A POMEGRÁNÁTRÚL – gránátalma

TUDTAM ÉN sokfélét a pomagránátról – de ez a gránátalma-dolog is a titokzatos gyerekkori misztikumok közé tartozott. Először is sose láttunk effélét és innét következik, hogy sose kóstoltuk gyümölcsét. Alma – alma, de miféle? Mi fán terem? Édes? Nemes? Kesernyés? Üdítő? Aztán nehezen is vizionáltam a mesés eredetű, nem különben mesés nevű gyimilcset, mert  valahogy senkinek nem akadt a környéken szabadon tanulmányozható gránátalma fája. Pedig én speciel gyakran hallottam emlegetni.

Anyánk, ha nem is túl sűrűn, de azért mondogatta – különösen, ha előkerültek kalotaszegi párnahímzései és terítői, vagy azok rajzmintái valami frissen cserélt mintakönyvből, és barátnőivel megtárgyalták a következő hímzésük tárgyát. Nos, ilyenkor hangzott a titokzatos szó, ebben a formában: „grá-nát-al-ma-mo-tí-vum”. Anyánk régi típusú vidéki háziasszonyként nem létező szabadidejét kézimunkázással töltötte: úgy varrt, hímzett és horgolt, mintha naponta olvasta volna például Nagyváthy Jánosnak a Magyar gazda háziasszony című örökbecsű darabját, amelyben a jeles nemzetgazda elsorolja a jó háziasszony teendőit a XIX. század elején. De nem. Egyszerűen csak valóságos remekművek kerültek ki fürge kezei alól (nem azért mondom, de a hatvanas évek elején önálló kiállítása is volt) – így a kalotaszegi írásos párnahéjak, rajtuk a „gránátalma-motívummal”. De ez semmi – hej, te pomagránát, gránátalma, de nehéz téged megközelíteni!

Aztán persze megtudtam ázsiai eredetét, mediterrán voltát (például az olyan nem kevésbé titokzatos növények, mint a jeneszfer, a pisztácfa, az agave, a szentjánoskenyérfa, eukaliptusz, vagy éppen a bíborgubacstölgy társaságában). Mígnem aztán 1985 őszén Tbilisziben, finito, végre meg is kóstolhattam – megrendítő élmény volt. Történt, hogy írói ’delegácija’ révén jártam a Kura partján, és Irina, az eredetileg leningrádi tolmács kérdésére, tudniillik mit is szeretnénk Tbilisziben a protokollon kívül, én a stréber, piaclátogatást javasoltam. És Irina hirtelen lelkesedéssel rácsapott (mint gyöngytyúk a torhára), amit nem nagyon értettem, de lassan minden megvilágosodott. Fordítónk olyan volt, mint egy maratoni futó (elöl-hátul deszka), alighanem KGB-ügynök is, viszont alig tudott magyarul, aminthogy a grúzok sem oroszul, úgyhogy kiválóan megértettük egymást. De legfőképpen vegetáriánus volt (a szovjet birodalom végnapjainak luxusszenvedélyeként), ezért hát mindennap a mediterrán gazdagságú piacra rohangált – szinte egész évi zöldségkészletét beszerezve. Viszont Tbiliszi és az ő piaca! Pompás, élénk, olykor harsogó színek tobzódásai (külön mese ez). Azok a színes fűszernövények, hegyekben – hacsapurit (sajtos lepényt) ettünk, én külön sajtokat és hát a végén: gránátalmát. (A grúz konyha használja is a gránátalma levét – például a szacivihez (hideg tyúksült), de a diós spenóthoz, de még a töltött padlizsánhoz is.) És csak úgy, séta közben, kezemben egy jókora, bontott gránátalmával, amely úgy nézett ki, mintha ezer apró és piros gyöngyszem gurulna mindjárt ezerfelé, és köpködtük a magokat; akkor szembesültem vele, minő szerencsétlenül munkaigényes foglalkozás is gránátalmát enni.

Pedig elsőrendű csemege, kiváló üdítő és szinte bizarr „gyarmatáru” – mégis oly rég benne a valaha volt magyar gasztronómiai kultúrában. És rögtön benne a híres Szikszai Fabricius Balázs-féle Nomenclaturában is. Vagy: a pomagránátfa, írja Apáczai Csere János 1652-ben a Magyar Encyclopediában, „Carthago tájatt terem, nemigen magas, levelei keskenyek és fényesek, virágja bársonyszín, gyümölcse tele maggal. Az almája jóízű leves, legfőképpen a gyomornak hasznos, a torhás okádást megenyhíti; ha héjja és virágja egyarányú mértékkel főzetik meg vízben, avagy ecetben, és a gyomorba bevétetik, az ő levele minden hideglelés ellen igen jó”. Megénekli a labanc hadvezér és barokk költő Koháry István is az Embernek ételében mérsékletesnek kel lenni, nem jó magunkat terhelni, tobzódva dösölnünk, mivel egésségünknek, lelkünknek is olykor sérelmével vagyon leggyakortáb, majdan inkáb mindenkor nagy vig lakásunknak vége című 1682-1685 között kelt versében, mikor Thököly fejedelem foglyaként kenyéren és vizen élve megverselte, mit is, a főúri lakoma pompáját – köztük a gyümölcsöket is, harmadik, egyben utolsó fázisként (fogásként).

