PRZEMYSL – a magyar Verdun (1915)

A VÉGTELEN szenvedés és a felordító diadal nagy monumentuma, Przemysl – írta lelkes haditudósítóként Molnár Ferenc egyik legjobb könyvében (Egy haditudósító emlékei). Azt a nevet, annak a városét, amelyet én is oly sokszor hallottam emlegetni. De alig-alig helyesen, a sok torlódó mássalhangzó miatt csupán – „magyarosan”. És ez a gyerekkori emlék rögtön ellenkezik is a Kosztolányiéval – ő egyik tárcájában (Egy szál gyufa) épp erről a „magyar szenvedésről” írt, kortársként, a híres várerőd feladása után.

Przemysl elesett – mondta egy magyar paraszt, aki hétfő este kilenckor felszállt a villamosra, és kis motyójával a pályaudvarra igyekezett. Különösen mondta ezt, fájdalmasan. Könnybe lábadó hangon, de keményen, messzehangzóan, mint ahogy a Nemzeti Színházban Tiborc, a parasztszínész szokott beszélni… Megdöbbentő volt az öregúr. Nem a híradása, amelyet a pesti ember már harmadfél órával azelőtt a szívébe zárt, kegyeletes szomorúsággal, de az, hogy oly makulátlan tisztasággal mondta ki a lengyel városnevet. A magyar száj nem szíveli a mássalhangzó torlódást. Karajcár lett a krajcár-ból, és ezer év nem volt elegendő arra, hogy a szlávoktól kölcsönkért drága szó meghonosodjon a nép száján, a paraszt sokszor derágá-t mond még ma is. Nagyon megszerethette kend, bátyám, ezt a várat, hogy ily tisztán ejti ki a nevét, akárcsak az édeslánya nevét.”

Az én öregapám bezzeg nem szerette ezt a várat és ezt az erődöt, mert a nevét sose mondta ki ilyen tisztasággal. Inkább ejtéskönnyítőket használva, miként a legtöbb kortársa. („Psemiszli”, „Semiszli”.) De neki legalább megvolt a jó oka erre a nem-szeretésre: ott szolgált 1914. szeptember végétől, mint a gyulai 2. honvéd tábori ágyúsezred főtüzére. Egészen a gyászos napig: 1915. március 22-ig, amikor is Kuzmanek tábornok feladta a várat.

Utána Szibéria, Tomszk és Krasznojarszk lett a jutalomutazás vége, hat év hadifogság, mert csak 1921 júliusában térhetett haza, néminemű vándorlások megtétele után. (Kedvenc könyve Almássy Gyula Vándorútaim Ázsia szívébe című testes monográfiája maradt, András öcsém könyvtárába került, melyet feltehetően ifjúkora utazási emlékei és ázsiai szenvedélyei miatt gyakorta forgatott.) Przemysl. A galíciai front első nagy, gigantikus véráldozatának színhelye – amely persze szenvedéstörténet, kín és élet-halál és küzdés vagy csak egyszerűen botrány, s amely már az én gyerekoromban is anekdotává szelídült. Írott, vagy családi legendáriumokban előadott malaszt lett – ha öregapám olykor regélni kezdett éhezéseikről, várbeli sikertelen kitöréseikről vagy a VIII. kerület védműveiről, ott is a két legrosszabbul védett ún. „előtérállásról”, Pod-Mazuramiről és Helicháról, ahová a „nagyszerű”, Gyuláról hadbavonult 2. honvédgyalogezredet telepítették ki, s amelyik a leghevesebb ostromokat verte vissza. Aztán a saját kezűleg végigvitt robbantásairól, a lágerélet, a szibériai fagyhalál és a járványhalál módozatairól, vagy későbbi, sikertelen szökéseiről. Aztán titokzatos, Belső-Ázsiai vándorlásairól – legtöbbször ünnepélyes unalom fogadta. ’Már megint kezdi az öreg’.

És aztán eljött a legbiztosabb halál is: a felejtésé. Ez az igazi férfibú – Przemysl nincs benne semmiféle közös tudásban vagy emlékezetben, már többször gondoltam rá, egyszer megírom majd e magyar Verdunt, ezt a golgotát vagy mit, ha nem is szaktanulmányban, de valami szabadabb textusban. Begyűjtöttem hát számos szöveget, korabeli írást, haditudósítást, fotókat, naplókat, jelentéseket és monográfiákat, s persze a régi jó könyveket, a vezérkari százados Geőcze Bertalan fogságban írt munkáját, például (A przemysl tragédia, kihajtható térképekkel), vagy a harcos publiciszta Lévai Jenőét (Éhség, árulás, Przemysl ) és így tovább. De csak kerülgettem, mint légy a véres húst. Przemsyl nem él – nagyon messze van. És hiába írta a híressé vált sorait még egy ’14. októberi véres éjszaka megrázkódtatásai hatására egy hajdani műszaki tizedes, akinek egy kirendelt távíróosztag tagjaként a pusztító tüzérségi tűz miatt nem sikerült helyreállítania az elszakadt telefonvonalakat:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A pártoskodókat, az üzérkedőket,
Csak egy éjszakára:
Kik hirdetik fennen, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk,
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólomfecskék szanaszét röpködnek.

Gyóni Géza tizedes után újabb és újabb tragédiák torlaszolják az amúgy is homályosuló szem elől ezt a galíciai várost. Przemysl: lassan száz év magány.

Pedig oly sok vér öntözé egykor e lengyel tájat – büszke erődvár és bevehetetlennek gondolt erődrendszer volt. Két ostromot élt át – a második után, amely 1914. november 8-tól 1915. március 22-ig tartott, a kiéheztetett, állandóan lőtt-ostromolt, a végsőkig legyengült védők kapituláltak. 2593 tiszt, 117 ezer katona és 30 ezer sebesült esett ekkor fogságba.

Öregapámék mellett harcoltak az 5-ös, szegedi bakák a védők reménytelen végjátékában is, a heroikus Tamássy-féle kitörésben. A haditerv szerint az Uzsoki-hágó irányában törték volna át az ostromgyűrűt, hogy 70 kilométernyi utat megtéve egyesüljenek a Kárpátok mögött harcoló osztrák-magyar seregekkel. A március 19-ére virradó éjszakán a lembergi országút mindkét oldalán megkísérelték hát a kitörést. A Tamássy altábornagy, aki később az oroszoktól a „przemysli oroszlán” epiteton ornanst kapta, szóval az általa vezetett 23. honvéd hadosztály (benne a szegediek és gyulaiak) az egész ostrom legsúlyosabb veszteségét szenvedték el: 8500 katonájukból csupán 2600 tudott visszavonulni. A többi a harcban esett el, vagy megadta magát. A szegedi ezredparancsnok Nónay ezredes utólag így írta le a kitörés legdrámaibb pillanatait.

„Támadás! Irány marad, átveszi a 2. ezred. Tölteni nem szabad, csak szuronyt használni. Mindenkit le kell ölni és tovább előnyomulni, hogy 19-én este a környék térkép keleti szegélyét elérjük… A szd-ok még fel sem fejlődtek, az oroszok már élénk gyalogsági tűzzel fogadták. A géppuskák a zlj. közepe mögött, mert lőni nem volt szabad. Del. 6h 30’-kor óriási gyalogsági géppuska és ágyútűz volt hallható. Sűrűn havazik. Alig lehetett 100-200 lépésre látni a sűrű havazás miatt. A tüzelés orosz részről megkezdődött, gyalogsági és géppuska tűz. A meglepetésszerű támadás ki van zárva, a fegyverek nem voltak megtöltve, e miatt kellemetlen érzés fogta el a harcosokat. …Nagy orosz tömegek vonulnak az oldalunkba, elrendeltetett az egyenkénti visszavonulás… A drótakadályoknál sűrű tömegben tömörülnek a visszavonulók, mert csak 3-4 lépés széles kapuk voltak cikk-cakkban vágva. A kapuktól jobbra-balra érintő aknák. A gerincen felfelé, amint a visszavonuló tömeg haladt, annál nagyobb lett a veszély, jobbra-balra sebesültek, a fák ágain emberi testrészek, hátböröndök… A drótkapuknál százával feküdtek a sebesültek és halottak. Haldoklók szörnyű ordítása megdermesztő volt.”

És a másik – egy túlélőtől, aki ott tülekedett a kapuk, a drótháló körül a támadás első tempójában, egy 5-ös baka Szeged környékéről. Ő így jegyezte le, fonetikusan és persze lényeglátóan, nem is inkább mint valami hózivataros vérfürdőt, hanem mindazt, ami utána következik.

„1915. márcz 19-én hajnalban ojan kitörésünk (volt), ahol az én rajvonalamból csak minden 3 dik vagyis 3 emberből marat egy életbe, és ekkor lett amire soha nem számítotam fogságba estem mikor kiveték a kezemből a fegyvert és le tépték a szerelvényt rolam ojan izgatot voltam nem tudtam mitévő legyek féltem is tőlük de igen tehetetlen voltam mert hoszu éhezés után csak alig áltam. No most jön a fogoly élet közre vetek lovas kozákok, szegény elgyengült embereken mikor végig vágot az a büszke kozák csak eleset és 6 nap éjjel napal hajtotak. Kezdödik az étkezés minden 10 ember kapot egy tál káposzta szupát és kását és mint nálunk szoktak a disznók a válun veszekedni mink ép ugy mert minden nemzet ösze volt keverve és ot min a magyara haragudot”.

Przemysl: Molnár Ferenc haditudósító ugyan a „felordító diadal momentumának” is mondja, utalva a vár későbbi, 1915. májusi visszafoglalására, de a lényegen ez már semmit nem változtat. Przemysl: rejtőzködő férfisírás. Lezúgott benne az élet, az öregapámé is – mint halványuló lassú árnyék a miénken.

Ambrus Lajos, József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, Történelem
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

PRZEMYSL – a magyar Verdun (1915) bejegyzéshez 21 hozzászólás

  1. Csíki Sándor szerint:

    Kedves Alicja! Köszönjük a hozzászólását!

  2. Szilvásy Dénes szerint:

    Én, aki nem vagyok érintett semmilyen formában a “nagy háborúval” köszönöm ezt az írást. Annak ellenére, hogy mostanában a magyar őstörténet és a magyar nyelv – mint ősnyelv felfedezése köt le, nem tehetem meg, hogy az I. Világháború – egy fehér folt – történéseit ne próbáljam megismerni.
    Köszönet Lajos és köszönet Sándor.

  3. Vámossy Sarolta szerint:

    Örülök,hogy olvashattam ezt a cikket. Az én dédnagyapám is ott harcolt. 8 évet töltött hadifogságban Taskentben. Emléket is sikerült onnét hoznia. Ami apáról fiúra szál a mai napig.Egy gyűrű formájában. Büszke vagyok arra,hogy a dédpapám ott harcolt. Szerettem volna megtudni többet arról az időről,melyik ezredben szolgált,hogyan élt ott mint hadifogoly. Sajnos erről az időről nem tudok semmit. Nagymamám erről nem mesélt semmit. Pedig emlékszem sokat faggattam gyerekként.

  4. Bodnár Imre szerint:

    Örülök, hogy olvashattam az írást. Nagyapám Módis Ferenc nem tért haza a háború után.Talán Krakkó környékén esett el. Szeretnék többet megtudni a halála körülményeiről. Ha tud valaki forrást, ahol kereshetem az információkat, kérem segítsen.
    Köszönettel: Bodnár Imre

  5. Szablya Adrienne szerint:

    Most akadtam erre a drámai beszámolóra, talán azért, mert tervünk szerint szep-
    temberben végig szeretnénk járni a galiciai harcok hősi temetőit: mi, 60 és 85 közötti
    nyugdijasok. A sok évtizednyi elhallgatás után meg kell ismernünk történelmünknek
    ezt a gyászos időszakát is, hogy el tudjuk mesélni gyerekeinknek, unokáinknak.
    Igy tudunk legjobban áldozni nevezett és névtelen hőseinkre. Emléküket soha ne
    feledje az utókor, a Hazának nem szabad felejtenie ! Hálásan köszönöm az írást.Isten
    áldja Önöket!

