AZ ÉGBOLT OLVASÁSA

HA FELPILLANTOK dolgozószobám asztala mellől, föl a plafonra, örökké és óhatatlanul a csillagos égbolt mozgalmas tágassága ugrik elém. Nem, mintha „amúgy”, ha fölfelé pislantanánk, nem efféle reflexiók szolgálnának saját asszociációink terepéül – de mégis, itt, egy tökéletesen zárt térben: égbolt? Méghozzá lélegzetelállító titokzatossággal és kiismerhetetlenséggel? A válasz egyszerű: egy szépen tervezett, hibátlanul összerakott dongaboltozat

fedi az egyszerű falusi szobát. Azt a könyvtárszobát, amelyet toldalékul ragasztottunk a kétszáz éves dunántúli törpeoszlopos porta végére. Fogó-párokon nyugvó fenyődonga – hajlított, ragasztott tető formájában; mást nem is nagyon kell róla tudni. De aki belép ebbe a nagyjából huszonhat négyzetméternyi szinte idilli térbe, rögtön a monumentalitás, az anyagszerűség és az egyszerű szépség diadalát észleli.

Tíz éves a szoba, a falak fehérre meszelve, s a donga alatt századeleji bordó, bécsi szecessziós cserépkályha fafűtése adja a meleget – s mondhatom, mindenki felejthetetlenül érzi magát ebben az egyszerű térben… Ráadásul sokan szálltak meg itt, család, rokonok, barátok, ’gyüttmentek’. De boldog volt mindahány, aki csak pár órát is töltött az egyszerre meghökkentő és elegáns, gigantikus és harmonikus dongák alatti világban. Mert benne van a fának, mint élő anyagnak az építő ereje és misztikus tisztasága? Az égbolt bonyolult titokzatossága? Az anyag diadala? Vagy a tervező észrevétlen zsenialitása?

Jó tíz éve kezdtük ezt az „égboltot”, s most, hogy előkerültek napi feljegyzéseim, újra látom a régi szcénákat. Azt írom akkor, hogy

„1999, júl. 1. óta itt vannak a gyergyóiak. Bács Ferenc Csíkszenttamásról, Portik János, Fazekas Gyula és László Gyula Gyergyóremetéről. Az egész ittlétük: álom. Ahogy dolgoznak: álom. Ahogy viselkednek, beszélnek, viszonyulnak a munkához: álom. Amit csinálnak: álom. A kész ház: álom. Napi 12-13 órát dolgoznak – hibátlanul”.

Ezek az ácsok egyébként nem voltak tanult emberek, szakmájuk se volt, s ha rájuk gondolok, azt szoktam mondani, ők egyszerűen úgy születtek, meztelen derekukra rá volt csatolva a bőr derékszíj és benne a szekerce. (Egyikőjük kint dolgozott a sevillai Makovecz-házon – legendákat mesélt, ahogy életének legnagyobb élményét szokta az ember. Az egyik nap, mondta Jani bátyám, hirtelen leálltak a nagy nemzetek építő-hadseregei, a high- és csúcstechnológiák világbajnokai, különösen a japánok, mert észlelték, miféle elképesztő váratlan csoda növekedik az ég felé a magyar pavilonban a székely ácsok keze alól – vadul filmezték, dokumentálták, ahogy Jani bátyámék minden komolyabb szerszám nélkül, csak úgy, kézzel faragják és rakják a zsindelyeket Makovecz lenyűgöző palástformáira.) S még arra az emlékezetes mozzanatra is emlékszem, hogy ők, a gyergyóiak, mennyire feltűnő módon használták ki az ebédszünetet: minden nap pár perc alatt befalták az ebéddel, mint akik alig várják, hogy végezzenek a legszükségesebbekkel, s akár a szálfák, dőltek a fűbe, le, a meggyfák árnyékba és a puszta földön azonnal, szinte vezényszóra, elaludtak. Mint olyanok, akik nem csak tudják, de gyakorolják is a természeti lények archaikus tudását és igazságát: a mezei ember olyan, mint a macska; mindig tud aludni és akkor alszik el, amikor akar. Esténként viszont az a szokás alakult ki (spontán módon), hogy a vacsora után beszélgettünk, családról, sorsról, szülőfalujukról és közös nyelvünk szépségeiről, s amint saját történetükről kezdtem nekik ’mesélni’, hirtelen elcsendesedtek, és meglepetésemre gyermekké válva szájtátva hallgatták. S aztán napról-napra szinte követelték históriájuk újabb, még színesebb és gazdagabb történetét, mint valami időtlen utazást saját köldökükbe. Egyetlen gikszer azért esett: lerészegedés az egyetlen esős napon, de az is jórészt Szabó Pisti szomszéd komám „aknamunkája” volt. (Nála laktak és a zivatar miatt szomszédom ’erőst kínálgatta’ őket jóféle kerti boraival…) Segédmunkásként, és szinte kontraszt gyanánt, G. Kami dolgozott velük Hetyéről – és ő is volt a leggyengébb láncszem. Lassú, ideges, semmilyen ember, írtam akkor, aki egyáltalán nem értette a gyergyóiak nyelvét, munka közbeni élcelődését, egyáltalán:  viselkedését. (Ma pl., így áll a naplóban, nem is jött el, igaz, megígérte, de biztosan berúgott a búcsúban. Meg az a sejtésem, nincs megelégedve a fizetséggel: júl. 1-től idáig, júl. 26-ig, 43 ezer forintokat fizettem neki. Ez napi átlagban vagy 1800 körül. Aztán eltörte a keverőgép indítógombját – ki kell cserélni, legalább 3600 forint.) Viselkedése, viszonyulása, csőcselék-mentalitása óriási kontrasztja az erdélyiekének. És még nem is szólhatok: ő egyáltalán, egy szem emberként a falumból, legalább pénzért hajlandó volt lapátot ragadni, és úgy-ahogy, de kitartott.

És végül egy hónap alatt elkészült a mű, melynek meghittségében a mostani, kései sorokat írom.

Ez bizony egy teremtett világ, amely ma is egyszerű és világos és nyugodt. Időközben az is meggyőződésemmé vált, hogy bizonyára olyan szerencsés pillanatban született, amikor a démonikus erőknek szinte semmilyen rombolást nem sikerült rajta végrehajtaniuk. Egyszerűen szerencsésen koncentrálódott itt anyag és ösztön, jó szándék és tisztes ipar. Mi mással magyaráznám, hogy az emlegetett szakférfiak úgy, olyan jókedvvel építették, s azzal a kivételes szeretettel, amivel az ember a legintimebb sajátját szokta. (Persze nem vagyok én naiv: dolgoztam többször is „erdélyiekkel”, a szőlőhegyen például, és nem mindig tudok efféle elokvenciával gondolkodni rájuk, mint Portik Janiékra.) Mert hát mi mással magyarázhatnám, hogy a kőből, fából, üvegből összerakott mű, egy egyszerű falusi szobácska, ennyire képes lehet túlmutatni önmagán?

Talán, és ez volna a legdöntőbb momentum, talán, mert ott lebegett mindenek fölött a tehetség és a szellem, amely létrehozta. A jó egy éve elhunyt építész-barát tehetsége és szelleme, aki mindezt a nagyszerű belső teret a dongaboltozattal s a könyvespolcokkal együtt megtervezte. (Hosszasan és sok nógatás és sok „egyeztetés” után, de ragyogóan.) Jól tudom én, hogy a drámaian fiatalon meghalt Heil Tibi munkái közt ez a hetyei ’hozzátoldás’ csupán egyszerű ujjgyakorlat volt (és maradt). De csepp a tengerben! Még ezt a munkácskát is meghatóan és megkapóan komolyan vette, ugyanúgy, mint a sajnálatosan korán, negyvenöt évesen lezárult életműve egészét. És akként mutatja őt, ahogy Tibor barátom egész életműve „szól”: bármihez nyúlt, bármit tervezett, számára a mű-egész soha nem mutatvány volt, hanem emberi történet. Egy önálló élet a maga nagyszerűségében: egyszerűség és bonyolultság együttese – de olyan tisztasággal előadva, hogy ezt még a mi gyergyói ácsaink is megértették. Én meg, ha felpillantok dolgozószobám asztala mellől, mindig Tiborra gondolok, és ez már így fog maradni. Mert egy valóságos égbolt tágasságát érzem, amelynek maradandósága örök és abszolút.

Ambrus lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , .
Közvetlen link.

AZ ÉGBOLT OLVASÁSA bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. H. J. szerint:

    Igen, tényleg boldog voltam abban a szobában azon a 2 éjszakán. És a kertedben is, mezítlábasan, talpam alatt a zöld fűvel Köszönöm, Lojás!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.