  • „Ezentúl gyümölcsre, cukorra s confectre, szép piros piskótára,
  • Lictáriomra, meggyre, marcapánszeltekre, körtvélyre s almára,
  • Narancsra, citromra, pomagránátokra s cifrált salátára
  • Igen gondunk légyen, s ki mit miként tégyen az ezüstcsészékre,
  • Találhatunk dinnyét s cseresznyét, berkenyét, s tegyünk szert eperre,
  • Olasz gesztenyére, megért nyers fügére, barackra, szőlőre,
  • Bagócaborsóra, somra, naspolyára, szilvára, egresre,
  • Zöldhajú dióra, héjas mandolára, málnára, szederre,
  • Oltott barkócára, veres mogyoróra s apró ribezlire.”

Még azt is hozzátoldja a poéma végén (a confect egyébként kandírozott gyümölcsöt jelent), ó, setét tömlöc szája, jámbor óhajként, hogy „Ételben, italban s elmém friss lakásban nem tart boldogságot, / Gyűlöltem, kerültem, soha nem szerettem én az torkosságot, / Én csak azt kévánnám, hogy megkóstolhatnám a szabadságot!”

Úgy gondoltam hát, éljen a szabadság, hogy anyám párnáira, a magyar népművészetre emlékezve (bár a kínai selymeken festett motívumként gyakori a gránátalma, ahogy Mátyás király kárpitjain is), de a vitéz grúzokra is vivátot kiáltva, ültetek gránátalmát. Szép, szép volt a bokor, de alig virágzott – hideg, szeles, rossz helyre tettem. S aztán eltettem egy másikat, már nem „madárköpte” változatát, hanem oltott oltványt – három méteres már és tavaly gyönyörű virágokat hozott, egy aprócska almám is lett. Aztán megtudtam, védeni, bűvölni-bájolni kell – régi praktikákat bevetni, egy egész arzenált, mert nálunk nem szívesen terem. Különben épp erre vonatkozóan olvassa rá a gondos gazda fejére Lippay mester 1664-en a legfontosabb teendőket, amelyeket aztán sose felejtsünk! „Hogy a Pomagránát naggyá nőhessen; végy jó zsíros ganét, akihez tégy még annyi disznó ganét, és bor söprűt, árpa korpát, és tédd valami kevés nedves helyre esztendeig: minden hólnapban egyszer megkeverjed, kihez azután tölcs valami eczetet, hogy ollyan légyen mint a kenő: aval Octoberbe és Novemberbe a Pomagránátnak gyökerét kinyitvan környűl vegyed, és megént földdel béfedgyed: mikor annak ídeje lészen, nagy öreg gyümölcsöt hoz, és ha azután két következendő esztendőben úgy bánsz véle, csudálatos naggyá lészen.” – Így legyen!

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

A POMEGRÁNÁTRÚL – gránátalma bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. ex-Hobbiszakács szerint:

    Gratulálok az új gasztroblogodhoz, Sándor!
    🙂

  2. Csíki Sándor szerint:

    Köszönöm! 🙂

  3. Mátis András szerint:

    …amikor aztán még az a megtisztelés is utolért bennünket, hogy Juditommal a Gránátalma Művészeti és Hagyományörző Egyletnek is tagjaivá lehettünk Őcsényben, akkor áthajtottunk Zombára, s ott a helyi állatorvos “Mediterranum” nevű kertészetéből sikerrel beszerezttünk egy szépségesen sudár, parazsat virágzó gránátos almafácskát, hogy ezzel köszöntsük beavató estünkön a Gránátalma alapítóját, Cs. Vasvári Ibolya festőművésznőt és művésztársait. Az egyletnek ez volt az első gránátalmafája. Ott is lett elültetve a művésznő otthonának loncok, leánderek, egy öreg cseresznyefa és málnabokrok rapszódiájával betöltekezett kusza kertjében, már lassan 5 éve, s azóta évente már bőséges virágzatot, s némi soványka termést is hozott, de rosszabb évjáratban boltival pótoltuk az illúziót. Ennél cifrább volt az a kép, ami még abban az évben, az Alhambra magaslatáról lefelé vezető tekergős útunk végén egy kis tágulatba érkezve tárult elénk: a terecskét egy hegynek támaszkodó emeletes palotácska zárta egyfelöl, s a ház teljes utca homlokzatát szeszélyes szorványokban gyemekfejnyi színes, mázas kerámia gránátalmák ékesítették, hogy szinte izzottak a délutáni napban. Ámulva araszoltunk közelébb, de majd’ oda is estem, ha nem ugrottam volna át még idejében az út és járda közti kerékvetők egyikét, egy zöldre mázolt öntöttvas gránátalma oszlopocskát, s csak akkor vettem észre, hogy utcahosszt ilyenekből áll a kerékvetők egész sora. Granadában jártunk így, s ennek is 4 éve már…. Aztén a nagy fölismerés örömére is, könnyebben engedtünk a tér tulsó feléről átszűrődő kocsmazajnak, amelyből a kissé maflán nyerítő, s tapintatlanul tapsikoló túristák szokásosan tiszteletlen zajongásából mégis kristálytisztán szűrődött ki a spanyol cigánylány torokhangja, padlót verő cipősarkának feszes sorozatai és a két vagány cigánycsávó körmönfont barréi. Szinte beestünk a tömegbe, majd egyre előrébb, már az első sor előtt padlón kuporogtunk: birsalma kockákat, sonkanyesedéket és tintót nyújtottak felénk. Hej, Granada, Granada, te gránátos, varázslatos világ!

  4. Mátis András szerint:

    birsalmasajt kockákat…

  5. És ha ezek után szeretné valaki megismerni közelebbről is a grúz pomegránát levét az
    a bio nagykereskedéseknél hozzájuthat háromszor olcsóbban, mint a német csomagolású társaihoz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.