NYEREG ALATT PUHÍTOTT HÚS – a metafora ereje

A NYEREG ALATT puhított hús, a barbárság szimbóluma oly’ mélyen a köztudatba ivódott már, hogy előítéleteivel együtt még ma is élő és elven. Az elmúlt időkben újra megtapasztaltam annak az igazságát, hogy egy társadalmat legszebben éppen a konyhaművészete jellemez. Ez a gondolat már a gasztronómia korai kezdeteitől jelen van. E tőről fakad, hogy a magukat civilizáltnak tartó népek, mások étkezési szokásait minden korban a barbárság illusztrálásaként írták le.

IV.szd: Ammianus Marcellinus – félig-nyers hús

Attila portréja Paolo Giovio itáliai történetíró művéből (fametszet, 1575)

A nyereg alatt puhított hús legendájának korai gyökerei a klasszikus görög-római és kínai hagyományig nyúlnak vissza. Eszerint a megvetett barbárok – leginkább sztyeppei, nomád népek – nyers, vagy félig-nyers, ételeket ettek, s a civilizált konyhaművészet áldásaiban nem részesültek. Ennek egyik legkorábbi, s a magyar nyelvű forrásokban számtalanszor idézett ismert írásos forrását a 4. században élt Ammianus Marcellinus római történetíró Rerum gestarum libri című műve XXXI. fejezetében (II/2) találhatjuk. Az állítólag soha egyetlen hunt nem látott Marcellinus egyebek mellett így ír a rettegett hunokról:

„Annak ellenére, hogy emberre hasonlítanak, ámbátor rútak, életmódjukban oly’ szívósak, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon élő növények gyökereit, és bármiféle állat félig-nyers húsát eszik, amit aztán combjaik között és a lovak hátán felmelegítenek kicsit.”

A hazai hivatkozásokban a nyereg alatt puhított hús ügyében a legrégibb hivatkozott forrás az előbb idézett Ammianus Marcellinus, akit szimpatizánsnak cseppet sem mondanánk. Ebben neves történészünk, László Gyula “A Honfoglaló magyar nép élete” című munkájából vett és az interneten elterjedt idézetek sem kivételek. (Az interneten terjedő idézetekben sajnálatosan sok névelírás is felfedezhető, mint például: Schütberger, a Schiltberger helyett, és így tovább.)

I.szd: Pomponius Mela – nyers hús

Akad régebbi forrás is, mint a köztudatban elterjedt Ammianus Marcellinus, aki egyébiránt korábbi szerzők szkítákról és germánokról szóló leírásainak frázisait veszi át és adaptálja a rettegett hunokra, általában véve a barbárokra. Az a napjainkig is továbbélő és ismétlődően felbukkanó frázis, amit Marcellinus is tovább éltet, eredetileg a Krisztus utáni I. század első felében (?~45) élt római geográfus, Pomponius Mela germánokról szóló leírásában jelenik meg először(?), ahol Mela így ír a germánokról:

“Életmódjuk oly’ durva és faragatlan, hogy még a nyers húst is megeszik. (iuctu ita asperi incultique ut cruda etiam carne uescantur)

A nyers hús fogyasztás tehát, legalább annyira metafora, mint egy elképzelhető, ám meglehetősen valószínűtlen valóság.

XV.szd: Johannes Schiltberger – “nyereg alatt puhított hús”

Schiltberger (itt: Schildtberger) Ein wunderbarliche und kurtzweilige Histori,

Mint észrevehetjük, itt és ekkor a nyeregről még egy árva szó sem esik. Az európai köztudatba a nyereg alatt, a lovas combja és a ló teste között puhított (melegített) hús legendája valójában csak a hunok után 800 esztendővel, a tatár hódításokkal, az “Arany Horda” megjelenésével ivódik. A „német Marco Polo”, a müncheni születésű bajor származású Johannes Schiltberger (1380-1440) „Reisen des Johannes Shiltenberger aus München in Europa, Asia und Africa von 1394 bis 1427” (München, 1859) így erősíti meg a nyershús evés tatárokra vonatkoztatott, máig élő (lásd: tatárbifsztek) sztereotípiáját az előbbi kiadás gótbetűs szövege szerint:

“Ich schon och gesehen wann sie in reiss halten, das sie ein fleisch nehmen und es dunn schinden und legents under den sattel und riten doross. Und essents wenn sie hungert. Aber sie salzens am ersten…”

…vagyis magyarul: „Azt is láttam már, amikor az úton pihenőt tartottak, hogy húst vesznek elő, vékonyra szeletelik, a nyereg alá helyezik és lovagolnak tovább. Aztán eszik, amikor éhesek. De először besózzák…”

XIX.szd: Balthasar von Bergmann – a nyers hús evés első cáfolata

A 19. század elején Benjamin Fürchtegott Balthasar von Bergmann (1772-1856) a „Nomadische Streifereien Unter Den Kalmüken in Den Jahren 1802 Und 1803” című, Rigában 1804/5-ben kiadott német nyelvű művében cáfolni igyekszik a sztyeppei népekről akkorra már széles körben elterjedt legendát. Bergmann a tapasztalatait egy nyugatmongol népcsoportnál, a Volga torkolatánál ma is élő kalmük törzseknél szerezte. Bergmann beszámolója szerint a kalmükök ugyan helyeznek húst a nyergük alá, ám csak azért, hogy a kemény, favázas nyeregtől feltört ló hátát ezzel gyógyítsák. Leírása szerint, amikor a nyereg alatt puhított húst szóba hozta, a kalmükök hangosan nevettek az európaiak tudatlanságán.

