TÜKÖR ÁLTAL HOMÁLYOSAN

SOSEM TUDTAM eldönteni: valójában néminemű „fejlődés” van-e kedvenc szőlővidékemen, a Somlón (Ság és Kis-Somlyó) – a Somlót például örömtelien kezdik újratelepíteni, vagy, mint az ember és a természet viszonyában oly sok helyütt észleljük, elhúzódó válságban volnánk. Netán közeleg vagy itt is a vég? S nemrégiben egy urbanisztikai vándor konferencián újra erős nyomatékot kapott a kérdés, mert ott is sorra a vészjóslóan kellemetlen igazság fogalmazódott meg, s persze nem először: ha így folytatjuk, nincs is oly messze az összeomlás.

Szerfölött kellemetlen egy ilyen tükörbe nézni, mert „most látunk tűkör által és homályos beszéd által” – Vida Gábor akadémikus évek óta nyomatékosítja, itt is mondta és előadásának rezüméjében le is írta:

„versengve rohanunk saját vesztünkbe, súlyosan károsítva bioszféránk rugalmasságát, ökoszisztéma-szolgáltatásait. Jelentősen megzavartuk Földünk anyagciklusait, éghajlati rendszerét, kifosztottuk az óceánok és tengerek halállományát, s kipusztítottuk a szárazföldi élővilág fajainak ezreit, s szennyező anyagokkal leptük el az egész Földet. Mindez pedig a Nagy Földi Rendszer megváltozott működésén keresztül visszahat saját fajunkra, megkérdőjelezve hosszabb távú lehetőségeinket, túlélésünk esélyeit”.

Ennyi – nincs növekedés, nincs fejlődés, a divatos szlogen, fenntartható fejlődés, pláne nincs, s téveszme az is, hogy az ember kényére és kedvére ura a természetnek. Odalehet a túlélési esély is. Az ökológiai lábnyom mindent elárul – az ökológiai lábnyom nagyjából annak a területnek felel meg, írja másutt Vida Gábor, amin egy ember fogyasztási javai előállíthatóak, s megtermelt hulladékai eltüntethetőek. Ha egy ország lakóinak lábnyomösszege nagyobb a rendelkezésre álló területnél, az az ország vagy más országok rovására él, vagy feléli természeti vagyonát.

Pedig én mindig azt gondoltam, ellentétben (vagy éppen okulva belőle) a globális ökológiai trenddel, hogy itt, különösen a Kis-Somlyón és a Ságon, szóval egy eldugott kistájon nem éltünk fel még mindent, s akár a táj és természet megfelelő fenntarthatóságáról, sőt valamiféle növekedésről is álmodozhatnék. Ami magát a reményt jelentené; azt, hogy ez az aprófalvas és művelt kistáj, s különösen annak különleges adottságú szőlőhegyei – melegvizei, jó minőségű földjei és még mindig jelentős erdei mellett – jelentős megélhetési potenciált jelenthetnének a magunk és utódaink számára.

A Somló, a Nagy-Somlói borvidék különleges bazaltos terroir, az ország Tokaj után talán a második legkarakteresebb borvidéke, jelentős természeti értékekkel. (Hogy a szellemet, „délnyugat géniuszát” ne is emlegessem, csak szárazon ideírom, hogy mások mellett itt született Berzsenyi, Weöres Sándor és Nagy László.) Beszéltem-beszéltünk róla sokat, de tán nem eleget, s persze kóstoltuk-készítjük csodálatos nedűjét is. Ám akad itt még valami. Egy nehezen mondható történet, ami miatt én mindig is bizakodtam.

Sokszor jártam úgy, ha kint jártam a hegyen, napi munka közben vagy csak egyszerűen üldögélve, például András öcsém ún. „szürke” pincéjének lépcsőin (a legmagasabb helyen épített pince a Kis-Somlyón és lenyűgöző innét a kilátás) s elbámultam a táj romlatlan és változásaiban is örök szépségei fölött, különös erő fogott el. A levegőben, a napfényben, de a téli hócsillogásban is; a sümegi várhegy szinte mindig kivehető látványában, a távolabbi, Badacsonyba, a Balaton-felvidékre néző vagy a zalai panorámában volt és van valami tájképen túli üzenet. Arra gondoltam és azt éreztem: itt valahogy különleges erők segítik az embert. Hogy ezen a helyen mindig megnyugszik a zaklatott, még az öntudatát vesztett vagy az azt kereső lélek is. Hogy a somlói bazaltokon jelentős „erőtéren” volnánk – ezekből a bazaltokból a Föld legmélyéről közvetlenül tör a felszín felé a felénk sugárzó életerő. Amitől boldog és derűs lehet a hegy, növény és az ember is. Ráadásul a hegynek még azt a profán igazságát is tudom, hogy termőföldje egyszerűen jóízű – egy francia borász ittjártakor nem nézett semerre, csak a Királykőnél lehajolt és megkóstolta földet. Egészen kiváló, mondta és nem érdekelte a mindenfelé árulkodó Nagy Magyar Parlag. Mert ezen a tájon a föld gyomrában isteni erők működnek.

Az említett konferencián a mai szőlőhegyek és a mai falu viszonyáról beszéltem és hát az adottságok és lehetőségek ellenére sok egyéb vigasztalót én sem mondhattam. Miért nem? Mert a mai látványos csúcsborászati teljesítmények ellenére, úgy általában a magyar szőlőhegyek lényegében a pusztulás vagy az eltűnés szélén állnak. Éspedig nem csak maguk a szőlőskertek, a réges-régi önigazgatású hegyközségek, melyeknek működését körültekintő, szinte demokratikus szabályok biztosították, hanem a szorosan holdudvarukhoz tartozó falvak egész rengetege is. Azok is pusztulnak, több súlyos ok mellett persze, de például elvesztettek valami különlegeset is; elvesztették azt az organikus kapcsolatot, amely a szőlőhegyekkel száz évekig természetes viszonyba fűzte őket. Pedig a szőlőhegy mindig is rendkívül fontos tényező volt a Kárpát-medence társadalmi és gazdasági életében – a saját korában rendkívül fejlett sárvári uradalomban, például, 1616-os pénzjövedelmének 86 %-a borból folyt be, s az egész királyi Magyarországon a híres promontóriumokon kívül szinte minden falunak, ahol hely volt rá, évszázadokig megvolt a maga szőlőskertje. Az 1847-48-as jobbágytörvények tárgyalásának idején az új képviselőház akkor 1, 600 000 holdra tette az ország szőlőföldjeinek összterületét – ma ez a szám, a legkedvezőbb adatok szerint is, jó, ha eléri a 70 ezer hektárt.

A mai faluban alig pislákol a szőlőhegyi öntudat: a hegyen kiveszőben van a régi, tősgyökeres gazda, a mindentudó helyi öreg. Alig ismerik a szőlőmunkákat, amely régen apáról fiúra szállt a szőlő szeretetével, a szaktudással és a pincével együtt. „Ha hegyet veszel, munkát veszel” tartja a mai falubeli mondás.

Pedig mindnyájan azt szeretnénk, ha a mai falu élhető és jövőt biztosító lehetne. Mint ezer évig. Hogy lakói ne vándoroljanak el. Hogy ne legyen üres a templom és minden negyedik-ötödik ház. Hogy legyenek fiatalok. Hogy adják vissza saját legelőit, ahová alig negyven éve százszámra jártak ki a marhák (ma egy tehén sincs a faluban), s kondaszámra a disznók. Hogy adják vissza folyóvizét, a Kódót, ahol a múlt század elejéig malom is őrölt, és a híd mellett a hatvanas évekig fürödtek is benne. Adják vissza az iskolát, falun élő tanítójával, küldjenek papot, hozzák vissza a postahivatalt. S ne csak személyautóval lehessen itt élni. De folytathatnánk napestig – erről a felelősségről beszéljünk. S hogy ez illúzió? Hogy egészen biztosan Árpád-kori települések egész sora fog hamarosan eltűnni?

Lássunk hát színről színre – ne csak tükör által homályosan. Beszéljünk egy fenntarthatóbb új világ alakításáról. A hegyen meg addig is botanizáljunk, keressük és védjük szeretett növényeinket: a tarka nőszirmot és a fekete kökörcsint. Telepítsük vissza a hollókat és a kerecsensólymot. Ültessünk Batult, Bőralmát, olyan gyümölcsöket, amelyek csak itt szeretnek díszleni. De leginkább ültessünk szőlőt, hogy a bazaltsziklák láthatatlan repedéseit megkeresve, hosszú gyökeret eresztve továbbra is fittyet hányjon a klímaváltozásra. Olyan, mint Egyszerre igyekszik a Föld gyomrába és föl, egészen magasra, a Fény felé. Mert összeköti a legmélyebb és legmagasabb erőket.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai, bor, borász
Kiemelt szavak: , , , , , , , .
Közvetlen link.

TÜKÖR ÁLTAL HOMÁLYOSAN bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. kovacs zoltan hozzászólása:

    nagyon jó írás és igaz , sajnos!!!!!

  2. Boros-Tóth István hozzászólása:

    Kedves Lajos,
    Soraid ismét pontosabb képet adnak, mint a legélesebb objektív. Szeretnélek meghívni egy olyan országosan nem ismert pincesorra, amely bár fogyatkozó számú gazdák által, de él még, ahol felhangzanak a régi nóták. Antall Pistán keresztül foglak keresni.
    Barátsággal,
    bti

  3. Ádám Gábor hozzászólása:

    Kedves Lajos!

    Vida Gábor akadémikusnak szerintem tökéletesen igaza van, sajnos.

    A jelenség, melyet leírtál régről gyökerező folyamat eredménye, olyan mint daganat a testben.
    Régen apa és fia (még a nagyapa is) együtt dolgoztak és művelték a földet, készítették a lószerszámot, a csizmát stb. A gyerek az idősebb generációktól tanult, a szülők adták a mintát. Más nemigen létezett. A gyerek tudta, hogy ha pontosan megtanulja azt, melyet az idősebbek végeztek, akkor az megfelelő segítséget jelent neki az életben való boldoguláshoz. Éppen ezért fontos volt a generációk közötti feladatmegosztás, tisztelet övezte az idősebbeket és nagyon fontos volt a közösség szerepe is.
    Ma már nincs így.
    Ma egy individualista társadalomban élünk és a kapitalizmus jelen formája aláása az eddigi “rendet”. Ma a televízión keresztül kisgyerekkortól kezdve szívja magába mindenki, hogy élj a mának, ne gondolj a holnapra, légy “trendi”, vedd meg magadnak a hőn áhítotott cuccokat MOST, különben nem vagy senki és elpazaroltad az életed.
    A pénz, a fogyasztás és a még több felesleges fogyasztás a fokmérője mindennek!
    (A falu régen nem fogyasztott semmit sem feleslegesen. Amit pedig elfogyasztott, azt vissza is adta a természetnek.)
    Ma a legócskább falusi ház tetején is ott virít a parabola antenna és a sok nincstelen munkanélküli is a amerikai-mexikói sorozatokat bámulja, ahelyett, hogy kezdene valamit az életével.
    Hány sorozat szól arról, hogy a gyerek kimegy az apjával a szőlőbe 35 fokban dolgozni-izzadni?
    Hány szól arról, hogy a pék nap nap után hajnalban kel kenyeret sütni és mindezt elhivatottan teszi a hét szinte minden napján. Nincs szabadság, nincs nyaralás…
    Ma a TV adja a mintát, de a munkáról, kitartó küzdelemről nem szól benne semmi…
    A TV adta minták arról szólnak, hogy hirtelen meg kell valahogy gazdagodni – mindegy milyen módon (erkölcs, etika sutba!) – és akkor vásárolhatunk kedvünkre.

    De a jelenség nem magyar sajátosság. Nemrégiben Ausztriában jártam egy neves kádár műhelyében. Szépen működő, eredményes és nemzetközileg is elismert vállalkozása van. A cég nem nagy, de stabil, 15 fővel dolgoznak keményen. Ő is arról panaszkodott, hogy a fiai nagy valószínűséggel nem viszik az üzemet majd tovább. A fiatalok ugyanis nem akarnak dolgozni.

    Ma mindenki a nagyvárosba akar költözni a könnyű élet reményeben és ott keresi a csillogást, melyet a TV-ből látott. Úgy gondolom, ez fog fokozatosan – egyre gyorsuló ütemben – visszaütni. A falvak elnéptelenednek, elhalnak. A városok duzzadnak és élhetetlenné válnak (váltak), ez világszerte zajlik, közben a népesség drasztikusan nő. …
    A (városi) ember rohan és mégsem jut semmire ideje, nem jut ötről a hatra. Mire rájön (ha rájön egyáltalán), hogy rossz irányba haladt, már késő és nem tud az életmódján változtatni…

    Tudatosan kellene lassítani a tempót és elgondolkdni a dolgok értelmén…
    Például egy pohár jó borral a kezünkben, melyet én magam is szívesen teszek. :-)

    Talán akkor lehetne ezen változtatni, ha az emberek tömegesen kidobnák a tévéjüket és nem hagynák, hogy az nevelje (fogyasztásra) a gyerekeiket. Saját stabil mintákkal kellene szolgálnunk gyerekeink számára.

    Nagyon félek azonban tőle, hogy ez vágyálom…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>