AMBRUS LAJOS: A celli restauráció

HA NEM IS AZ UTOLSÓ, de bizonyára a legutolsók közül való. És persze nem is divatos, merthogy egyre-másra tűnnek el a klasszikus vasúti restaurációk – új korszak van, új idiotizmus, alig akad már helye holmi restaurációbeli lassú és komótos evéseknek. A resti nevű műintézmény is jobbadán emlék, nosztalgikus beszéd apró krúdys reminiszcenciákkal – elvágyódás;

mintha hulltunkban is végleges elszegényesedésünket kellene konstatálnunk. Helyükön mindenfelé legfeljebb sivár és átmeneti vasúti büfék alakulnak pár székkel és asztallal, de néhol, mint itt például, a központban, a közvetlen környéken, Szombathelyen, még annyi sem.

Celldömölk

Én meg újra felfedeztem régi restimet Celldömölkön, ezen a valaha szebb napokat is megért vasúti csomóponton (újabban még az IC-vonal is elkerüli e hajdani vasutas települést, amely a Budapest-Graz vonal kiépítésének köszönhette fellendülését).

Üdvözlet Kis Czellből

Vagy tíz éve írtam is róla, mert legalább tizenöt évig rendszeresen jártam arrafelé és szinte minden alkalommal ültem is benne, mint afféle klasszikus útonjáró – „csatlakozásra várva”. Ültem ott hajnali öt után a frissen sülő lángos olajszagú felhőjében, de csábító kávéillatokban is, a cserépkályha intim füstjében, hóban, fagyban és napsütésben, falusi piacozók, pályamunkások társaságában, pénzüket pénznyelő automatákba hajigáló örök vesztesek közt (egyszer ugyan nyerni láttam egy nagyhangú falusi embert), a menüt fogyasztó hivatalnokok, vasúti főnökök és odaszokott ínyencek között, akik mindannyian pontosan tudták, hogy „Mikinél”, a vendéglősnél mindent, már ami a jobb vasúti restaurációkban lehetséges, pontosan megkapnak. Messze földön híres szalontüdők, kocsonyák, halászlevek, néha szarvaspörkölt és alkalmas időben pogácsa és házi nyújtású rétesek várták itt a jó előre felkészített gyomrokat. Kéziratot pakoltam ki, vagy naplójegyzeteket írtam s általában kávét ittam szódával, mintha valami kávéházban kéne nekilátni vagy bevégezni a napi penzumot. A „munkát”. De még csak nem is én voltam az egyszerű resti-asztalból hivatali sarkot teremtő legjobb vendég, hanem a feleségem, aki majd húsz évig cipelte a pesti gyorsról leszállva táskáját (mindig nagy pakkokkal járt), tele kézirattal, levonattal és a fontosabb kéziszótárokkal, hogy kávéja mellé kis konyakot kérve rágyújthasson és szemüvegét néha feltolva senkitől sem zavartatva elmerülhessen az előtte tornyosuló betűtengerben. Néha közösen ettünk valami napi menüt, de nem ez volt a jellemző. Így tartott ez, mint a mesében, amíg Lívia meg nem halt – bár pár éve átszoktunk Bobára, ahová kocsival jártam át, így megszűnt számunkra a celli resti különleges aurája. De benne fészkelt az egészben valami időtlen intimitás és az élet ezerszínűségének makacs bizonyossága. Mert hiába apró bosszúságok, mint például a takarítóasszony söprögetése, ablaktisztítása olyankor is, ha esetleg bent vala a honpolgár, akárhogy is nyomták a lelket bizonyos nyugtalanító események vagy a napi tortúrák, s noha folyton figyelmezni kellett a csatlakozásra, Celldömölkön a hely és valami örök időtlenség szelleme lebegett a szívek fölött.

Vasúti restauráció

Krúdyról ismert, hogy akár Késmárkig, Lublóig, egészen a Poprádig utazott, ha hírét vette új szakács érkeztének egy-egy vasúti restaurációba – könnyedén meg is tehette, hisz, ó, közlekedési reform, akkoriban még vasúti ingyenjegy járt a hírlapíróknak, pedig a szepességi városok azok voltak, amik; eldugott vidéki porfészkek a Monarchia egyik sarkában.

A késmárki vár

Ám ahol, minő furcsa distancia, mégiscsak érdemes volt kisebb örömökkel jutalmazni az elfáradt testet; ahová jól esett „darabidőre” eltűni a székesfővárosból – család, munka, boldogtalan szerelmek elöl és megkóstolni az új fickó vagy új asszonyság becsináltját, kispörköltjét vagy egyéb specialitását. S ahol derűs békében akár le is lehetett szopogatni a csontokat és friss kenyérrel kitörölni a tányért, de lármát illett csapni, ha örök gondatlanság, kunkorodó hajszál került a levesbe. És így tovább. Ezek voltak azok az „ebédelőállomások”, amelyet a „boldog Vendelinek” (Krúdynál az alterego Privát úr, aki minden vendéglőt jól ismer a Körúton s mindegyiknek jól tudja „valamely hibáját és már előre káromkodott magában, hogy vajon mivel fogják lefőzni, felbosszantani”) – szóval a Vendelinek, a Privát urak és Szindbádok híressé tettek. Oly annyira, hogy Püspökladány, Nyíregyháza vagy Sátoraljaújhely restaurációi toposszá váltak a róluk szóló nosztalgikus textusokban, ahol a szerzők legszívesebben emigrálnának valami homályos, boldognak gondolt békeidőkbe.

De én nem az időutazás csábítása miatt kerestem fel újra az azóta szinte csak feljavult celli restit – itteni születésű íróbarátom (Fehérlófia) még lakóhelyén, a hollandiai Groningenben is emlegeti azt a pájslit, amit az ősei sírjának meglátogatásakor sosem mulaszt itt elfogyasztani. És nem is csupán „Miki” miatt (azaz Dancs Miklós vendéglős miatt), aki korábban már meghívott sági pincéjébe és kóstolhattam savas, tipikus „sági” királyleánykáját, amellyel mindenféle díjakat nyert borversenyeken, vagy csak részben, mert jól tudom, hogy mindennek, ami ebben az utolsónak is gondolható restiben történik, ő a lelke. Hanem az egészért – például olyan vendéglős ő, akivel öröm beszélgetni, mert mint a régiek, büszkén ügyel a vendégre, atyafiságosan, de nem tolakodóan szóba ereszkedik velük, ételbeli tippeket ád és sosem mulasztja megérdeklődni, ízlett-e a vadpörkölt. Legutóbb azt tanácsolta, kóstolnám meg a húslevesét házimetélttel, külön tányéron kihozott főtt hússal, s aztán rántott fogast ajánlott újkrumplival és uborkasalátával. Fizettem is az egészért nyolcszáz forintot. Krúdy-Szindbád is, akár egy műremek darabkáit, megengesztelődött lélekkel vizsgálta volna a csontos hús enyhe kövérségét, a fogas porhanyós könnyed ízeit vagy azt, hogy az uborkasaláta darabkái bizonyosan a kellő időben találkoztak a gyenge fokhagymával.

Krúdy Gyula, Szinbád (Latinovits Zoltán)

Ebből is látszik, a celli restis nem akármilyen, magára adó szakférfiú – hát ha még azt is tudná ez a Krúdy-Szindbád, hogy a restauráció menüsora is ügyesen és változatosan van kiegészítve: hétfő vadnap (általában szarvaspörkölt mindig kapható), a kedd a pacalé, szerda a halaké és egyben rétesnap is ; Erzsi néni nyújtja-ízesíti – így kapható a restiben szezonja szerint almás, meggyes, káposztás, túrós, csersznyés és tökös-mákos rétes. A csütörtök viszont mindig a szalontüdőé zsemlegombóccal. Péntek: tésztanap. „Miki” szereti és megbecsüli még a vendég-gourmant is: legutóbb, külön kérésre angolnát sütött, tatár-bifszteket készített (aminek, mondjuk meg, Celldömölkön nincs nagy keletje), malacot sütött egészben vagy rántott bikatököt éspedig nem olajban, hanem zsírban kisütve, régi, nyeles serpenyőben.

A bor

Ám ha akadna is a celli restinek valami kritikája Krúdy-Szindbádtól, egyedül talán az volna, hogy a bor – az nem az igazi. Márpedig a borivó ember olyan kényes az ízlésére, mint a keleti mesék királykisasszonyai, ahogy Márai jegyzi meg Krúdyról. Vagyis az egyetlen kritikai kérdés az lenne, hogy miért nem a híres sági, esetleg kissomlai borokat mérik ki Celldömölkön? Balatonit vagy olcsó kannásakat – ám ennek kibeszélése, hogy tudniillik Magyarországon miért nem lehet iható, helyben készített „valódi” borokat kapni, nagyon messze vezetne. De mint sági szőlősgazda, a celli vendéglős is pontosan tisztában van ezekkel a jelenbeli környűlállásokkal s talán, ha hallaná e neheztelést, bizonyára némi külön kedveskedéssel enyhítené a legkritikusabbak szőrös szívét.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

AMBRUS LAJOS: A celli restauráció bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Balogh László szerint:

    Szenzációs írás! Minden szava igaz, magam is így éltem meg. A legjobb cigánypecsenyét a celli restiben ettem, a legjobb restis fasírttal együtt. Azóta is emlegetem, keresem ezt az ízt, de nem találom.
    Bár már csak emlék a régi resti, szemben az állomással, nagyon nyomába jár a Rezgőnyárfa! HA valaki arra jár próbálja ki. A klientúra, a menü, a z ízek hasonlítanak, és a vasút is közel van…

  2. György szerint:

    Készít még ételeket Dancs Miklós valahol? Ha jól emlékszem, legutóbbi érdeklődésemre Cellben említették, hogy egy borozót még üzemeltet… Talán hallott itt róla valaki. Addig is valóban marad a Rezgő Nyárfa…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.