FÁSKERTI BÁCSI

FÁSKERTI BÁCSI az egyik alföldi tanyán lakott, túl a városhatáron, túl Szentbenedeken és Nagypélen, közvetlenül a Fehér-Körös gátja alatt. A nagy és kerek pusztán, félre, még a tanyák közt is – kőhajításra a folyógáttól. Szürke, öreg és csontos lova legelészett egy nyárfához kötve; olyan volt derék gebéje, mint különös hírmondó a szegénység és igénytelenség, vagy a reménytelenség messzi süppedt ázsiai világából.

Olyan, hogy az már nincs is, legfeljebb mint a közismert és szimbolikus Tornyai János-képen, amely a magyarság sorsvázlatát adja. („Bús magyar sors”.) Vagy az, amelyik Ady parafrázisát danolja:

„Vak ügetését hallani
Eltévedt hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.”

Az ám, de a szabadságról való első tapasztalás! – semmilyen másféle tevékenységben nem éreztünk akkora felszabadultságot néhány barátommal, mint az alföldi pusztákon való látszólagos céltalan kóborlásnál. A felfedezés bódult öröme – ez volt tán a motiváció, hogy olykor négyen-öten is nekivágtunk a gyakori, majd’ egynapos biciklitúráknak. Ki a tanyavilágba, ki a gátra, pusztára, mindenfelé – de leginkább a fent említett Péli-pusztára, amelyik szülővárosunk határában fekszik, s ahol mindenféle pusztai virág nyílik; vadrepce barna tarlón, vadcsalán, libavirág, s ezerféle gyönyörű, apró virágocska, ám leginkább mégis, a valóságban és metaforikusan is, mindenütt sok-sok „égig érő gizgaz”, ahogy a hatvanas évek végi diáklelkesedésünk létélményei értelmeztük. És sűrűn olvastuk például ennek a tájnak keserű, sötét, legkomorabb és legmélyebb költőjét, Sinka Istvánt.

„A nép is egy Körözs,
hallgat egyre alul,
s könnyem ebbe a nagy alvó Körözsbe hull.”

Végigkerekeztük a Körös-gátakat, az alvó, akkor még sűrű, de a szegénységben is élő tanyavilágot, felkerestük a juhhodályokat, elkeveredtünk a pusztai semmiben, beszélgettünk a békési puszták őszinte és szeretetreméltó lakóival és rengeteget fényképeztünk.

Tájat, virágokat, gumicsizmás-svájcisapkás-viharkabátos juhászokat, szegény embereket és persze önmagunkat. Szinte a Szegénylegények vagy a Csend és kiáltás pusztai filmképeit kutatva kerekeztük a széles pusztát, „Jancsó-koreográfiákat” keresgéltünk. Egyik barátom, Pénzes Feri, később címeket is adott ezeknek a pusztai fotóknak: például egyikünk egy kunhalom tövében üldögél mélyen lehorgasztott fejjel, a horizonton az éggel egybemosódó puszta, a tavaszi virágok és a tavalyi kóró. „Az ütések alatt” – és diákos spleenként ráírta Ady strófáját: „daccal nem nézhetünk az Égre: Kevesen voltunk, buktunk s vége”. Vagy így: „feldobott kő” és még tovább – később ő lett első halottunk, akinek végakaratát teljesítve hamvait épp a Péli-pusztán szórtuk szét.

Ezerkilencszázhatvankilenc tavaszát írtuk. Harsogott a végtelen legelő s Kósa Ferkó barátommal nekihajtottunk a pusztának – gyönyörűen izzott a balladás, szikes puszta, s noha mindig azt éreztem, hogy errefelé minden utazás kaland, egyben őszinte és határozott ugrás az igazi semmibe. Arra már nem emlékszem, a végeláthatatlan legelőkön miként boldogultunk a tanyasi kutyákkal, de valahogy elbánhattunk velük, mert bekerekeztünk Fáskerti bácsiék tanyájára. Fáskerti bácsi pár ismerkedési mondat után hirtelen mágikus tisztelettel kezdte bámulni a fényképezőgépet és egészen feltűnő érdeklődést mutatott iránta. Hogyan, miért – firtattuk a váratlan extázis okát, miért, miért? Mikor látott ilyet? Mikor fényképezték utoljára? Engem? 1928-ban! – válaszolta kellő öntudattal kihúzva magát. Akkor nősültem. És mikor járt legutóbb a városban? Gyulán?! Húsz éve, vágta rá büszkén – vagyis 1949-ben, számolom vissza. S persze a végén arra kértük, álljon oda az asszony mellé a világhírű Flexaret márkájú tükörreflexes csehszlovák fényképezőgépem elé, amelyet első hivatali főnökömtől vásároltam, mert most újra lekapjuk őket. Azám, egy perc, kurjantott az öreg és eliramodott, majd meglepetésünkre az ütött-kopott disznóólból egy visítozó malaccal a hóna alatt tért vissza. Most már mehet, mondta és szorosan magához ölelte a sivákoló kismalacot – most már masinálhatnak. Ott álltak hármasban: az asszony, kopott kendőjével, aztán Fáskerti bácsi a kórók takarásában, egy szemüveges, svájcisapkás, borostás, hatvanas tanyasi magyar, ölében a lábaival az égre rúgkapáló kismalac. Mint egy szent család. Azazhogy leginkább csak az öreg és a malac, mert az asszony, ahogy emlékszem és fekete-fehér fotókon ma is látom, csak statisztaszerephez jutott a beszélgetésben és a fényképeken is. Egyedül tán az almásderes hiányzott a tablóról, de azt külön is levettem, ahogy farkával szigorúan csapdossa a legyeket.

Ezerkilencszázhetvenegy őszén újra kerekeztük a pusztai szállásokat. Én akkor már sorkatona voltam Kecskeméten, és úgy gondoltuk Ferkóval, átadjuk az elkészült fotókat. Nehezen indultunk neki, a szabadságolás miatt is – de ahogy a péli pusztán kerekezünk a tanya felé, valahogy minden egészen más volt. Semmit nem leltünk a maga helyén, inkább csak szomorú romokat és baljós jelzéseket. Más táj volt, másik végzet.

A hetvenes nagy tiszai árvíz után jártunk: a mi pusztánkat és a tanyavilágot is elöntötte a Körös. Időközben neki is láttak a tanyavilágot felszámolásának, nem engedték újjáépíteni a félig elmosott vályogfalakat, a lakókat bezsuppolták a városi árvízi-házakba. És a többi. Szívszorongva kerestük a Fáskerti-anyát, de csupán falmaradványokat és cserépromokat találtunk, a legrosszabbra kellett készülnünk. Majd pár hónapra rá, valahogy ki is derült, mi történt velük.

A nevezetes kilencszázhetven tavaszán zuhogva, sötéten és óriási erővel ömlött ki rájuk a medréből kiszabadult Fehér-Körös. És a nehéz tavaszi éjszakán a riadalomban Fáskerti bácsi valahogy befogta szürkéjét, felpakolta szekerére az asszonyt, a malacot, tyúkot-kacsákat, meg amit még értek. És a víz elől menekülve nekihajtottak a gátnak. S ahogy a kanyargós, csúszós, vízjárta parton, ó, az eltévedt hajdani lovas, a lovacska meg-megriadva kereste patája alatt a szilárd talajt, s elvétette a lépést. S ahogy voltak, szekerestől, mindenesül beléfordultak a jéghidegen zajló vízbe. Odaveszett ló, malac, asszony és Fáskerti bácsi. Mint valami sötét balladában – elnyelte őket a Körös. Mi készítettük utolsó fényképüket.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

FÁSKERTI BÁCSI bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Bogsán Gyula szerint:

    nagyon szép írás…

  2. spajzcetli szerint:

    … igen! Szép! (Botladozó szavaim viseletesnek, kopottnak tűnnének…)

  3. Müller Tibor szerint:

    …és így vész el elherdált múltunk .Nagyon szép !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.