MIT NEKEM, TI ZORDON KÁRPÁTOK

PETRARCA 1335. április 26-án megmászta az 1912 méteres Mont Ventoux-t – minden lebeszélés ellenére. Eredetileg nyilván azért, hogy a „táj alakját, mint valami többé vagy kevésbé szépet befogadja és élvezze”. De a csúcson, a hegytetőn, a szokatlanul könnyű levegőég varázsos bűvöletében mégiscsak elunva a hegy szemlélését, a magával cipelt Szent Ágostont olvasva hirtelen másra is kellett gondolnia.

A nagy hegyen a találomra felcsapott ágostoni szöveg neki ott arról beszélt: összevissza csavarognak az emberek, azért, hogy megcsodálják a tenger dagadó hullámait vagy hegyek csúcsait – ám mindeközben önmagukkal mit sem törődnek. Petrarca, becsapva a könyvet, ekkor gondolja végig híressé vált reflexióit:

„Haragudtam önmagamra, mivel a földi dolgokat csodálni meg nem szűnök, mikor már a pogány filozófusoktól is megtanulhattam volna, hogy inkább az emberi lelket kell csodálni. Mert az olyan nagy, hogy semmiféle más nagyság nem állja ki a vele való összehasonlítást.”

A hegymászás magyar hóbortosainak efféle „lélek-fölfedező” esztétikai funkciókat kereső korai írásairól nem tudok;  van ugyan földrajzi leírás, például a Vályi Andrásé 1799-ből, amely szerint a Tátra legnevezetesebb hegye a Királyhegy volna – no de miért? „1474-ikben Mátyás király annak tetőjén ebédelt és emlékezetül a’ kősziklába e’ szavakat vájatta: Hic fuit Matthhias Rex / Et comedit ova sex. (Itt járt Mátyás király és megevett hat tojást.)”

A Királyhegy - az Alacsony-Tátra csúcsa (1943 m)

A király persze a tojásevés mellett vadászni járogatott az Alacsony Tátrába és nem hegyet mászni, vagyis nem a lélek szüntelen munkálkodásának szükséges mechanizmusát fölfedezni. S erről az öncélú hegymászásról, mint nem tipikusan magyar hóbortosságról ironikus sorokat ád aztán Porzó egy 1880-as tárca-novellájában; persze nem a petrarcai Mont Ventoux-t, s egyáltalán nem is a Tátra vad bérceit, csupán egy közönséges pilisi kirándulást állítva a megemlékezés középpontjába.

„Három templomkerülő suhanc vitte a cókmókot… Mintha a síkon haladtak volna, úgy mentek előre az erős kapaszkodón az izmos legények, míg mi, kihámozván magunkat minden fölösleges ruhadarabból, nehezen emelgettük lomha tetemünket. …Mentül közelebb értük a hegyet, annál magosabbnak tetszett… Az egyik hegymászó társ nyögve állt meg s homlokát törölgetve ült le egy nagyobb dolomit kőre.

– Rossz dolga lehet a hegyi tolvajnak! – sóhajtá. – Hegymászás nem magyar embernek való. Tagja vagyok ugyan a Kárpát-egyletnek – de csak pártoló tagja!”

Majd az izzadó Porzó gyorsan közöl is egy anekdotát, amely így szól:

„Mikor Stíriában azt kérdeztem a magyar baka-silbaktól, mi nevezetes van ezen a környéken? – azt felelte: hogy nincs errefelé semmi nevezetes. – Az a sok ember minek jön ide? – Az mind bolond német, válaszolá a földi. Azt cselekszik, hogy felmásznak arra a nagy hegyre, s aztán onnan lenéznek.”

Jól beszél hát ez régi a bakancsos? Ennyi hát a magyar lélek esztétikája? Fölmászni: és lenézni? A legnagyobb Tátra-értelmező művész, Mednyánszky László csavargásai során többször megmászta a Tátra kisebb csúcsait és őt a közönséges látvány mellett leginkább a tátrai ködök izgatták; a köd és ennek különös „metafizikája”. S egészen fiatal kora óta számos elképesztő felhőtanulmányt készített. Úgy tartotta, hogy ezek a szívós energiákkal a hegyormokat, óriási gránitsziklákat és a hatalmas jegenyefenyőket is befedő-átkaroló ködök és ködkámzsák borzongatóvá, egyben misztikussá transzformálják át saját belső képeink finomszerkezetét. „Mennyi finomság és micsoda mennyei éter!”, mondogatta és várta, hogy a „hegyen” sejtelmes titokzatosságok és különös dolgok történjenek. Egy ízben például a Nefcer völgyében kódorogva sűrűn gomolygó ködökre talált, amint az kevélyen megülte a mélyebb horhosokat. A magas Öreghegytől délre néző réten előbb tisztán és fényesen és harsogóan, hétágra sütött a nap, majd hirtelen, égből rászakadó csoda, minden ijesztően megváltozott. Később így mesélte:

„Egyszerre csak saját árnyékomat láttam meg hatalmas sárga, ragyogó dicsfénytől övezve. Ahogy óriási arányokban megnagyobbodva a ködből kibukkanok.”.

Brockengespenst

Brockengespenst”, vagyis „Felhőrém” eme különös jelenségnek a neve – e „Felhőrém” akkor és azokban a kivételes pillanatokban szokott létrejönni, írják a tapasztalt hegymászók, ha a túrázók mászás közben valamilyen módon a napsugarak és egy ködréteg közé kerülnek. Ekkor csudás jelenségként megláthatják gigászi méretűre nagyított saját árnyképüket – amint az a meredek falakon kitartóan libeg.