A legenda máig ható ereje

Bergmann könyvének megjelenése után egy bő évtizeddel a skót „The Edinburgh Review, or Critical Journal” (1817) Bergmann munkásságáról értekezve így ír máig is érvényes tanulságokat:

„…már oly’ régóta hisszük, hogy a „nyereg-evés” történet igaz, hogy részben még most sem vagyunk hajlandóak lemondani róla, miközben úgy tűnik, hogy a hitelessége Benjamin Bergmann igaz állításaitól megrendült.”

A nyereg alatt puhított, majd elfogyasztott (nyers) hús legendája két évszázada már kétség tárgya. Elfogadottnak tekintett, hogy a nyereg alá helyezett hús minden valószínűség szerint a feltört lóhát – mai szemmel kétes eredményű – gyógykezelésére szolgálhatott, s amelyre állítólag egészen a 20. század elejéig találunk példát.

  • A hússal történő gyógyításra vonatkozóan egyébiránt nem találtam megbízható adatokat, ám a módszer továbbra is ismert és életben tartott, bár ettől még nem feltétlenül hatásos, aminek az igazolására elegendő azokra a rajzfilmekre gondolni, amelyekben a rajzfilmfigura egy nagy darab húst tesz kék-zöld aláfutásos szemére.

Giovanni Villani

Az eddig ismertetett évszázados elképzelések mellé újabbak is sorakoznak. Ezek egyike szerint a ló oldalára, „a nyereg alá” kötött zsákokban a lovasok főtt, szárított, majd porrá zúzott húst vittek magukkal, amelyből vízben oldva „instant” levest főztek.  Ennek a tetszetős változatnak a hívei egy 14. századi középkori itáliai szerzőre, Giovanni Villanira hivatkoznak, aki szerint ezzel a „húsporral” úgy bánnak, hogy:

  • „…vizet forralnak és a vitézek száma szerint olyan port tesznek bele. A por megdagad, egy-két maroknyitól megtelik az edény, mintha kása volna benne.”

Utószó

A nyereg alatt puhított hús történetének kezdetektől ismert, tragikomikus eleme, hogy ebben a honfoglaló magyarok nem is kerültek említésre. Ezt az előítéletes inget szolidaritásból úgy vettük magunkra, hogy valójában senki sem a magyarságnak szánta. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint is:

“Amikor a magyar etnogenezis vizsgálata során a honfoglaló magyarság kultúrájának sztyeppi, törökös rétege idehaza előtérbe került, történészeink úgy érezték, világszerte elterjedt rólunk is a nyereg alatt puhított hús evésének megbélyegző tévhite. Századunk elején hazai történeti munkák hevesen védelmezték e vád ellen a honfoglalókat.”

A nyereg alatt puhított hús frázisa ma is élő és eredeti funkciójának megfelelően továbbra is megbélyegzőnek szánt metafora. Előfordulására és a vele kapcsolatos, minden oldalról érkező sztereotip (érzelmi) reakciókra hosszú távon is bizton számíthatunk.

Csíki Sándor♣

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: magyar konyha, Történelem, Vélemény
Kiemelt szavak: , , , , , , , , .
Közvetlen link.

NYEREG ALATT PUHÍTOTT HÚS – a metafora ereje bejegyzéshez 16 hozzászólás

  1. Sance szerint:

    Tisztelt társadalomtudós úr!

    Az a fura helyzet állt elő, hogy ön, mint szakavatott tudós, most épp magát nevezi valóságtól elrugaszkodottnak. Mindezt teszi úgy, hogy közben belerúg másba is. Nem zavar, ha önmagát ostorozza, de másokat ne keverjen bele a gondolataiba.

    Lássuk részleteiben az én valóságtól elrugaszkodott elképzelésem:
    1- véleményen: nem eszik meg amit a nyereg alá tesznek
    ön ellenben azt fejtegeti: “egyébként sem voltak alkalmasak emberi fogyasztásra”
    2- véleményem: a ló hátát védeni kell:
    ön ellenben azt fejtegeti: “ló bőrét a feltöréstől megóvó”

    Nyilván ön gyakorlott lovasember és jól tudja, hogy például a tüdő, lovas nélküli nyereg alatt is hány percig bírja ki anélkül, hogy pépként távozna. Azt is bizonyára pont ilyen pontosan tudja, hogy a már feltört hátra a nyereggel szorítják oda a romló állati termékeket, mert akkor biztosan nem esnek le egy vad vágta alatt sem.

    Eleinknek valószínű ez nem jutott eszébe, hogy a feltört hátra nyereggel szorítsák oda a “gyógyító dolgokat”, mert ez nem logikus. Persze társadólomtudósként ön ezen az apróságon felül tudot emelkedni.

    Mielőtt komolyabban beletaposnánk egymás lelkébe, kérje meg Csíki urat, hogy azt az önellentmondásokkal tarkított bejegyzését törölje ki, illetve a rá érkezett válaszokat.

  2. M.András szerint:

    Köszönet az írásért. Akad benne újdonság, ami nem ártana, ha köztudottá válna.

  3. Lukács József szerint:

    Tisztelt Csíki Sándor Úr!

    Egy apró helyesbítés: az Ammianus Marcellinus idézet a Rerum gestarum libri XXXI. könyve II. részének 3. szakaszában található.

  4. Csíki Sándor szerint:

    Kedves József!
    Köszönöm, igaza van.

  5. Visszajelzés: Napjaim » Blog Archive » Múlt és jelen

  6. Obsitos szerint:

    Szevasztok ! Csak ugy kutya fudtába olvastam a kaladozó Magyarok nyereg alat puhitott husáról, egy nekem hihetö váltózatot:
    föztek egy nagyon tartalmas leves féleséget és a levét elfözték amenyire lehet a maradékot napon kiszáritoták és ezt vitték magukal. Alkalom adtán felfözték és egy marék “nyereg alati” húsból volt egy tápláló étel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.