ASZTALFOGLALÁS, ÖLTÖZKÖDÉS, RENDELÉS

FOLYTATÓDIK Berecz Edgár “Kis asztali illemtan, avagy hogyan viselkedjünk az étteremben” című kézikönyvének közlése. Edgár ezúttal az asztal foglalásról, öltözködésről, az éttermbe érkezésről és a rendelésről mondja el a gondolatait. Megannyi lényeges momentum, amit ismerni szükséges. (CsS)

Asztalfoglalás

Nagy éttermekben, főleg luxuséttermekben feltétlenül szükséges az asztalfoglalás. Ide nem lehet csak úgy, amolyan Pityi Palkó módjára beállítani, hogy: itt vagyok, és szeretnék ebédelni, vagy vacsorázni. Az asztalfoglalás ma már megszokott dolog a világ nagyvárosaiban és a következőképpen történik:

Hívjuk fel az éttermet, mutatkozzunk be és jelentsük be igényünket, hogy X napon X vendég társaságában vacsorázni szeretnénk, és amennyiben van szabad asztal, helyet szeretnénk foglalni.

Szabad asztal esetében a következoket diktáljuk be a pincérnek vagy a menedzsernek:

– nevünk, lakcímünk és telefonszámunk
– a foglalás napja és órája
– ebéd vagy vacsoraidőre szól-e a foglalás
– a lefoglalt helyek száma és dohányzó vagy nem dohányzó asztalt szeretnénk-e
– a gyerekek száma
– igényelünk-e különleges szobát, vagy termet
– igényelünk-e speciális menüt, vagy gyerekmenüt
– tartózkodunk-e a disznóhústól, stb.

Telefonálás közben beszéljünk hangosan, legyünk udvariasak, a beszélgetés pedig legyen rövid, kimért és könnyen érthető, mert ugyebár a telefont nem a locsogásra találták fel.

Japánban, Tokióban vannak olyan francia luxuséttermek, ahol akár két évig is várakozni kell, hogy az ember asztalt foglalhasson, annyira nagy a forgalom. Ahol én dolgoztam az O Barquinho és a Zur Deele francia, illetve német luxuséttermekben, ott a várakozási idő csekély pár hét volt, bár igaz, hogy a karácsonyi vacsorára már júniusban kezdtek asztalt foglalni.

Öltözködés

Az öltözködésnél a legfontosabb tényezo a jó ízlés, és nem a divat, mint ahogyan sokan gondolnák, természetesen figyelembe kell venni az évszakot, a napszakot és az alkalmat. Egy mondás szerint a ruha jellemző viselőjére, pontosabban a ruházat és a színek összeválogatása jellemző viselője ízlésére. Ezért fontos, hogy úgy öltözködjünk, hogy öltözetünk ne legyen nagyon divatos, kirívó, szemtelenül hivalkodó, és persze megfeleljen az alkalomnak. A nagy éttermekben nagy fontosságot tulajdonítanak a ruházatnak, aki pl. rövidnadrágban, farmerben, sportruhában, pulóverben, vagy divatos reklámfeliratoktól hemzsegő műanyag öltözetben jelenik meg, azt be sem engedik. Lehet akárki, és legyen bármennyi pénze. Ezen kívül vannak nyakkendős helyek is, ahol megkövetelik a nyakkendő viselését.

A legjobb megoldás az arany középúton maradni: ne legyünk ódivatúak, de nem illik behódolni a legújabb divat túlzásainak sem. Egyszerűen legyünk elegánsak, azonban vigyázat! Az elegancia nem a túlöltözöttséget és a felcicomázottságot jelenti. Mindenki lehet elegáns, attól függetlenül, hogy a ruháit nem szabónál rendeli, hanem készen vásárolja. Az elegancia ma már nem pénz, hanem ízlés kérdése. Fontos, hogy a ruhadarabjaink színét és szabását az alkalomhoz illően tudjuk megválogatni, vagy hogy különbözo színű ruhadarabokat harmonikusan tudjunk társítani. Néhány furcsaság, öltözködési ficam, amit illik kerülni az éttermekben:

  • – a szivárvány minden színében tündöklő papagájviselet
  • – műanyag, és színes feliratoktól hemzsegő reklámember-ruha
  • – öltöny mellénnyel és nyakkendovel, de sportcipovel
  • – sportruházat félcipővel
  • – öltöny bakanccsal
  • – nagyon rikító színű állatos vagy indiános nyakkendo
  • – öltöny házi kötött szőlőindás pulóverrel, de nyakkendo nélkül
  • – kék ing, kék nyakkendo zöld zokni trió
  • – sötét színű öltöny fehér zoknival
  • – kék kabát zöld nadrággal és barna zoknival
  • – kockás ing öltönnyel és nyakkendovel
  • – farmernadrág, ing, nyakkendő és zakó sportcipővel
  • – farmer és kockás ing, vagy egyéb munkaruha
  • – a mellényen kívül hordott nyakkendő
  • – egymással nem összeillő színű és szabású női ruhadarabok
  • – csíkos, vagy feliratos fehér zokni öltönnyel
  • – terepszínű ruházat
  • – vastag gumitalpú cipoő, vagy szandál öltönnyel
  • – túlságosan sok ékszer, vagy hasonló karácsonyfadísz

Megérkezés az étterembe

Az illem úgy diktálja, hogy ha egy férfi és egy nő mennek valahová, a férfi nyisson ajtót a nőnek, és engedje előre. A szabály alól kivételt képeznek a vendéglők, az éttermek, és általában minden vendéglátóipari létesítmény. Ennek a szokásnak valószínűleg az az eredete, hogy régen, a középkorban a csapszékek és a kocsmák tele voltak duhajkodó részeg matrózokkal, vagy béreslegényekkel. Esténként egy-egy verekedés vagy késelés nem ment különlegességszámba, sőt a napi program részét képezte. Ezért mindig a férfi ment előre, hogy a terepet kikémlelje, és az esetleges támadásoktól a nőt megvédje, mert gyakran előfordult, hogy az érkezőt levegőben röpülő boroskancsók, palackok, csontok és kések fogadták. Ha hárman mennek be pl. két férfi és egy nő, akkor legelöl menjen egy férfi, középen egy nő, és a második férfi utóvédként zárja a sort a hátulról jövő támadások ellen. Más szabályok szerint cukrászdákban és eszpresszókban a nőket szokás előreengedni. Mielőtt belépnénk egy étterembe, oltsuk el a cigarettánkat, mert nem illik sehová sem füstölögve betérni, és vegyük le a kalapot. De ezt már mindenki tudja, ha nem is tartják be egyesek. Amennyiben nem foglaltunk asztalt vagy nem jelentkeztünk be, az asztalkeresés feladata mindig a férfire hárul, esetleg bízhatjuk ezt a pincérre is.

Japánban és Nyugat-Európában a luxuséttermekben nem kell asztalt keresni, a pincérek már a bejáratnál megkérdezik, hogy hány személyre parancsolnak, dohányzó vagy nemdohányzó helyet szeretnének-e, majd a kérdések tisztázása után asztalhoz vezetik, és leültetik a vendégeket. Kis éttermekben vagy vendéglőkben, ahol erre nincs igény és mód, vagy ahol a hely színvonala nem teszi ezt szükségessé, a férfi dolga szabad asztalt keresni. Több szabad asztal esetében a választás szabadságát (vagy a szabad választást) a nőnek kell felkínálni. Lehetőleg olyan helyet keressünk, amely a legvédettebb, a legcsendesebb és ahonnan a legszebb kilátás nyílik. Ezután vessük le a kabátunkat, gyorsan akasszuk a fogasra, majd segítsük le a nő kabátját és ültessük le. Addig nem ülhetünk le, amíg a nő helyet nem foglalt. Nos, idáig meg szokott érkezni a pincér is. (Ha a fogas foglalt, nem illik más kabátjára ráakaszkodni. Ez esetben tegyük a székre a kabátunkat).

A rendelés leadása

A jó pincért nem kell hívni, megérkezik az magától is, főleg, ha látja, hogy a vendégek kényelmesen elhelyezkedtek az asztalnál (kb. három percet szoktak adni a pincérek a vendégeknek, hogy kényelembe helyezzék magukat), mert hogy senkit sem illik lerohanni az étlappal. Megtörténik, hogy a pincért hívni kell, teltház esetén elofordul az ilyesmi, persze ez nem jelenti azt, hogy a pincér nem akar tudomást venni rólunk, csupán előbb ki kell vinnie az ételeket a szomszéd asztalhoz. A pincért ne hívjuk füttyel, pohárkocogtatással vagy ujjpattintással. A Hé, pincér! Megszólítás sem ildomos. Egy étteremben a pincért csak uramnak, főúrnak (Herr Ober) szólíthatjuk, a pincérnőket meg kisasszonynak (Fräulein) vagy asszonyomnak. Igaz, hogy a kisasszony megszólítás a legtöbb nyelvből már kikopott, sokan nem is tudják, hogy mit is kezdjenek vele, és nevetségesnek tartják a használatát. Az étteremben viszont teljesen normális használni, és javallott is. Ha viszont nem akarjuk használni egyik kifejezést sem a fentiekből, akkor végso soron megteszi a “Legyen szíves!” szó. A felszolgáló személyzettel beszéljünk udvariasan, ne fölényeskedjünk, ne gorombáskodjunk senkivel, és főleg ne tegezzünk senkit, mert a pincérszakma épp olyan tiszteletreméltó foglalkozás, mint bármely más. Barátságos és udvarias beszédmodorunkért egy pincér sem fog megsértődni, sőt megkettőzik tiszteletüket és gyorsabban, pontosabban és szívesebben fognak kiszolgálni.

Luxuséttermekben a pincérek a vendégek kezébe adják az étlapot és rövid magyarázattal szolgálnak, hogy megkönnyítsék a választást. A férfi-nő páros esetén mindig a férfi feladata a pincérrel tárgyalni, a bort az itallapról kiválasztani, majd ha a nő is választott magának, következhet a rendelés leadása. Az étlap tanulmányozására átlag 5-10 perc időt szánnak a pincérek, mivel vannak olyan vendégek, akik a maguk csendességében szeretik alaposabban tanulmányozni az étlapot. A nyugati megnevezések, alapanyagok és szakkifejezések útvesztőjében néha elég nehéz eligazodni, főleg ha nem ismerjük az illeto ország konyháját. Ilyenkor nem szégyen megkérdezni a pincértől, hogy melyik kifejezés mit takar, milyen alapanyagokból készült az étel, de azt ne várjuk el, hogy a pincér részletes recepttel álljon elő. Rendeléskor érdemes letárgyalni az adagok nagyságát, ha az nincs feltüntetve az étlapon. Döntésképtelenség esetén egyszerűen kérjünk tanácsot a pincértol, hogy ő mit ajánl, és mivelhogy a legtöbb pincér kényesen büszke a szülőföldjére vagy az étterem jóhírére, egészen biztos, hogy minden igényt kielégítően lesz a segítségünkre.

Berecz Edgár (Székelyudvarhely), a blog vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Berecz Edgár írásai
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

ASZTALFOGLALÁS, ÖLTÖZKÖDÉS, RENDELÉS bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kis Piroska szerint:

    Szép lenne ez a szokás csak nem mindenüt tartják be! Jártam Udvarhelyen a Petö étereben és az Irisz vendeglöben ahol nagyon kedvesek voltak a kiszolgolgálok De itten nálunkfelé nincs meg az a kiszolgálás Sokat füg hogy kitanult pincért alkalmaznak vagy a se tudja hogy mifán terem.
    Nyárádremetén lakom nem mesze van tölünk a Hallascsárda a felszolgállás nem megfelelö.
    Üdvözlök minden vendégszeretö
    embereket! Piroska

  2. Mátis András szerint:

    Sokat, sok vendéget, fogadást és egyéb csodákat látott Kastélyunk számtalan, említésre még érdemes történetéből, hadd álljon itt most csak egy rövid, ha nem is épp’ a legcsiszoltabb ékű fejezetke, apropó asztalfoglalás, hozzászólás gyanánt, imigyen:
    A múlt század nyolcvanas éveinek vége felé járva, immáron az 5-6 éve történt nyitása óta mit sem lankadt Kastélyszálló Éttermünk népszerűsége, olyannyira, hogy a vasárnapi ebédjeinkre a bennünket már ismerő vendégek jó előre lefoglalták asztalaikat, a mindössze 56 szék valamelyikét. Az akkori, főleg nyári vasárnapokon teljesen megszokott gyakorlat szerint ebédidőben akár 4-5-ször is „megfordultak” asztalaink, miközben a foglalások ellenére, sajnos időnként még így is megvárakoztatott vendégeink addig vigaszul megnézhették Galériánk aktuális kiállításait, vagy a parkban sétáltak, sőt akár lovas kocsizhattak is egyet a faluban. Nem minden vendég volt azonban egyformán türelmes, vagy akár körültekintő az asztalfoglalások tekintetében.
    A beesőkre, vagy a bennünket csak most először megtalálókra is persze idővel sor került, de nekik többet kellett várni, vagy többször megnézni ugyanazt a Galériát, de ha szerencséjük volt, akár be is csúszhattak egy lemondott asztalhoz.
    Egy szépségesen ragyogó nyári vasárnapon, úgy fél egy tájt érkezhetett meg váratlanul a dicsőségét és szépségét ugyan már régen látott faluba, majd szépséges Kastélyunk pompás falai alá Mufurcz Úr b. Nejével. E szerény nógrádi szögletben a Kastély atmoszférája, kellemes idillje és bája, amelynek híre amúgy sokak számára már messze megelőzte az éppen láthatót, mégsem tudta annyira lenyűgözni az önimponálás kényszerétől, s főleg egyre elhatalmasodó éhségétől űzött M. urat, olyannyira, hogy nyájas Egonunk csiszolt udvariassággal közölt „…némi várakozás alatt javaslom Galériánkat, vagy 5 hektáros parkunk kellemes sétaútjait, netán egy limonádét előtte az emeleti bárban…” ajánlatát le ne söpörte volna valami „Bunkó, éhesek vagyunk, nem szomjasak !” megjegyzéssel.
    A történet ezzel persze nálunk nem érhetett véget, de a végzetes kifejlet szempontjából fontos még előtte megemlíteni a háznagyságom alatt „étterem vezető” rangban akkor nálunk –átmenetileg– szolgáló harmadik szereplőt, Gejzát is, aki tiszte szerint és sok jó vendéglős szokása mellett, többek között asztalhoz, illetve végül ajtóhoz vezette kedves, vagy éppen kellemetlen vendégeinket is.

    Talán a „miért is kellene asztalt foglalni egy ilyen porfészek vendéglőjében?” már-már leküzdhetetlen kíváncsiság is, de inkább úgy hiszen, a konyhánkból a Kastély szinte összes szögletébe odaszemtelenkedő szagok, illatok és aroma felhőcskék keltette EVÉS szenvedélyes vágyától űzve, mint valami „merénylet” áldozataként, persze jóval a megbeszélt idő előtt, Mufurcz Úr s mögötte mellben kissé szűkebbre szabott vasárnapi kiskosztümjében kényszeredett mosollyal loholó Asszonya visszatérültek tetthelyünkre, vendéglőnk egy boltív alatti hűsebb szegletében szépen megterített kettes asztalunkhoz.
    Elbeszélgetős étkönyvünk (mert lapról itt azért mégicsak sértőn szólhatnánk) alaposabb tanulmányozását mellőzve, s a kínálatunkban lopva mégis elmélyedő M. Asszonyságot is mintegy „elhagyva”, sőt az Éhes Uraságokat gyorsan falatjaihoz vezérelni szándékozó Egonunk célratörő kalauzolását is beelőzte, találomra berendelte a fölsorolás elején álló, s tán ma is ott trónoló „Legényfogó” levesünket, a sültek elejéről mindjárt 2 adag „Huncut cselédlányt” –amiből egy hölgy, a pulykamell filébe szerkesztett fűszeres parasztkolbász bátor fokhagymaüzenete miatt is, de a stercelt krumplis garnírungot már nem is említve, tartós előböjt majd konzekvens pönitencia, s némi tettetett lelkiismeret furdalás nélkül egy teljes adagot képtelen volt a szokott módon elfogyasztani. Mufurcz Úr a továbbiakban még bizonyos gyömbérrel és pirított hagymás paprika-paradicsom szósszal adjusztált káposztasalátákat is kirendeltetett, miközben M. Asszonyság nagyanyáink konyháinak regényes múltjába röptető mondandójú étkönyvünkből időnként hadúrként pózoló hitvesére kipislantva, tüzérségi attakkor amúgy ajánlatosan, vállai közé behúzott fejecskéjével csak arra gondolhatott, hogy az egyszersmind számára is kirendelt, , ám többnyire férfikarakterű fogások remélhetően nem teszik végzetes próbára imént aposztrofált kosztűmjét. Elrendeltetett végül még két adag „Debreceni vegyes rétes” is, ami köztudottan, inkább az osztrákos strúdelek famíliájának tekintélyes pedigréje folytán, a gazdagon megszórt s rápirított cukrozott rusztikus dióval, még fahéjas-vaníliás szósz nélkül is kötelezően terjedelmes adagra szokott sikeredni. Hadúr és látványos reguláihoz szokott Asszonykája komótos táplálkozásba kezdtek….

    Aznap este döbbenten értesültem, hogy amikor Gejzánk, a tőlünk szokott udvariassággal a láthatóan elégedett Mufurcz Asszonyságot és az érthetetlenül még mindig Mufurcz Urat kikísérte, a kellemesen bágyasztó késő délutáni napfénytől is –a jóllakott embernél nem meglepő fordulattal– valószínűleg kissé megszédült vendég –nos, ha már az elején vitézkedtünk, végül sem hagyjuk alább!- még visszasziszegte: „ Ilyen sz.. helyen még nem jártam”.
    Vendéglőnk máskor és általában kellemesen visszafogott ministere a Háztól eleddig teljesen idegen, mondhatni szokatlan (s ezért a nóta elején jelzett „ nem éppen csiszolt” jelzet) stílusban, még Ő Mufurczságától is váratlan fordulatra reagálva, e-képpen búcsúztatta el a távozót: „Nekem is az a benyomásom Uram, amióta Ön ide betette a lábát!”
    Amúgy a jótékony feledés hohályába veszheett volna ez az -említésre amúgy alig érdemes- történetem is, ha Edgár nem firtatta volna az asztalfoglalás csízióit…

  3. spajzcetli szerint:

    …Kedves Mátis úr! Berecz Edgár bejegyzéséhez fűzött veretes stílusú explikációja bekerült gasztroirodalmi gyűjteményembe. 🙂

  4. Árva Kata szerint:

    Hja Kérem!
    Pénz mellé kultúrát nem adnak.
    Azt megvenni sem lehet.
    Bár vannak akik nem is akarnak.

  5. Csíki Sándor szerint:

    Kedves András!
    Ezt külön írásként is beszerkesztem, hogy még többen olvashassák, mert megérdemeljük. 🙂

  6. berecz edgár szerint:

    Kedves András!Én is nagyon élveztem az írását.Szívesen látom a többit is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.