EGY MÁSIK PUSKÁS

HETEK ÓTA bíbelődöm egy vaskos kézirattal – Borsi-Kálmán Béla barátom Puskás-könyvével, amelyet szerkesztek, sajtó alá rendezek és a többi. De mint minden jó mű, ez is olyan, mint égő csipkebokor, fényesen suhanó lángpallos, amely még elveszettnek hitt és a fölfedezésre váró zugolyokba is képes bevilágítani. S amelynek fény-melegében mindenki nyugodtan sütkérezhet. Pedig mit lehet még leírni a világtörténelem legismertebb magyarjáról, Puskásról?

A Kispest, a Honvéd, a Real Madrid világsztárjáról? Olyat persze, amit nem írtak meg a róla szóló könyvtárnyi irodalomban. Mondjuk, a világraszóló temetésekor, esetleg most, egyéves halálévfordulóján? (CsS: Az írás 1997-ben íródott.)

Ez a könyv egészen más. Ez is a címe: Egy másik Puskás. Nem életrajz, nem futball-szakkönyv, nem regény, nem történelemkönyv, nem képes-album. Nem is anekdota-gyűjtemény. Mindez együtt.

Lényegében afféle „futballesszé” – amely egy zseni, a géniusz születéséről és dicsőséges beteljesüléséről értekezik. Miképp, miért, hogyan? Világsztárrá válni, megkettőzni egy tüneményes karriert és épp neki, nem másoknak – most csak a futballnál maradva: társainak, Kocsisnak, Czibornak nem, a későbbi zseni Varga Zoltánnak szintén nem?!

A többkötetes szerző történész, elsősorban a kisebbségi ügyek avatott tollú mestere – ezért bukkannak fel gyakran e könyv lapjain is olyan nevek és pályák, mint a Perényi-Pecsovszkyé, aki egy monográfusa szerint „Románia valaha élt legnagyobb labdarúgója volt”, magyar és román válogatott vagy a Bodola Gyuláé, aki a Nagyváraddal magyar bajnokságot nyert valaha és magyar válogatott játékos is volt. Vagy a régi 1944-es Kolozsvár képe, a Kispest vendégjátékával és azzal a szimbolikus pillanatfelvétellel, ahogy egy apró fiúcska, de kezdő játékos Puskás Öcsi cipeli lihegve csapattársa, a nagy Olajkár II súlyos kofferjét keresztül a városon, a vasútról a szállásra. És persze a szerző ifjúkorának partiumi, szinérváraljai vasárnap délutáni emlékei a Kossuth-rádió összetéveszthetetlen Szepesi-közvetítéseivel. (Amit én magam is átéltem és jól emlékszem az izgatottságomra is a délalföldi Gyula városában a Kálvin utcában.) Aztán a csíkszeredai főtérre kirakott hangosító, ahonnét ezer meg ezer ember hallgatta előbb tombolva és mámorosan majd lélegzet visszafojtva, végül átkozódó, kiábrándult letargiában az ’54-es vébédöntőt. És persze az is segít, hogy a szerző jeles futballista (ma is rendszeresen játszik különféle öregfiúkban), és pontosan tudja, mit jelent bal külső csűddel kapura zúdítani a labdát, vagy ó, mily nagyszerű trükk kötényt adni, ahogy Puskás szívatta többször is Liebrichtet, a Wehrmacht-tiszt külsejű hátvédet azon a 8:3-as svájci meccsen. Aki aztán úgy rúgta fel a nemzet Öcsijét, ahogy tudjuk már. Szóval a szerző is tudja, a futballt, ezt a legkevésbé sem demokratikus, ámde nagyszerű játékot hogyan lehet a hatékony csapatjáték szintjére emelni és így tovább. S aki életének egy szakaszában a Fradi igazolt játékosa is volt és a tartalékban jó néhány későbbi válogatottal pengetett együtt. De ő maga történész lett és elvetélt futballista – aktív korában is elég sokat cserejátékos ahhoz, hogy a csere lélektanát hitelesen rajzolhassa, mondhatni a kispadról. Mint könyvében ecseteli a Sándor Csikarét. Aki ebből a szempontból jeles „rokona” – jószerivel csak csereként tudott bekerülni a Sebes-féle Aranycsapatba. Igazságtalanul persze, pedig improvizatív, kiismerhetetlen, bátor és szellemes játékával, állítja a szerző, bizonyosan megnyertük volna azt az elátkozott ’54-es berni döntőt.

Egy Puskás-könyvbe végtére is minden belefér. Akár az eltelt ötven súlyos magyar év szőröstől-bőröstől. Maga a közelmúlt kusza története is. Mert mindenkinek van saját, jól bejáratott Puskás-története. Ha más nem, a többé-kevésbé élő legenda apró szilánkjai – például arról, hogy ő volt az a nagyon kevesek közül, aki a tizenhatosról bármikor eltalálta a felső kapufára madzaggal lelógatott bokszos dobozt. Vagy akad olyan gyerekkori emlékképünk, hogy az apánk/nagyapánk dühében ripityára töri a családi rádiót, mert kikaptunk a berni döntőben. Vagy valami ködös emlék egy névről és egy különleges szinonímáról. Mert akkor azt az egyenletet így írják (kivéve sajnos a berni döntőn): Puskás lő = gól. A gól pedig Puskást jelentette. Anekdota-cserépdarabok arról, hogy az egyszerre nagyszívű, őszinte kültelki vagány és a világ legintelligensebb futballistája majd’ mindent képes volt elintézni a nagyhatalmú Farkas Mihály hadseregtábornoknál. És így tovább.

Nekem is akad történetem: például az, amikor először találkoztam a nemzetközi Puskás-mítosszal. 1974 nyarát írtuk és leendő feleségemmel Balatonmáriáról stoppoltunk a székesfőváros felé. Egy holland autós vett föl. Tanárok voltak a derék turisták, akik kedves hűvösségük ellenére szinte semmit sem tudtak a kies hazáról. Olyanok voltak, mint aki idegen bolygóra téved és belezúdul az ismeretlen semmi-ködökbe – mindenféle alapfokú hülyeséget kérdezgettek. Nem részletezném, de a középkorú sofőr, menteni a mentendőt, hirtelen Puskást kezdte emlegetni. Nyelvtörő gyakorlatként még egy-két csapattársat is kiköhögött az Aranycsapatból.

No mármost, hogy én válaszul fölmondtam neki a ’73-as Cruyff-féle Ajax kezdőcsapatát (Kovács ’Kopek’ István volt az Ajax edzője, erdélyi magyar és szerepel Borsi-Kálmán könyvében is), az szinte semmi. Mert valóságosan tálalva látszott itten, hogy valami Puskáshoz méltó gigászi elégtételt kéne venni. Ezért finom kanyartechnikával kitágítottam a csevegés határait és széles ívben fölvázoltam nekik a németalföldi szabadságharc legfontosabb állomásait. Egészen az 1579-es utrechti nyilatkozatig bezárólag, az északi protestáns tartományok megszületéséig. Egmont gróf és Hoorn admirális kivégzését sem feledve a meséből – a flamand szeminárium egészen Szántódig tartott, ahol a jégcsap hollandusok könnyekig meghatódva köszöntek el tőlünk. (Persze arról mélyen hallgattam, hogy alig egy hónapja vért izzadtam a szegedi egyetem másodéves történelemszigorlatán Wittmann Tibor idevágó jegyzetéből.) A derék sofőr, már a kocsin kívül, még azt is megkérdezte: Magyarországon mindenki ennyire jártas-e a holland történelemben? Mire én a leghatározottabb igennel feleltem. Bye-bye derék flamandok – Puskás, a Sváb, az Öcsi, a Pancho csak összehozott minket.

Szóval mindenkinek van legalább egy valamirevaló Puskás-sztorija, de Borsi-Kálmán könyve egészen más. A kicsi is és a nagy is egyszerre. A semmicske apró legendáriumok kimerevítése és az átfogó mentalitástörténeti elemzések boldog házassága több száz oldalon. Egy frusztrált, súlyos traumákon átment nemzettudat elemzése és könnyednek látszó, de mély csevely a hazai futball Puskás óta tartó zuhanórepüléséről. Arról az üzenetről, hogy a valódi talentum úgyis megtalálja a maga útját. Puskás ráadásul mindent konvenciót megváltoztatott és mindent újraírt. Mert ha egyszer belerúgott a labdába, mondta róla legnagyobb riválisa és civakodó társa Czibor – abból nem is egy, hanem két gól lett.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

EGY MÁSIK PUSKÁS bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Gabi szerint:

    A nagyapámat, illetve a családi nevet továbbadva édesapámat is Puskás Ferencnek hívják, fiú utód hiányában azonban itt meg is állt a sor.
    Nagyon büszke vagyok erre a névre, gyakran felkapják az emberek a fejüket,ha említem felmenőimet.
    Külföldön még ma is ugyanúgy szinte az első “márkanév”, ami rólunk, magyarokról beugrik, az Öcsi. Mindenképpen megérdemel egy remekbe szerkesztett könyvet, talán tanulhatnánk belőle, hogyan lehet naggyá válni.
    Sok sikert a munkához!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.