HA A KANÁL fejlődéstörténetét akarjuk tanulmányozni, akkor több mint valószínű, hogy az ősemberig kell vissza lapoznunk a történelem könyvben. Mert az ősembernek igenis volt kanala. Persze ez nem a mai értelemben vett kanál volt, hanem csak egy kagylóhéj, amivel eleinte enni próbálta a verejtékes munkával elkészített agyagedényéből a maga főzte egyszerű
levest. Az ősember egészen véletlenül kezdte használni a kagylóhéjakat levesmeregetésre, hiszen ezek multifunkcionális használati tárgyak voltak. Egyszerre lehetett használni kaparónak, vésőnek, késnek és tárolóedénynek. De mivelhogy a forró levest lehetetlen volt meginni egy hatalmas gőzölgő cserépedényből, ki kellett találni valamit, hogy az ételhez hozzá lehessen férni, és a leforráztatás veszélye nélkül el lehessen fogyasztani mielőtt az kihűlne. Erre pedig a kagylóhéj volt a legalkalmasabb, mint az osember barlangja vagy sátra táján fellelhető legalkalmasabb eszköz.
Miután szakácsunk jó párszor elégette az ujjait vagy beleejtette „kanalát” a forró folyadékba, sor került a kagylóhéj kifúrására, és egy botocska vagy ág felhasználásával elkészült az első kanál. A kagylóhéjat vagy odakötözték a bothoz egy borcsíkkal vagy liándarabbal, vagy az elhasított ág repedésébe dugva rögzítették és használták. Később a kanál egy merítőcsészére emlékeztető kerek fejű, rövid nyelu eszközzé fejlődött. Az egyszerű emberek kanala fából, csontból vagy szaruból, a jobbmódúaké rézből, bronzból, kivételesen nemesfémből készült.
A középkorban egyre többet alakítottak a kanál formáján, megjelentek a családi jelzésű, évszámos és zománcos kanalak. Ezek egyre jobban hasonlítottak a mai kanalakhoz és a nyelük is jobban a tenyérbe simult.
A villáról röviden
Az evőeszközök használatáról, a velük kapcsolatos illemszabályokról egymásnak szögesen ellentmondó véleményeket alkottak az emberek kor és égtáj szerint. Ez a téma erősen elfogult véleményekhez is vezethet: az egyik étkezési szokás hívei a másképp evőket civilizálatlannak tartják, vagy egyenesen barbárnak tekintik. Európában és a Közel-Keleten a villa már a rómaiak idejében ismert volt, de még csak mint konyhai szerszám és nem evőeszköz. Az első kezdetleges kétágú fémvillákat csak arra használták, hogy kivegyék a forró húst a fazékból. Ezeknek az egyszerű tálaló- vagy húsvilláknak az elődei fából készültek és a végükön kihegyezett ágvillák voltak. Ilyent használhatott az ősember is amikor kihalászta kezdetleges agyagedényéből a főtt húsdarabokat.
A villa használatának elterjesztésében a bizánciak játszottak jelentős szerepet, és a XI. században Dormiani velencei püspök a szószékről bélyegezte meg a Bizáncból származó és néhány előkelő itáliai családnál bevetett szokást. A püspök szent dühvel mennydörögte, hogy a késsel, villával való evés bűnös elpuhulás, és mint ilyen Istennek nem tetsző cselekedet. A késsel és villával való étkezés még sokáig ritkaságnak számított és a villa használatának első ábrázolását, csak az 1200-as évekből származik az olasz Monte Cassino kolostor illusztrált kódexlapjain. Annak ellenére, hogy a villa polgárjogot nyert a nemesek asztalán és használóit nem fenyegette többé egyházi kiátkozás, sok koronás fő, mint például I. Erzsébet királynő vagy XIV. Lajos kizárólag az ujjait használta az étkezésnél. A pornép között csak a XVII. században terjedt el a kés és a villa evőeszközként való használata, ugyanakkor a krónikák az evőeszköz készítést is megemlítik. De még így is hátráltatták bizonyos középkori törvényekre hivatkozva, például 1897-ben meg volt tiltva az angol hadihajókon, hogy a legénység villával egye meg az ebédjét. Férfiatlannak ítélték meg, amely aláássa a fegyelmet.
Berecz Edgár (Székelyudvarhely), a blog vendégszerzője
VÉLEMÉNYED VAN? ÍRD MEG!