A híres késmárki rektor, Frölich Dávid már 1615-ben, életének „félelmes veszedelmével”, a veszélyeknek és titokzatosságoknak fittyet hányva, legelső ismert emberként mászta meg a tátrai hegyek közül az akkor legmagasabbnak tartott Lomnici csúcsot.

A Magas-Tátra egyik legismertebb csúcsa a Lomnici-csúcs (2632 m)

Ez volt az első tátrai „alpinisztikai tevékenység” – s a „Tátra-járás” nemes szenvedélye máig tart. A kiváló költői tehetségű késmárki rektor, Kunisch Ádám már az 1590-es években diákjaival járja a Tátrát, pedig a közhit még általánosan azt tartotta, hogy a Tátra barangjait sárkányok lakják és a hegyek kincseit gonosz szellemek őrzik. A késmárki születésű Augusztin Keresztély tudományos kutatás céljából keresi fel a Tátrát – ő készített először törpefenyőolajat és erről szól kéziratban maradt műve is: „De balsamo hungarico”; a balzsam tulajdonképpen kétféle olaj volt; az egyik a törpefenyő (Pinus montana), a másik a cirbolyfenyő (Pinus cembra) gyantájából készült. Hatásáról csodákat meséltek és azt hitték, hegy ezek a fák csak a Kárpátokban találhatók meg.

A híres cipszer Bucholtz-nemzedék is a késmárki líceumból sarjadt. Id. Buchholtz György jelentette meg a Tátra legelső részletes leírását „Das weit und breit erschollene Ziepser Schneegebürg” címmel, de csak 1899-ben jelent meg, németül. Fia, ifjabb Buchholtz György készítette az első térképet a Tátráról, másik fia Buchholtz Jakab pedig Lotharingiai Ferenc császár megbízásából a Kárpátok érceit kutatta fel. A késmárki líceum tanárai által megindított ’Tátra-járás” külföldön is iskolát teremtett, így pl. Towson angol és Haquet Belsazar francia születésű tudós először a Tátrában járták a hegyeket a 18. században. Csokonai Vitéz Mihály a legelső magyar író, aki 1801-ben meglátogatja a Tátrát és a kősziklás bérceket s a tátrai förgeteget a „hasonlatosság” kedvéért emlegeti a magyar nemességgel – A nemes magyarságnak felűlése című versében. Petőfi 1845 májusában Hunfalvy Pált látogatja Késmárkon – ám mint tudjuk, annyira nyomasztóan hat rá a Tátra hideg, fagyos és magasztos fensége, hogy megírja híres versét a zordon Kárpátokról.

Alacsony-Tátra

Mindez azért idéződik fel, mert a csodálatos forrásértékű Buchholtz-munkák jó részét épp most adta ki egy lelkes és jeles mai Tátra-kutató, Neidenbach Ákos A magyar Tátra-kutatás apostolai című kis könyvecskében – remek forrásgyűjtemény és igen érdekes földleírás és beszámoló; modern és pontos filológiákkal fűszerezve. Előbb az apa, id. Buchholtz György (1643-1723) dolgozatai jönnek, majd az idősebbik fiú, ifj. Buchholtz György (1688-1737) Látóképét és leveleit közli Bél Mátyással, majd a kisebb fiú, Buchholtz Jakab (1696-1758) leírását a Kárpátok csodálatos hegyeiről – ő volt egyébként az, aki 1746-ban egy matematikai mérés után az egész Tátrát több ezer érclapból össze is állította.

A Nagyszalóki-csúcs (2452 m)

A „Messze földön híres Szepesi – havas hegység” szakavatott leírása után a 2452 méter magas Nagyszalóki-csúcs első meghódításáról szóló szöveg következik: ami 1664 júliusában történt. Következik: világfelfedezés és Nagy Kaland; egy teljes harmonia mundi. A megrendülés és az ámulat. Vagyis rávezető kalauz az isteni erő porba sújtó katarzisához:

„Mi azonban Isten nevében folytonos testi és életveszedelmek közt mind följebb haladtunk, míg végre én: Buchholtz György, Jani Márton, a szepesszombati kántor, Veiszer Márton tanuló és a vadorzó, a nagyszalóki havas tetejére jutottunk. A magas Szalóki-csúcs kerek tetején, az Isten végtelen hatalmasságában álmélkodva tekintettem körül a messze látóhatáron és azon csodálkoztam, hogy e havasban a lejtőkön oly sok, gyakran nagy vízi tó akadt, melyeket Isten hatalmas keze föltartóztat, s annyira megrekeszt, hogy azok le nem ömlenek és alá nem szakadnak…”

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

MIT NEKEM, TI ZORDON KÁRPÁTOK bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Szilvásy Dénes szerint:

    Hideg időben, midőn a köd (a felhők?) beszorul a völgyekbe, s felettük csak a kisebb-nagyobb hegycsúcsok látszanak ki a tejfehér közegből fantasztikus, igazi költői látomás. Én a kicsiny Bükk Hegységünkben tapasztaltam ilyet….
    Köszönet Ambrus Lajosnak írásáért.

  2. Borbély Irén szerint:

    Hasonló élményben volt részem a Retyezáton és Páringon is.

  3. Cseh Gábor szerint:

    Kedves Sanyi!
    Engedj meg egyetlen pontosítást: a 2 képaláírásban hibásan szerepel : “A Királyhegy – az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsa (1943 m)”. Valójában a
    Gyömbér (Ďumbier) (2043 m), a Hopok (Chopok) (2024 m), Déres (Dereše) (2004 m), Chabenyec (Chabenec) (1955 m) is magasabbak nála – tudom, mert az első három csúcsot már számtalanszor, télen-nyáron is jártam.
    baráti üdv
    Gábor

  4. Csíki Sándor szerint:

    Kedves Gábor! Igazad van, javítottam. Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.