  6. Hódsági Béla szerint:

    Furcsa módon inkább foglalkoztat az első világháború mint a második. A második
    világháborút a gépek háborújának vélem, igazán ” emberközeli” számomra a NAGY
    HÁBORÚ az ELVESZETT NEMZEDÉKKEL, a sok esetben pár méterre egymástól
    beásott hősök embertelen megpróbáltatásaival.
    Három mű – Nyugaton a helyzet változatlan, Acélviharban és a közelmúltban meg-
    jelent 1914 című szakmunka ad érzékletes képet erről a küzdelemről.
    Jártam a verduni csatatéren, ma is látszik a hepehupásra pusztított felszín, ma is
    figyelmeztető táblák, hogy a erdőben emberi maradványok és robbanásveszély van.
    Jártam az Isonzó mentén benne a doberdói fennsíkon és Caporetto / Koriba/ váro-
    sában.
    Végül két éve eljutottunk Przemyslbe, kifejezetten az erődmaradványok felkeresése
    céljából. Az ukrán határ túloldalára eső előerődök kivételével /melyek a Fort Salis
    Soglióhoz tartoztak/ valamennyi erődöt felkerestük, még azokat is amelyből már
    szinte semmi nem maradt / még a hurkói erőd nyomait is kerestük/.
    Megrendítő élmény volt, tényleg nem szabadna elfelejteni ezeket az eseményeket.
    Szerencsére – úgy tünt számomra – hogy a lengyelek a még megóvható erődmarad-
    ványokat rendbe teszik.
    Mindenkinek ajánlom figyelmébe a Kárpátok külső, de belső oldalán is található
    magyar emlékek / hősi temetők/ felkeresését.

    Tisztelettel
    Hódsági Béla

  7. családfa kutató szerint:

    Az én ükapámat is besorozták, de nem harcoló katonának hanem munkaszolgálatra, mert akkor már átlépte a katona korhatárt. Przemyslbe került ahol orosz fogságba esett és 6 évet húzott le Irkutszkban a Bajkál-tó partján. Nagyrészt gyalog és vonattal másfél évig jött hazafelé.

  8. Cseh Gábor szerint:

    2008-ban gyermekeimet vittem el ide. Akkor sokat olvastunk erről háborúról, a tragédiáról. Sajnos elég kevés erőd-maradvány látogatható már. Köszönöm a megemlékezést!

  9. Jako Jozsef szerint:

    Nagyapam,dr.Jako Gyula nepfelkelo fhdgy-kent vett reszt a harcokban Przemyslben. 2 testvere kozul az ifjabbik kb 20 evesen elesett a lengyel hadszinteren,nyughelye ismeretlen.Masik ocsse-orvos volt-tulelte es hazajott.Nagyapamat az utolso amerikai hajok egyike,melyek a Voroskereszt tamogatasaval indultak hozta haza 1921-ben Vlagyivosztokbol.1970-ben hunyt el 92 evesen.Nekem meg volt szerencsem ismerni.Bodnar Imrenek;Hadtorteneti Leveltar honlapja,e-mailban lehet informaciot kerni.Isten nyugosztalja dicso eleinket.

  10. dr. Kaiser Katalin szerint:

    Nagypapám közel évig volt hadifogságban Vlagyivosztok mellett Selo Spasskoe nevű fogolytáborban. 10. 815 km-re volt otthonától! Az ember nem gondolná, hogy innen még volt visszatérés. Ennek az időnek az emlékét, általa faragott dobozka 1914-1916 felirattal ma is megvan a családban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.