A PÉCSELYI PAP

Pécsely, templom; Forrás panoramio.comAHOGY AZ esőfelhők alól és a zord nyári vihar előli menekültemben elhagytam Sümeget, aztán Tapolcát és Gyulakeszi felé fordítottam szekerem rúdját, s a gyönyörű Balaton-felvidéket átszelve, Köveskál felé, majd Mencshely, Dörgicse és Vászolyon át befutottam Pécselyre, rá kellett döbbennem, hol is járok. A világ egyik legszebb vidékén autózom – különösen az Óbudavár – Mencshely – Pécsely szakasz volt attraktív és intim is egyszerre.

Apró, eldugott falvak egymás mellett – mintha nem ért volna ide a közismert balatoni zsúfoltsággal együtt járó esztelen tájrombolás. Sőt és bizony: különös erők sugároztak a tájban; Nyugat, Kelet és Dél géniuszainak találkozásánál vagyunk. Néhány fordulónál afféle érzésem támadt, ilyen lehetett az archaikus magyar táj, midőn az ember békében és patriárchális nyájasságban élhetett fűvel, fával, állattal és természettel. Ez a pannon szuggesztió. Dombvonulatokkal és harsogó zöldekkel, apró intim erdőkkel és főleg karnyújtásnyira szétfutó szőlőkkel és viszonylag szép számú elviselhető esztétikájú pincével. A táj a friss eső után úgy ragyogott az oldott napsütésben, mint valami árkádiai emlékmű.

Gyümölcsös Pécsely és Vázsoly közt; Forrás: /medvegyu.organic.hu

És mondjam, hogy a szőlők mellett számomra is meglepő módon a manduláskertek kötötték le leginkább a figyelmemet? Az üde, hars-zöld, szép és légies gyümölcsfák rendje – sajnos elég kevés, de mégis akadt belőlük. Pedig, máris jöhet az aktuális és szükséges intelem:

„jelen helyzetünk int, hogy minden darab földnek, különösen a lakhelyeinkhez csatolt kerteinknek a lehető legtöbb hasznát vegyük”.

Aktuális beszéd ez az elhanyagolt erdők és mezők és szőlőskertek, a parlagfűvel való küzdelmek és az eldzsungelesedés idején, amikor például mindenfelé elhagyott gyümölcsfákat látni a határban – és én még csak nem is saját magam idézgetem mint valami panaszfalhoz járuló zarándok, hanem egy régi-régi alak beszél könyvének előszavából. Amit ő maga persze szerényen „fölkérésnek” nevez – egy régi auktor 1854-ből. És meg is adja saját intelmének indokát. Bár kissé döcögős és körülményes és csikorgó nyelven intonálja puha karakterológiai megfigyeléseivel dúsított textusát, de mondja, és úgy mondja, ahogy ezt ma is nyugodtan megtehetné.

„Minthogy a magyar, természeténél fogva a lassú haladásnak s majdnem a haladni nem akarásnak hő barátja; azonban szinte természeti jó hajlamánál fogva örömest engedi is magát tekintélyes tanácslás által vezéreltetni: íme fölkérem főleg a t. c. lelkész urakat, hogy a vezérletükre bízott népben igyekezzenek fölébreszteni s növelni a gyümölcsfák nemesítése- s tenyésztésének megkedvelését, figyelmeztetőleg ajánlván annak ezt az éppen számára készített könyvecskét, s ennek útmutatásai nyomán legyenek annak vezérei az előtte még töretlen ösvényen”.

Oláh János (1793-1867) pécselyi református lelkész írta ezeket a sorokat az 1854-ben Komáromban kiadott Gyümölcsfa-kertészet című könyvecskéjében. Az ő emlékének megsüvegelésére vállaltam odahagyni a kies Kemenesalját a legnagyobb dologidőben (kacsozás, permetezés) – ugyanis hű községe, Pécsely falunapot tartott és emléktáblát avatott a Papkesziben született és Nemespécselyen meghalt papja tiszteletére. És a több napos program részeként bemutattuk Oláh Jánosnak frissen és újonnan kiadott könyvecskéjét Lichneckert András szerkesztésében és gondozásában.

Bizony Oláh János azok közé a serény papok közé tartozott, akik a szent élet tanítása mellett a „vezérletükre bízott népben igyekeztek fölébreszteni a gyümölcsfák tenyésztésének megkedvelését” – mint nem kevesen kortársai közül. Hogy csak az ismertebb Kovács József bátorkeszi (a régi Komárom vármegye) ref. papnak 1861-ben kiadott munkájára, a Kalauz-ra utaljak (faiskolát is létrehozott, de számomra legértékesebbek fajtarendszerezési kísérletei és elmélyült fajtaleírásai) Vagy hogy az erdélyiek közül Nagy Ferenc kolozsvári ref. teológiai tanárt említsem, aki az első, színes rajzokkal ellátott magyar pomológiában, Girókuti 1862-63-as munkájában a Batult és a Pónyik-almát leírta. S hogy más felekezetről se feledkezzünk meg: a század második felében Balogh Ágost plébános kocskóczi (Trencsén vármegye) kertje valóságos gyümölcsparadicsom volt, és róla a híres ’Balogh arankája’ almát nevezték el. És így tovább. Oláh János munkálkodása viszont, a többiekkel ellentétben, mindig is territoriális érdeklődésű maradt – csupán a Balaton-felvidéket vizsgálta. Üzenete viszont nem provinciális – az igaz papság fogadja meg jámbor kérését, és jó példával vegye rá a híveket a gyümölcsfák elmélyült szeretetére.

A Lichtneckert András összeállította könyv két részből áll: maga a gyümölcsészeti szakkönyv csak a kötet második, bár valamivel testesebb része. A szerkesztő, nagyon helyesen, felvette a kötetbe Oláhnak a Tudományos Gyűjteményben 1834-ben megjelent, másutt eddig nem közölt Balaton mellyéki túdósítások barátságos levelekben című írását, amelyben Oláh lényegében Bél Mátyás és főleg Vályi András földleírási munkálatait követi. A Balaton-felvidék 65 településéről és 21 egyéb nevezetes helyeiről szóló leírása pompás olvasmány! Földrajzi, históriai (várak, kastélyok, urasági birtokok leírásaival együtt), aztán gazdálkodási, balneológiai (gyógyvizek és fürdők) leírásával nélkülözhetetlen kultúrtörténeti forrásmunka.

Maga a gyümölcsészet, s benne a szőlészet is, alapmunka – színvonalas, de lényegében igényes kompilláció a kor idegen nyelvű tudományosságának megfelelően. Figyelme a csemeteiskolától a gyümölcsfeldolgozás különféle módozataiig minden lényeges munkafolyamatra kiterjed. Épp a helyi fajtákról beszél a legkevesebbet – nem pomológia és nem klasszikus ampelográfia, amelyet igazából vártam. Igaz, Oláh János (és más 19. századi gyümölcsészek) felfedezője és lelkes kiadója, Lichtneckert András egy másik általa összeállított forráskiadványában (Borászok titkai – titkok gazdái) közli Oláhnak a balatoni szőlőkről szóló szélesebb merítésű anyagát.

A pécselyi szőlők különben híresek – Vályi András ugyan még azt írja, hogy „borai tsekélyek”, de Oláh János szerint a

„pécseli szőlők majd a’ legjobb, legtáplálóbb, legtartósabb és legszebb színű borokat termik az egész Balaton mellyékén”.

Megkóstoltam – olaszrizlingeket ittam. Kedvesek voltak, egyszerűek, pontosak. Nem akartak más lenni, mint amik – és ez az önazonosságra való hajlam nagy erény is tud lenni. Közben arra a patriarchális érzékenységre gondoltam a kemenesaljai lugasomban, amiről a pécselyi pap adott hírt elfogult lelkesedéssel.

„Ami illeti a’ Balaton melléki lakosokat: – írja a szubsztanciát -, talán az egész világon sincsenek olly jószívű, adakozásra hajlandó és barátságos emberek, mint ezek.”. És hozzáteszi: „itt a’ szőlőhegyen ha valaki keresztülmegyen és az ő szólások szerént lyukas pincét (kinyílt ajtajút) lát és hívatlan be nem tér, azért dorgálást, pirongatást és szemrehányást nyer”.

Ez ugyan igaz, de nemcsak ott, szinte az egész Kárpát-medencében így járta – a Kis-Küküllőtől Pozsonyig. Ám lokálpatrióta töltésű mondata jelzésértékű marad a nyíltszívűség, az adakozó kedv, a vendégszeretet és némi romantikus pátoszok fontosságáról. Ez meg így együtt különösen fájdalmas hiánycikk.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.