EGY IGAZI TESTAMENTUM

AKÁR ÚGY IS kezdhetném: „Szeretnék egyet”. Mintha az írásjelek és szavak legpontosabb helyi értékére találva, pátosz és nyelvi pongyolaság, sőt skrupulus nélkül bátran írnám a szentenciát. „Szeretnék egyet. Szeretném megérni” – közben ujjam is követné mondataimat, föl, föl, a levegőégbe.

S a mozdulat röpítene, süvítene a világ legegyszerűbb és legmélyebb igazságai felé.

„Szeretném megérni, hogy kicsiny-kis portámat olyan rendben lássam, ahogy én azt elgondoltam magamnak.” Mint aki valami békés és időtlen bukolikus földműves-lét garanciáit keresné az életben – s közben a távoli jövő felé pillogna. „Legyenek a földek tagban, gyümölcsfáim termők, pajtám tele, méhesem népes. Legyen minden gondosan, tisztán művelve, rendben tartva. Szép legyen és gyönyörűsége mindenkinek, aki látja. Ezt szeretném megérni. Hogy kis gazdaságom, melynek minden rögét magam szereztem, minden füvét-fáját magam ültettem, minden épületét magam építettem, így szálljon az én maradékaimra. Ezt szeretném megérni épségben, egészségben. És ha ezt megértem, akkor örömmel megyek el, én múlandó ember, hogy itt aludhassam örök álmomat öreg tölgyfáim tövében, virágos gyep alatt. Mert hallani fogom onnan is méheim döngését, maradékaim maradékainak lépéseit és kacagását…”

Mintha én danoltam volna ezt, mintha én írtam volna e pátosz nélküli, mégis érzelmes dalt. Egy archaikus testamentumot. De nem én voltam és nem is valami antik költő a hellenikából, ahogy Berzsenyi nevezi az antikvitást, és nem is egy másik, régi magyar Horatius, hanem az építész-író Kós Károly.

„Maradékimnak” – a nagy háború alatt, 1915-ben jegyezte végrendeletként – akkor már sztánai gazda volt. És Varjúvár-építő s mindössze krisztusi korban járó harminckét éves férfiú. Aki gyönyörű életet fog majd élni és pátriárka-kort megérni. De aki pár évre rá, már európai hírű építészként (az Állatkert, a Wekerle-telep, a zebegényi templom vagy a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum után volnánk), nemet tud mondani a csábító szirénhangokra. Nemet a hívásra, hírnévre, katedrára, pénzre és sikerre. Mintha ismerte volna Hamvas később kiérlelt meditációit az igazi és mély művészről, aki marad ott, ahol van: messze és távol minden életmutatványtól. Aki tudja a legfontosabbat: a nagy műnek magányban kell készülnie, messzi a világ fölösleges zajától, egyenesen hideg, zeuszi magányban. Kósnak az összeomlás utáni Erdély, Kalotaszeg és Sztána jutott.

Testamentum és agrikultúra a címe a vékony kis füzetkének (kiadta hasonmás kiadásban a Kós Károly Alapítvány 2004-ben), amelynek első, rövidke bekezdését idéztem. A könyv afféle szépen rajzolt kézírásos könyvecske, szinte belső használatra; egy valódi kézmíves darab, amelyet Kóstól megszokhattunk. (Mint szellemi elődjénél, az angol Morrisnál is láttuk, aki a többi közt, például a gobelin mellett újra felfedezi a szép, középkori hártyapapírra írt könyvek esztétikáját, s akinek 16. századi kúriájában a Themse partján nyomdája állt és mintaszerű, ideális kiállításban nyomtatta ki kedvenc régi és modern íróit.) És nincs is igazán apropója beszélni róla, hacsak az nem, hogy Kós Károly most 125 éve született. De mégsem csupán ezért emlegetem a keménytáblás, mindössze 36 lapos füzetecskét hogy tisztelegjek egy nagyon is szép évforduló előtt, hanem az élet időtlen hívásai miatt. Egy különlegesen végiggondolt testamentum miatt.

Az egészben esszenciálisan együtt és benne van az antik bukolika, a prerafaelliták emléke és a magyar szemlélődés. A semmiből építeni művet, birtokot, házat, környezetet, lakható-élhető tájat, olyat, amelyben oly boldogan és felszabadultan érzi magát a lélek, mint régi bukolikákban. Ruskinék fölfedezik és propagálják a mindennapos élet művészi jellegét: azt az újonnan tervezett épületet például, amely, ahogy Morris mondja, nem azért készül, hogy tervezője vagy készítője a lehető legnagyobb pénzt nyerje rajta a lehető legkisebb munkáért, hanem azért, hogy becsületes munkával becsületes bérért a készítője is örvendezzen, miközben dolgozik rajta s a birtokos is örvendjen és gyönyörködjön benne, ahányszor csak látja és használja. Ugyanígy újraértelmezik a kertet is, funkcióit is (a magyar szecesszió egyik különös tehetsége, Torockai Wigand Ede több könyvet is publikált a magyar kertek tradícióiról) és a tágabb környezetet.

Kós kéziratos könyve két nagyobb részből áll: a hazai gabonafélékből, takarmányokból, szántóföldi veteményekből, valamint a gyümölcsöskertből, az állattenyésztésből egészen a méhészetig. Mondhatnánk, az agrárium unalmas és túlhaladott kérdéseiről – de nem absztrakt textusok ezek holmi szakkérdésekről, hanem élvezetes és hasznos alaptudások az ember mindennapos életéről és teendőiről. A végleges létezésről. Mit, mikor, hogyan – arról, „amit szeretettel tanultam másoktól és amire megtanított a föld: a föld munkáiról és az állatok, növények gondozásáról”. „Szecesszió”, vagyis kivonulás is, de a legmélyebb magyar tradíció tudása, egybegyűjtése, folytatása is. Egy levelében azt írja kérdezőjének: „igazolom a magam magyar útját, a magyar hagyományokra és népre alapozott utat, melyet számomra az angol Morrisok és Balie Scottok, a finn Saarinenek, az amerikai Wrightok és társaik példája jelölt ki és senki más. Minden, ami ezzel ellenkezik: tévedés, vagy – hamisítás.”.

Nem kell megrögzött „narodnyiknak”, „népinek”, ostoba és korszerűtlen falu-pártinak lenni, csak elképzelni saját külső és belső „építkezésünket”. És nem is kell Kós regényeiből, röpirataiból, kultúrtörténeti munkáiból idézni az álmot és valóságot, a nagy ívűt és az ismertet, elég utalni csak egy barátjához írt magánlevél-részletére. Így is nyugodtan eltöprenghetünk rajta: van-e ezeknél a száz éves soroknál aktuálisabb textus? Létezik-e a krízisek és a létrontás ösztöneinek évadján univerzálisabb üzenet?

Én most építtetek: disznóólat, istállót; kertet ültetek, szántatok, ásatok; vadászok és esténkint olvasok, írok, rajzolok. Az idő gyönyörű, a legszebb ősz, amire hosszú idő óta emlékezem. Reggel, amikor virrad, kelek és nézem a hegyről, hogy úszik a völgyekbe a pára. Reggel minden fehér itt a hóharmattól és az gyönyörű, hogy a nap hogyan szíja fel a párát és a hóharmatot. És szép az öste is, amikor a tűzhelyen ég a cserefa, és én nézhetem a szabad lángot. Ilyenkor tudok gondolkozni, tudok emlékezni, tudok látni látásokat. És ilyenkor nem irigyelek senkit sem. Mert itt én vagyok az úr, a legnagyobb nagy-nagy nemességekkel: körülöttem csak erdő és erdő. És kaszálók, kertek.”– Életfilozófia a Varjúvár építésének éveiből. S aki járt Sztánán és üldögélhetett a Varjúvár dombos környékén, jobban értheti a szót.

Kós egyetlen kis füzetkébe, a Testamentum és agrikultúra lapjaiba, amelyet válságban, a háború alatt, egy katasztrofális összeomlás előtt írt és rajzolt; szóval egyetlen könyvecskébe belé tudta a legfontosabb dolgokat sűríteni. A végiggondolt életszeretet. A vágyat, a racionális utópiát, egy követendő életet – ahogy Kós Károly egész életműve sugallja.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , .
Közvetlen link.

EGY IGAZI TESTAMENTUM bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Alexa Christi szerint:

    Hú, ezt a cikket végigolvasni a “kagylótészták és dobostorták” után, nagyon, nagyon átható volt. Köszönöm az élményt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.