, ihletért, régi miliőkért és lelke erősítésért – a legkevésbé sem gyors praktikumból. Képzelje el, amint ez a Kárpát-medence virágzó kert vala – Bonfini, Galeotto, Oláh Miklós, Lippay, sőt a török Evlia Cselebi mindannyian ezt írják. Szeresse, lelkesedjen a puszta ország valósága és sötét viziója ellenére is – élje át, hogy díszkerteket már az Anjouk korában találunk, hogy Róbert Károly például Visegrádot választotta lakhelyéül és rózsaberkeket telepített; hogy az ő kertjeiben készült Erzsébet királyné ország- és Európa-szerte ismert illatos vize, az Aqua reginae Hungariae. Hogy Zsigmond 1416-ban a franciák országát megjárva hozza be a kor ízlését: szőlővesszőkből lombos, fedett sétányokat épített (ó, lugas), halastavakat, szobrokat, szökőkutakat, oszlopos járdákat épített s utat szegélyező puszpángokat vagy cédrusfákat ültetett. Hogy Mátyás alatt 12 gyümölcsfa művelése után évi 12 dénár járt, s ki-ki egy hold ’gyümölcsényes’ után egy ezüst mark adót fizetett. Hogy Bonfini írja, a királyi palota körül szinte egész tömkelege, tévelygő-labirintja volt az ültetett fáknak. Köztük „kalicsábák” (kalitkák) ritka fajtájú madarakkal – s a vaskalitkák akkorák, hogy bennük bokrok, ligetecskék; a kertben különbfajtájú fácskák szép sorjában elültetve, filegorietták, halastavak, szökő-csörgőkutak, vártákkal pártázott látókák, ezüstözött cserépfedelek a díszei; Mátyás visegrádi kertjéről nem is beszélve. Azt írja egyik kedvenc íróm, művész-belsőépítész és különös figurája a magyar századelőnek, Toroczkai-Wigand Ede a Régi kert s míesei című 1917-es munkájában egész különös ihletetésű nyelven előadva, hogy Visegrád függőkertjei „csudaszámba mentek s várlakának Dunára eső részét ékösíték. Várölelő kertébe száldok-hársak terebélyes, illatozó lombjai alatt a pihenő vándort lócák fogadták. Útjok hímesfaragású, veresmárványú kútfőhöz vezetett, rajta múzsák státuái. Kávájából ünnepségek napján váltakozva fejér s veres bor ömle. Növényházak, filegorietták, lovas harcok tornaterei, testmívelő pázsitok kínálkoztak”.  És így tovább; egészen a kert országszerte való elterjedéséig –  különféle inventáriumok, gazdakönyvek, plánták mellett kertelések, parasztkertek, várkertek, orvosi kertek, főúri kertek, parókiakertek és egyéb veteményes-virágoskertek leírásáig.

Legelőbb azonban ültessünk gyümölcsfákat. Gyorsan, kiszámított helyre és megtervezve (papír, ceruza, mérőzsineg). Előbb alaposan tájékozódjunk, az új lakhely környékén mely fajok díszlenek a leginkább. (Fejér megyébe, írom is MG-nek, Molnár István Fatenyésztés című könyve alapján (Bp., 1898) a következő régi fajok és fajták ajánlatosak a telepítésre: Almából: Téli fehér kálvill, Charlamovszky, Angol téli arany pármen és a Baumann renet. Körtéből: Árpával érő, Nyári Kármán, Napóleon vajonca és Vilmos. Szilvából: Ageni, Kirke, Biondeck krai szilvája, Althan Reine Claude-ja, Spath Anna, Jeruzsálemi kék szilva, Smith úr szilvája, Hartwiss sárga szilvája, Majlandi császárszilva. Kajszin és őszibarackból: Magyar legjobb, Nancy és Nagyszombati. Cseresznye és meggyből: Sukorói, Korai Coburgi szív, Nagyhercegnő, Hedelfingeni óriási, Spanyol és ostheimi meggy, Chatenay szépe és Királyi Amarella. Dió és mandula: védett és emelkedettebb szőlőterülteken.) Persze ezek mind régiek (és egyáltalán nem mind magyar eredetek) – a mai faiskolákban viszont egyet sem árulnak, ám némi utánjárással sok-sok régi fajta beszerezhető a tájfajta-gyűjteményekből, génbankokból és egyes megszállott gyümölcsészek, így Kovács Gyula barátom pórszombati szaporításai révén

A régi gyümölcsök értelméről, hasznáról eleget írtam e hasábokon is – de minden gyümölcsész Bibliája Bereczki Máté Gyümölcsészeti vázlatok című négykötetes könyve. Bereczki az, aki a fent közölt fajtákat részletesen leírja. Én is mindig átlapozom, csakhogy ez a heroikus, nagyszerű munka ma már alig hozzáférhető (kínlódom új kiadásával, de szervezése hihetetlenül körülményesen alakul). Nem ilyen részletes, de remekül használható Angyal Dezső szintén négy kötetes könyve 1925-ből, Gyümölcstermesztés és pomológia – ezt Angyal tanítványa Mahács (Mohácsy) Mátyás rendezte sajtó alá. Viszont igazából Mohácsy saját könyvét jelölném meg indulásul (Gyakorlati gyümölcstermesztés címmel jelent meg előbb 1922-ben, majd utóbb átdolgozva sok-sok kiadásban) – főképp azért, mert szemlélete, mélysége és olvasmányossága mellett a mű ma is hozzáférhető; igaz, elsősorban antikváriumokból. A jelenlegi könyvkiadás rengeteg színes, elsősorban idegenből fordított és persze nem teljesen haszontalan szakkönyvet tart a piacon – én mégis egészen más irányt ajánlanék.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője