HETEK ÓTA bíbelődöm egy vaskos kézirattal – Borsi-Kálmán Béla barátom Puskás-könyvével, amelyet szerkesztek, sajtó alá rendezek és a többi. De mint minden jó mű, ez is olyan, mint égő csipkebokor, fényesen suhanó lángpallos, amely még elveszettnek hitt és a fölfedezésre váró zugolyokba is képes bevilágítani. S amelynek fény-melegében mindenki nyugodtan sütkérezhet. Pedig mit lehet még leírni a világtörténelem legismertebb magyarjáról, Puskásról?

A Kispest, a Honvéd, a Real Madrid világsztárjáról? Olyat persze, amit nem írtak meg a róla szóló könyvtárnyi irodalomban. Mondjuk, a világraszóló temetésekor, esetleg most, egyéves halálévfordulóján? (CsS: Az írás 1997-ben íródott.)

Ez a könyv egészen más. Ez is a címe: Egy másik Puskás. Nem életrajz, nem futball-szakkönyv, nem regény, nem történelemkönyv, nem képes-album. Nem is anekdota-gyűjtemény. Mindez együtt.

Lényegében afféle „futballesszé” – amely egy zseni, a géniusz születéséről és dicsőséges beteljesüléséről értekezik. Miképp, miért, hogyan? Világsztárrá válni, megkettőzni egy tüneményes karriert és épp neki, nem másoknak – most csak a futballnál maradva: társainak, Kocsisnak, Czibornak nem, a későbbi zseni Varga Zoltánnak szintén nem?!

A többkötetes szerző történész, elsősorban a kisebbségi ügyek avatott tollú mestere – ezért bukkannak fel gyakran e könyv lapjain is olyan nevek és pályák, mint a Perényi-Pecsovszkyé, aki egy monográfusa szerint „Románia valaha élt legnagyobb labdarúgója volt”, magyar és román válogatott vagy a Bodola Gyuláé, aki a Nagyváraddal magyar bajnokságot nyert valaha és magyar válogatott játékos is volt. Vagy a régi 1944-es Kolozsvár képe, a Kispest vendégjátékával és azzal a szimbolikus pillanatfelvétellel, ahogy egy apró fiúcska, de kezdő játékos Puskás Öcsi cipeli lihegve csapattársa, a nagy Olajkár II súlyos kofferjét keresztül a városon, a vasútról a szállásra. És persze a szerző ifjúkorának partiumi, szinérváraljai vasárnap délutáni emlékei a Kossuth-rádió összetéveszthetetlen Szepesi-közvetítéseivel. (Amit én magam is átéltem és jól emlékszem az izgatottságomra is a délalföldi Gyula városában a Kálvin utcában.) Aztán a csíkszeredai főtérre kirakott hangosító, ahonnét ezer meg ezer ember hallgatta előbb tombolva és mámorosan majd lélegzet visszafojtva, végül átkozódó, kiábrándult letargiában az ’54-es vébédöntőt. És persze az is segít, hogy a szerző jeles futballista (ma is rendszeresen játszik különféle öregfiúkban), és pontosan tudja, mit jelent bal külső csűddel kapura zúdítani a labdát, vagy ó, mily nagyszerű trükk kötényt adni, ahogy Puskás szívatta többször is Liebrichtet, a Wehrmacht-tiszt külsejű hátvédet azon a 8:3-as svájci meccsen. Aki aztán úgy rúgta fel a nemzet Öcsijét, ahogy tudjuk már. Szóval a szerző is tudja, a futballt, ezt a legkevésbé sem demokratikus, ámde nagyszerű játékot hogyan lehet a hatékony csapatjáték szintjére emelni és így tovább. S aki életének egy szakaszában a Fradi igazolt játékosa is volt és a tartalékban jó néhány későbbi válogatottal pengetett együtt. De ő maga történész lett és elvetélt futballista – aktív korában is elég sokat cserejátékos ahhoz, hogy a csere lélektanát hitelesen rajzolhassa, mondhatni a kispadról. Mint könyvében ecseteli a Sándor Csikarét. Aki ebből a szempontból jeles „rokona” – jószerivel csak csereként tudott bekerülni a Sebes-féle Aranycsapatba. Igazságtalanul persze, pedig improvizatív, kiismerhetetlen, bátor és szellemes játékával, állítja a szerző, bizonyosan megnyertük volna azt az elátkozott ’54-es berni döntőt.

Egy Puskás-könyvbe végtére is minden belefér. Akár az eltelt ötven súlyos magyar év szőröstől-bőröstől. Maga a közelmúlt kusza története is. Mert mindenkinek van saját, jól bejáratott Puskás-története. Ha más nem, a többé-kevésbé élő legenda apró szilánkjai – például arról, hogy ő volt az a nagyon kevesek közül, aki a tizenhatosról bármikor eltalálta a felső kapufára madzaggal lelógatott bokszos dobozt. Vagy akad olyan gyerekkori emlékképünk, hogy az apánk/nagyapánk dühében ripityára töri a családi rádiót, mert kikaptunk a berni döntőben. Vagy valami ködös emlék egy névről és egy különleges szinonímáról. Mert akkor azt az egyenletet így írják (kivéve sajnos a berni döntőn): Puskás lő = gól. A gól pedig Puskást jelentette. Anekdota-cserépdarabok arról, hogy az egyszerre nagyszívű, őszinte kültelki vagány és a világ legintelligensebb futballistája majd’ mindent képes volt elintézni a nagyhatalmú Farkas Mihály hadseregtábornoknál. És így tovább.

Nekem is akad történetem: például az, amikor először találkoztam a nemzetközi Puskás-mítosszal. 1974 nyarát írtuk és leendő feleségemmel Balatonmáriáról stoppoltunk a székesfőváros felé. Egy holland autós vett föl. Tanárok voltak a derék turisták, akik kedves hűvösségük ellenére szinte semmit sem tudtak a kies hazáról. Olyanok voltak, mint aki idegen bolygóra téved és belezúdul az ismeretlen semmi-ködökbe – mindenféle alapfokú hülyeséget kérdezgettek. Nem részletezném, de a középkorú sofőr, menteni a mentendőt, hirtelen Puskást kezdte emlegetni. Nyelvtörő gyakorlatként még egy-két csapattársat is kiköhögött az Aranycsapatból.

No mármost, hogy én válaszul fölmondtam neki a ’73-as Cruyff-féle Ajax kezdőcsapatát (Kovács ’Kopek’ István volt az Ajax edzője, erdélyi magyar és szerepel Borsi-Kálmán könyvében is), az szinte semmi. Mert valóságosan tálalva látszott itten, hogy valami Puskáshoz méltó gigászi elégtételt kéne venni. Ezért finom kanyartechnikával kitágítottam a csevegés határait és széles ívben fölvázoltam nekik a németalföldi szabadságharc legfontosabb állomásait. Egészen az 1579-es utrechti nyilatkozatig bezárólag, az északi protestáns tartományok megszületéséig. Egmont gróf és Hoorn admirális kivégzését sem feledve a meséből – a flamand szeminárium egészen Szántódig tartott, ahol a jégcsap hollandusok könnyekig meghatódva köszöntek el tőlünk. (Persze arról mélyen hallgattam, hogy alig egy hónapja vért izzadtam a szegedi egyetem másodéves történelemszigorlatán Wittmann Tibor idevágó jegyzetéből.) A derék sofőr, már a kocsin kívül, még azt is megkérdezte: Magyarországon mindenki ennyire jártas-e a holland történelemben? Mire én a leghatározottabb igennel feleltem. Bye-bye derék flamandok – Puskás, a Sváb, az Öcsi, a Pancho csak összehozott minket.

Szóval mindenkinek van legalább egy valamirevaló Puskás-sztorija, de Borsi-Kálmán könyve egészen más. A kicsi is és a nagy is egyszerre. A semmicske apró legendáriumok kimerevítése és az átfogó mentalitástörténeti elemzések boldog házassága több száz oldalon. Egy frusztrált, súlyos traumákon átment nemzettudat elemzése és könnyednek látszó, de mély csevely a hazai futball Puskás óta tartó zuhanórepüléséről. Arról az üzenetről, hogy a valódi talentum úgyis megtalálja a maga útját. Puskás ráadásul mindent konvenciót megváltoztatott és mindent újraírt. Mert ha egyszer belerúgott a labdába, mondta róla legnagyobb riválisa és civakodó társa Czibor – abból nem is egy, hanem két gól lett.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője