ISMERETLEN NŐI HANG hívott telefonon és kedves eleganciával igazított helyre. Azt mondta (egy másik téves információ javítása után), hogy az ő kedves nagypapáját, akit én nemcsak becsülök és szeretek, hanem a legnagyobbak közt tartok számon, a nyilvánosság előtt téves stallumokkal illetem. A rádióban hallotta, meg tán olvasta is tőlem (legfőképpen mások informálták némi kárörvendő mosollyal), hogy én a nagypapát, akit szerfölött tisztelek, sőt gyakran állítom példának a közönség elé, szóval én a tudós és számomra eleven emlékű szakférfiút vincellérnek szoktam nevezni. Márpedig a nagypapa nem volt vincellér.

Tudom én, válaszoltam, hogy a híres nagypapa egyáltalán nem vincellér volt, értve, mit is jelölünk ma általában alatta. Nem! Inkább nagyérdemű szőlészeti és borászati felügyelő és a budafoki pincemesteri iskola egyik szervezője és igazgatója volt, számos, időtálló alapkönyv tudós szerzője és lényegében a második világháború előtti időszak legjobb szakírója. Akit ha csak módom van rá, naponta újraolvasok, valamelyik művét előveszem, bogarászok benne, észrevételeit összevetem az általam tapasztaltakkal (most éppen a telepítéssel vagyok elfoglalva) – már azt a művét, amelyiket sikerül beszereznem, mert az ő könyvei ritkák és keresettek, mióta a borászkodás nehéz művelése divatos elfoglaltság lett. Szóval: tudom én azt, amit tudok!

Csakhogy a nyelv, a nyelv az más, az furcsa dolog; valami effélét igyekeztem válaszolni – vannak olyan jelentések, amelyek ma már nem azok, mint voltak; egyesek elhomályosultak vagy tisztázásra, leporolásra várnak, netán kikoptak-megkoptak és egészen más értelmet kaptak. Egészen másként alakulhat egy-egy nyelvi jel herméneutikája, az ő értelmezésének tudománya. Aztán ott van a nyelvhasználat, a szerző nyelvi szabadságának kérdése: én ugyanis nagyon szeretem ezt a szót, ’vincellér’ – mert, és ebben teljesen igaza van Krúdy álmoskönyvének, a vincellér örömöt jelent. Ha ezen a szón elmerengek, a háttér muzsikájának valami nagyon mély, égi-földi tudás birtokának örömét is észlelem, amelyben egész civilizációs tapasztalatok összegződnek. Amelyek magosan szárnyalnak, s a geológiától-biológiától-élettantól  a csillagászatig ívelnek. Fölfelé, a titokzatos szférákba röptetnek, mint legalábbis  az alkímia elvont tudománya. A legmesszibb távlatokat kötik össze a legizgalmasabb absztrakciókkal. De mindenekfölött és egyszerűen szólva, akad a szóban elég sok elégikus távlat is – akár egy jobb Berzsenyi-versben. Arra enged következtetni, hogy a vincellér a természet törvényei fölött még a létezésnek, a születésnek és a halálnak a nagy titkait is tudja. Mert az igazi vincellér álmokat fest és tudja, hogy az ő álma nem egyéb, mint művészet – benne nyugszik a szenvedély és a derű, hiszen a keze alól mágikus anyagok kerülnek ki – amelyek lépten-nyomon az életről és a halálról danolnak. Vagyis a ’vincellér’, mint egyetlen szó = egyetlen jelentésének  egyenlete az én szótáramban lejárt. Lejárt idő. Hát, ennyit kellett volna mondanom telefonbeli válaszomban, de ehhez képest csak makogtam. Hogy én csak ironikusan, hogy szinte ’hülyéskedve’ használom ezt a szót, nem kell annyira szó szerint érteni satöbbi. A jogos válasz be is futott: maga csak ne hülyéskedjen!

De ki ő, kicsoda valójában? Ki volt – és mit jelent, ha egyáltalán jelent még valamit az új nemzedékek számára? Miféle nyelvi elem és hús-vér alak ez a vincellér!?

A vincellér, tudjuk, a „szőlőmívelést értő, s azt valóban gyakorló személy, különösen, kinek kezére bizonyos szőlőkert vagy hegy bízva van, ki a szőlőmíves munkásokra fölügyel stb. A német Winzer v. Weinzier után módosított idegen eredetű szó”  – így válaszol a Czuczor-Fogarasi nagyszótár 1874-ben, amelyet én saját nyelvi és  kultúrtörténeti okfejtéseimben  mindenek fölé helyezek.

Így is kell érteni, így is használták, amíg közmegegyezést takaró közszó volt – vagyis egyszerű kézművest értettek alatta (’szőlőmívest’),  aki önmaga bujt, szaporít, metsz, kapál, nyit és takar, karót ver, kacsol, permetez, begyűjt, aztán meg felügyeli a rábízott szőlőhegyi munkálatokat. Én magam is ismertem néhány nagyszerű vincellért, szinte az utolsók közt, például Szabó Pista bácsit a Somlón, aki eredetileg a zirci apátság vincellérje volt és Varga Sanyi bátyámtól tudom, hogy igen szigorú férfiú is egyben, mert nem volt kegyelem, tűző napon és harmatos esőben is keményen hajtotta a szőlőmunkásokat és semmi lazaságot nem tűrt. A vásárhelyi cselédgyerekeket és napszámosokat szigorúan kezelte, de a pincét is, merthogy ő már nem csupán a szőlőmunkásokra ügyelt, hanem a komolyabb pincére is. Van tehát a szőlőhegy, a szőlőműves vincellér,  és külön a pince, ahol a bor álmodik. Ezt a némi értelmezési zavart rögtön a legelső magyar nyelvű szakmunka is jelzi, az 1680-ban megjelent Bornemissza Anna-féle szakácskönyv zárófejezetében közölt Kulcsármesterség is, mely már akkor kettéválasztja  szőlőmívelést és a borászatot:  – egy világos és értelmes tanítás, hogy s miképpen minden borokat réákövetkezhetendő károktúl megoltalmazhasson ember, megveszteket helyrehozhasson, füves és másféle borokat, ecetet, sert s egyéb italokat készíthessen, hogy ártalom nélkül valók légyenek. Gyürky Antal, honti birtokos, aki sokat forgolódott a szőlő és bor körül; még Széchenyi is megbízza a jó borok begyűjtésével, szóval Gyürky, miután megírta a Vinczellérek könyvét, a következő évben, 1861-ben kiadott Borászati szótárában írta azt, amivel csak a némi ambivalenciákat jelezni kívánom. Tehát:

„némely vidéken általjában minden szőlőmívelőt vinczellérnek neveznek. Különben csak azon egyént nevezik így, ki a szőlőmívelésnél mint felügyelő – vagy ,mint általjában a mívelést magára vállaló – szerepel”.

Tehát egyrészt van itten szőlész és borász külön-külön, aztán van úgy, hogy a vincellér egyszerre szőlőmunkás és felügyelő is és végül az, hogy a szőlőhegyi és pincebeli munka különválik. A filoxéra előtti és utána való időkben megindul a tömeges magyar vinvellérképzés  Budán képeztek legelőször vincelléreket, aztán Bihar-Diószegen, Egerben, Nagyenyeden, Pozsonyban, majd Kecskeméten, Ménesen, Tapolcán és Tarcalon.

Ma már a ’vincellér’ idejétmúlt és a közmegegyezésben nem tisztázott jelentésű szó; nehéz is volna meghatározni, ki ma a vincellér? Melyik nagyszerű borászra mondhatnánk el?  – hisz ő nemcsak szőlész, de borász is egy személyben (és hát cégtulajdnos és kereskedő is). Én, belvallom, különféle írásaimban azokat a szerzőket, persze szigorúan a régieket, mert ők mindig képesek a világegész értelméről beszélni, szóval a régieket szeretem vincelléreknek mondani. Holott sem Entz Ferenc, sem Rudinai Molnár István, sem Pettenkoffer Sándor egyáltalán nem voltak vincellérek. Sőt, remek, tudós elmék, nemzetközi tekintélyek, iskola- és intézményalapítók voltak, aki k szerencsére rengeteget írtak és például még rádióelőadásokat is tartottak (Entz nem a legékesebb stilaritással, Molnár sokkal olajozottabban, de a legvilágosabban és legérthetőbben és minden fölösleges manírtól és pátosztól mentesesen Pettenkoffer), és ők is tették talán a legtöbbet a honi borászat ügyében. Talán-talán, kurziválom így, mert a legsúlyosabb felelőtlenség lenne egy nagyszerű hagyományt, amelyet oly sok kiváló tudású szakférfiú művelt, szimplifikálni – én csak annyit szeretnék nyugodtan ideírni, hogy kissé elfelejtett és mostohán kezelt életművük ellenére bizony ránk férne kollektív újraolvasásuk. (E három szerzőé mindenképpen, mert valóban nehéz hozzájutni könyveikhez.) Én magam úgy vagyok vele, hogy most, midőn éppen szőlőtelepítésre adtam a fejem, és járom a hegyet, az én hegyemet, a hegytetői dűlőt a Kis-Somlón, fönn abban a centrumban, ahonnét a láva ötmillió éve feltört és bazaltköveket röpített szerteszét, szóval a hegy gyomrában arra gondolok, Istenem, csak úgy sikerülhessen a másfél hektárnyi Furmintot eltelepíteni, hogy még Pettenkoffer Sándor se találjon benne hibát.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője