HEJ ROZMARING, rozmaring, leszakadt rólam az ing, Ha leszakadt nem bánom, Úgy sincs, engem ki szánjon – ez az egyik variáció a sok száz közül, mert a rozmaring a rezeda, a tulipán, a kökénymag, a kendermag, a ribizli és más növényországi csoda közt, vagy inkább rovásukra, ő az egyik legemlegetettebb növényünk. Oly igen sokat foglalkozik vele a népköltés, mondja ezt egy mára szinte teljesen elfeledett tudós-író, kecskeméti tanár, egy valóságos főreáliskolai igazgató, Hanusz István az

1901-es kiadású A növények világából című örökbecsű könyvében, hogy az több mint feltűnő.

Én viszont őt emlegetem sűrűn (még a rozmaring szócikkely prelúdiumaiban is), mert posztmodern pimaszkodással szívesen, olykor  kizárólagos joggal szeretem őt, e szeretetre méltó tudós tanárt Hanusz bácsinak nevezni. Mert olyan ő nékem, mint egy valóságos, örökös bácsi (mondom én, aki már szintén bácsi korba fordulgatok), akitől még az élet apró-cseprő ügyeiben is csak fontos, hogy úgy mondjam a lényeges dolgokat lehet hallani. Ma is vadászom is könyveit; ilyenek vannak, mint A fák birodalmából, A nagy magyar Alföld, A tölgyekről, Képek a növényvilágból – nagyszerű, feleim, mit mondjak, olvassátok ezt a kedves Hanusz bácsit!

Szóval a rozmaringgal oly sokat foglalkozik a népköltés, hogy az szinte még a virágok királynőjének, a rózsának rovására is megy – de mit tegyünk? Akármerre nyitnál ablakot, hogy rátekints a növénybirodalom délceg figuráira, bezony ez az igénytelen külsejű virág, a rozmaring hirtelenjében, de a bizonyosság megvilágosodásával, egyszer csak: felbukkan. Fel, mint a szerelem, az ártatlanság virága, az ornamentika bonyolult motívumrendszerétől a műköltészet pátoszos szóvirágaiban, de még a csárdásban, a hallgatókban is – mindenfelé. Mintha ő lenne a „magyarság kedves virága”, ahogy Hanusz bácsi m mondja.

Én persze gazdaként régóta szidom, hol fenyegetőzve, hol békülékenyebb húrokat pöngetve, hej, micsoda növény vagy te, hisz vagy isnékem, meg nem is vagy – hiszen ha kint hagylak a kertben, feleségem fűszerszámjainak maradékában, a legtöbbször kifagysz. Így aztán és általában, de leginkább konkrétan, nem telelsz át és csak cserépben, dézsában, kamrában, pincében, verandán, üveg alatt telesz át. Vagy tizenöt év óta kísérletezgetek veled – többnyire sikertelenül, vagyis meglehetősen szerény eredménnyel, bár-bár, az egyik védett helyre plántált növényem már három elég zűrös magyar telet is kibírt. De biz sokszor láttalak, hogy tavaszra nagyon megbarnultak a leveleid és akkor mindennek vége. Nincs mit tenni, nem fogsz megéledni; kifagysz. De láttam már Somlósi Lajoskánál a Ság hegyi pincéjénél vagy tizenöt éves tövet is; dús, vadregényes, hatalmas, inkább valamilyen kéjesen elnyújtózó impozáns mediterrán testet, körülötte még brutálisabb illatfelhőket eregető, Dél-Franciairszágból hozott példányt  – hej rozmaring; mert hát szereti ott lenni, és gazdájával oly bensőséges, szinte intim viszonyba keveredtek. Mit ennek a délszaki, Provance-i növénynek a Vas megyei magyar fagy? Lajoska komám az utolsó magyar tanúhegyről meg mióta ígérgeti, hogy ád belőle bujtást vagy tövet?

Ahogy Szepsi Csombor Márton között Nyugat-Európában járva az Europica Varietas lapjain, épp a Galliát bemutató lapokon emlegette is:

„Az rozmaring és a ciprus gyakor helyen főképpen Provincia tartományában nemkülönben, mint szintén Angliában, minden gondoskodás nélkül nevelkedik”. Ungarische Wasser, Aqua Reginae Hungariae név alatt híres volt a rozmaring virágából borszeszes párolással készített szépítőszer, amely a Müller-féle Krauterbuch is emleget 1869-ben, mert ez a „termék” meghódította világot. Ő úgy tudja, hogy Izabella magyar királyné egy olyan remetétől kapta e víz készítési titkát, akit sohasem látott, és azért hitte, hogy az angyal küldte neki. Megtalálták a róla szóló recipét naplókönyvében, hol az is följegyezve állt, hogy félévi használat után teljesen kiépült gonosz köszvényéből, utóbb pedig arcát mosta vele, s visszanyerte tőle régi üde szépségét. Sokkal érdekesebb maga a hivatkozott szöveg, amelyet Rapaics Raymund közöl A magyarság virágaiban, s amelyet persze ügyes hamisítványnak tart. Praevotius páduai orvos még 1606-ból: „Sancta Elisabetha, Hungarie olim Regina – Én, Erzsébet, a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kínos köszvényben fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőkig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot”.

Az ősforrást Rapaics Raymund izgalmas filológiai és botanikai levezetéssel ügyes marketing-trükknek nevezi, ám a rozmaringról és a magyar királynéról szóló meseként, Magyar Királyné Vize, pár századig egybeforrt.

Általában, írják a régi füveskönyvek, a rozmaringlevél szeszben áztatva reuma, migrén ellen, forrázata nehezen gyógyuló sebekre használatos. Epe- és vizelethajtó, jó étvágygerjesztő. Apáczai Csere János szerint a Magyar Enciklopédiában (1653) a rozmaring

„vékony ágacskájú fű, levelei aprók, sűrűk, hol őszök, fellyül zöldellők és tömjénszagúak. Meleg és száraz a harmadik remdben, felette lágyító, emésztő és elkenő erejű. Az ő leve mézzel megelegyítetvén, a szem látását megélesíti, maga borssal borban a sárgasággal illettetteknek hasznosan adatik bé. A bor, melyben ennek levelei megfőzettettek, ha reggel és estve lagymadagon vétetik bé, a vért tisztábbá tészi, az ételi kívánást felállítja, és minden belső nedvességeket megemészt, és azoknak kiköpettetését segélli.”

„A rozmaring ige jó az étkekben”, mond Lippay, „főképpen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet s konzervát.” Zsázsa: a csípős ízű növények fiatal hajtása (kerti zsázsa), konzerva: befőtt. Veszelszki Antal, a rejtélyes életű fűvész azt írja 1798-ban: Ez a bokros növény fa módjára ágakat bocsát, sok apró szárakkal rakva, melynek héjja fehér színű, a levele keskeny, vastag, hosszúkás mint a levendulának. Jó szaga van és erős, kesernyős, valamennyire összevonós. Fehér-kék virági nőnek a levelek végénél vagyis tövénél.”

Lippaytól napjainkig ez a csodás, gyökeres és fás növény változatlanul nagy pályát futott be a gasztronómiától a népköltésig és a népszokásokig. Én november elején fogom kiásni és dézsába rakni két öregebb rozmaringtövemet (kettőt kinn telel majd a helyén, oly kevéssé poétikus módon, hogy műanyag zacskót húzok a szárukra). Hogy majd jövőre is sétálhassunk a jóillatú rozmaringos kertünkben – amint a barokk költő, Kőszeghy Pál is emlegeti a Bercsényi Miklós és Csáky Krisztina hires vépi lakodalmáról szóló 1695-ös négyesrímű tizenkettősében:

Borjúhúst csigákkal elvegytett melyben
Rákok, tyúkfiak is összvefőttek ebben;
Ha eszed, véled: jársz rozmaringos kertben,
Ugyan mintegy frissít jó ízi a kedvben…

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője