PISKÓTA AZ ÉGBŐL (Jókai Mór)

Jókai Mór második feleségével, Nagy Bellával, Forrás: lutheran.huALIGHANEM úgy öregszik az ember, hallottam felőle harangozni, hogy öreg/öregedő korára mással nem bírván, még a honi literárok is, de egyéb olvasó férfiak úgy kilencven körül Jókait olvasnak. Pontosabban: ha olvasnak – Jókait olvasnak. Ezt nyilatkozta például az öreg Kós Károly (amikor melegében olvastam a konfessziót, el is hűltem rajta) – nemigen élvezek én már mást, mint Jókai regényt, mondta egy régi beszélgető-könyvben. Mert: benne ott minden. Így mondta. És aztán láttam pátriárka-kort megélt apósomat is, aki pap-literátor lévén kilencvenöt éves kora körül napszámra olvasott ősvadonra emlékeztető zalai (tilaji) kertjében (áprilistól

októberig) – szinte mindent, teológiát, filozófiát, de legszívesebben: Jókait. Beszélgettünk is a kifürkészhetetlen szenvedély okairól – antikváriumi kalandozásaim során gyűjtögetni kezdtem a „százkötetes” hiányzó példányait (elsősorban neki), ámbár a második ötven mindmáig foghíjas maradt. Ez az a bizonyos Nemzeti kiadás, melynek 1894-es indulásakor az alábbiakat írta egyik kiadója a vállalkozás szó szerinti méretességéről, mármint a Jókai-mű már akkor is „monstrum”-jellegéről – pedig még „csak” ötven írói évvel kalkuláltak és egy rég elavult nyomdai szedés alapján számolták ki a nyomdai terjedelmeket. Ezek szerint Jókai

„ötven esztendő alatt háromszázhuszonnégy kötetet adott ki, vagyis körülbelül háromezer ötszáz nyomtatott ívet, hetvenmillió-nyolcszáztizenhatezer-négyszáz betűvel. Ólombetűkben kifejezve ez kb. 243,8 km hosszú sort, 355, 5 métermázsa, vagyis 3 vagonnyi súlyt alkot. Egy szedőnek az életmű teljes kiadása 70 millió mozdulatot (évi 280 munkanapot, napi 8 munkaórát számítva), összesen 35 évi munkát jelentene, a Nemzeti Kiadás korának gépei számára pedig 8 évit.”

Fráter György, olajfestmény után_Pollak_metszete, Forrás: wikimediaHát így – a napokban fel is lapozám a sorozat egyik darabját, a nem is tudom hányadik kilométert, mégpedig a Fráter György című regényt, és már a második oldal után elfogott a szédülés. Ejnye, tapogattam csontjaimat – csak nem? Csak nem vénültem meg – annyira?  Mert bizony úgy szippantott be textus és milliő és korrajz és bonyolult cselekményvezetés, egy egész dramaturgiai bőségszaru, ahogy izgatni kezdett Fráter (Martinuzzi, Utiesenovic) György, Szapolyai János király legfőbb tanácsadójának, kincstartójának, a váradi püspöknek stb. rejtélyes élete, műve és halála. A rég porosodó figura az udvari nemességgel, miniszterekkel, zsoldosokkal és árulókkal, renegátokkal és a Mohács körüli törökkel, némettel, szerzetesekkel és retorikusokkal, egyházszakadással és kalózvilágot idéző csendéletekkel a zavaros magyar históriából – mintha a legmaibb mát írnánk.

De közben persze jól tudhatjuk a Jókai-olvasás problémáit is – a terjedelem problémáját, az Egész elmondhatóságának problémáját; ha máshonnét nem, hát Gyulai Pál és Péterffy Jenő őskritikái nyomán. Ez utóbbi írta az 1881-es Budapesti Szemlében, hogy Jókainál a jó az ég felé lebeg, a rossz meg a föld alatt bujkál. A „jó csupa fény, az árnyék egészen kívüle esik”. S hogy szerzőnk, mármint Jókai, lényegében a „nagy gyermekek számára írta meséit” (Szerb Antal hozzáteszi, hogy Jókai maga is örök gyermek, aki „el nem apadó mesélő kedvével ma is ott ül a betegek ágya mellett, és szívesen dől a gyötrődő székének karjára.”). Mert, és vissza Péterffyhez – mert „a jók számára piskóta hull az égből, a rossz pedig csak amolyan szilvamumus”. És én meg mégis valahogy szívesen ugrottam fejest a tengerméretű szomorúság 16. századi piskótáiba és szilvamumusaiba.

Montaigne, Forrás:nyu.eduEgyébként Montaigne is emlegeti a szomorúság különös kategóriáját, mégpedig egyik külön traktátusában – kerek-perec kifejtve, hogy ostoba és nemtelen ékességnek tartja. A szomorúság, mondja, olyan gyáva és alantas érzés, melytől a sztoikusok eltanácsolják a bölcseket. Szóval a sztoikus Montaigne itt leírja egy bizonyos Raisciac kapitány esetét, aki a Buda sikertelen ostroma körüli harcokban (Ftáter György idejében vagyunk) azt látta, hogy egy lovag testét viszik el a csatatérről,

„ahol igen vitézül verekedett még az imént, és megsiratta, mint szokás; másokkal együtt kíváncsi volt azonban a kilétére is, és amikor kibontották páncélzatából, a saját fiára ismert. Mindenki könnyekre fakadt körülötte, csak ő állt ott szó nélkül, sírás nélkül, mozdulatlan szemének merev tekintetével, míg csak a szomorúság ereje meg nem dermesztette benne az eleven szellemet, s gutaütötten el nem terült a földön”.

Ennyit hát a szomorúság átkos módozatairól, avagy romboló erejéről. Jókai nem említi ezt az esetet, talán nem ismerte a krónikákból, viszont művében maga az ostromló generális, Roggendorf küldi várostromra saját fiát, aki sebesülten bukik alá a várfalakról. Ő egyébként Antoine Bechet Histoire du minister du Cardinal Martinusius című 1715-ös monográfiáját használja (ezt Montaigne már nem ismerhette), s bár az „erdélyi politika” atyjáról rengeteg munka született, mégis itt válik először a nemzetközi közvélemény előtt világossá, hogyan lett a megvetett barátból, a lekicsinylett „frater Georgius”-ból a „nagy Martinius”. „Le Cardinal” és „le Régent”. Bechet magyarázta először pszichológiai mélységgel a „pompás diplomata” tekervényes útját és „magasztos furfangjait”. S ha már a forrásoknál tartunk, Jókai használja, gyakran idézi, sőt szerepelteti is Szerémi Györgyöt, Szapolyai János udvari káplánját, akinek a magyar monarchia széthullásáról szóló nagy munkáját, Magyarország romlásáról címűt elővettem és lebilincselőnek találtam.

Szüret Jókai Mór svábhegyi szőlőjében  A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc.  Officina Nova, Budapest, 1995, 488. oldal. Forrás:  mek.niif.hu

És hát az itten a végső summázat, hogy bizony Jókai figurái életre is kelhetnek – az ideális hősi szellem, a bűnök és bűnhődések hatalmas kavalkádjai, a bosszú cifra alakzatai, a nemesszívűség steril bajnokai vagy a tragédiák, a gonosz, az ördög, a pokol infernális módozatai. De hogy saját mai világunkban Jókai-figurákat keressük? Lehetséges-e olyan, egyébként súlyos, ám árnyalatlan és következmények nélküli megállapításnak értelmet adni, amit Szerémi ír (és nyomában Jókai), hogy „a magyarok pusztulásának alapja, az árulás”? (Kiemelés tőlem.) És tovább az ő örvénylő vádjai mentén: van-e annak allúziója, hogy „pártos urak, áruló udvariak, istentelen főpapok, közerkölcstelenség, s a nemzet salakjait a felszínre toló lázas pezsgés, s a jámboroknak lelketlensége akadályozza a törvények végrehajtását”? És hogy ebből a couleur locale-ból fakadhatnak aktuális „élethelyzetek” – per analogiam is? Például az adott szó kötelezettségének elmulasztására? A kiküzdött elvek, a régi barátságok, a közös múltak elárulására? A cserbenhagyásra, a „tőrvetésre”? (A regény főhősét alvinci kastélyában szúrja nyakon Ferrari Márk, saját olasz titkára, és Sforza Pallavicini vezetésével orgyilkosok népes hada, akik karddöfésekkel és pisztolylövésekkel terítik földre a kardinálist, majd hetven napig hagyják romlani a tornác márványán temetetlen.) Legalább úgy, mint egy Shakespeare-drámában.

S persze tudjuk, hogy végül a lónak a feje arra fordul, amerre az abrakos vályút teszik – a „jóknak viszont piskóta hull az égből”. De Jókai tudta, hiába lökik hősét szinte szó szerint a szemétdombra, műve mégis az élet mérhetetlen szépségéről beszél.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

PISKÓTA AZ ÉGBŐL (Jókai Mór) bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. kukta szerint:

    Szuper írás!

  2. boros1124 szerint:

    Tényleg nagyon jó írás! Bár szerintem nem szabad Jókainál kihagyni A kőszívű ember fiait és Az aranyember műveket, melyek iskoláskorunk kőkemény kötelezői voltak. 😀
    http://ingyenesenletolthetokonyvek.hu/konyvek/jokai_mor_az_aranyember

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.