KUTHY ÉS AZ ARANYKORI BESZÉLY

Kuthy LajosKUTHY LAJOS – Egy olyan szerző emlegeti monumentális könyve mélyén az aranykor csillogását, vagy annak égi mását, akitől a legkevésbé sem várná az ember. Akit valahogy eltakart idő, stílus, irály, rosszhír, csacska beszéd, előítélet, ledorongoló kritika, kirekesztés, szellemi restség – vannak nehéz tartozásaink. Először elképesztő mélységű mondatai, mit mondatai, oldalnyi bekezdései találtak fejen. Egy barokkosan, olykor kínosan, sőt betegesen analizáló grammatika az övé, amely viszont csak a legnagyobb mesterek sajátja – mondatgöröngyök hengerednek le és föl, csúsznak ide és oda, mint valami

teljesen mai, modern prózai textusban. Ingerlő, gazdag és lázálomszerű víziók, hiper-érzékeny látomások, extatikus mozgások, hihetetlenül gazdag szuggesztiók. És mindez belemártva a legsúlyosabban analizáló realizmusba – éppen ez a legnagyobb erénye is. Itt olyan szöveg születik, amelyik állandón elmozog  – az „aranykort” például indításul szinte csak betűzgeti. Aztán végre-valahára kiböki, de rögtön fel is kapja és messzire hajítja. Passz – menj szöveg, csinálj rendet! Íme egy szerény példa: az aranykorban, tudjuk jól, az volt az öröm, hogy az egész föld olyan: intim volt. Mint egy gyümölcsöskert, vagy maga a gyümölcsös – mondja Hamvas. Ennél a szerzőnél viszont másként pingálódik ez az aranykori beszély:

„Mint szabaduló anya, mely terhét megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett örömömét, a szabadságot. Kerestem azt a természet egyszerű fiai közt: de nincsen”.

És innét már másfelé húz a szöveg – lefelé, mélybe, pocsolyába, mocsárba, lápi kigőzölgésekbe, amely az antik vagy a honi aranykornak épp a legbeszédesebb hiányát lajstromozza.

„Ők nem ismerik kényelem s művészet gyönyörét; nem ismerik ipar és tudomány nemesítő eredményeit; távol s mélyen rejtvék az ismeret minden világától; idegen pusztáikon nem állnak biztos védelemben; szóval, a polgárosodás ajándékiban nem osztoznak, mikért az őskor patriarchiai jogát cserélte nemünk…”.

Majd innét, a barlang mélyéről, széchenyiánus fejtegetésekbe kezd:

„Oly kevés a nép, oly csekély a verseny; oly bőkezű nálunk föld és ég; mégis oly egyetemes a nyomor. Láttam hazámban a várost, az sülyedt s boldogtalan; láttam a népet, az szegény s boldogtalan; hát tán nemeseink osztálya boldog és fényes, mely a nép felett áll? Majd meglássuk.”

Kuthy lajos

Kuthy lajos

Kuthy Lajos (1813-1864) írta ezt a textust. A Hazai rejtelmek gyanús és rossz hírbe keveredett írója éppen ebben a könyvében. Aki sikeres, sőt mondén szalonhősként indult – ámde hogyan lett gróf Batthyány Lajos személyi titkárából vagy a ’48-as miniszterelnöki iroda forradalmár vezetőjéből közönséges Bach-huszár? Majd végezetül kitaszított, tragikus hős? Az bizony már külön mese. Ő egyébként a magyar próza tökéletesen elfelejtett arca. Akinek egyetlen diagnosztikus és szürreális lapjáért kortárs klasszikusunk, Szentkuthy Miklós bizony odalökne egy halom hírességet is a magyar irodalomból. Az a Szentkuthy, aki provincializmussal a legkevésbé sem vádolható, s aki „ijesztően plasztikus” írónak mondja őt. Szerinte, mármint Szentkuthy szerint, Kuthy lényegében „démoni költő és orvostudományi fokon aggályos természetmegfigyelő”. És persze az „első arszlán” is (vagyis törökösen: ’oroszlán’), ahogy Mikszáth írja róla. S akinek mindenféle öntörvényű írói teremtését, irigylésre méltó, felzaklató mondatait olvashatjuk a Hazai rejtelmek 1906-os kiadásában. Efféléket:

„Itt nincsenek elnyomó törvények, a szilaj gulyák s lovak védik a természet jogát. Szóval ember helyett isten országol. Lehetetlen a gőgnek legalább perczekig magához nem térni. Itt nem lát őrbástyát, mely a nép kitört bosszuját be-, s szeretetét a néphez ki ne eresztené. Nincsen semmi díszítmény, arany és fegyverek, mikben az eszmélet sugára megtörik. Nincs tunya kényelem, és szolgáló sereg, kiket jogtöréssel iparkodjék védni, növeszteni; kik levonják, s görbedezés által alacsonyhoz szoktatják a zsarnok rablelkét; s kik közt épen azért a szíve elpuhul, aljasodik, s megvész. Itt a gondolat nem hiú szertartás szűk köréig terjed, mit szolgák találtak fel; itt nincs észszorító előny, korlát s viszony; az elme felkél és elterjed, mint teremtő erő, s a szabad gondolat szálain ahhoz köti magát, kitől eredetét vevé. Síkon és tengeren a gőg megszégyenül, a romlatlan kebel felemelkedik.”

S ahogy olvasom a vaskos, egyáltalán nem tökéletes, néhol idegesítően naiv, ám részeiben remekmívű sorokat, amelyeket a magyar és a ”forradalmi felvilágosulás híveként” teljesen nyugati műveltséggel, de ezzel párhuzamosan, a Hortobágy fanatikus szerelmeseként írt –  szóval, e hatalmas, mondjuk így, egészen prousti regényfolyamát a puszta-tengerről, a vízi világról, a lápi életről, annak százötven évvel korábbi állapotáról, erről a mégis-valahogy-idillről, erről a netán elveszett aranykorról és a szabadsághiányról, óhatatlanul saját ifjúkori pusztai vizióm ötlenek fel. Mint valami összevetésre azonnal előugró lét-térképek, belső tájak.

Hát lehet is ez a bizonyos prousti madelaine-sütemény: apró mementó a létezés egyszerűségéről és bonyolultságáról. Az én ifjúkoromban a végső szétesés, a tanyavilág széthullásának idejét írtuk  – az ezerkilencszázhatvanas évek vége-hetvenes évek eleje volt. Akkoriban gyakorta kerekeztük be alföldi szülővárosom, Békés-Gyula széles határait biciklivel; Péltől Szentbenedekig és a szanazugi erdőkig. (Ez a „mi”: egyetem környéki ifjak, páran barátok, akik együtt nőttünk föl, egyikőnk város-szerte ismert orvos, a másik Európa-hírű dendrológus, harmadik könyvtáros, negyedikőnk korán meghalt lapszerkesztő lett.) A Fehér- és Fekete Körös árterületeit. Egy bibliai szegénységben élő, „fejlődésének” utolsó állomására érkezett tanyavilágot, a hodályok népét – tessék megnézni és összehasonlítani Kuthy idevágó textusait a Hazai rejtelmekből az akkori létélményekkel. S hogy miért tettük mi ezeket a „világfelfedezéseket”? Tán öntudatlan és szerény tiltakozásul: szemben a kordivattal, szemben a Kuthy-emlegette polgárgőggel (noha egyáltalán nem ismertük Kuthy sötét jövendöléseit a magyar pusztákról, inkább a szegények siratni való énekesét, a fekete bojtár Sinkát) – s talán öntudatlanul is szemben a tanyát halálra ítélő hazai akarattal és kényszerrel és elsöprő tendenciákkal. Egy tán egyszerű és hasonlóan tiszta ősi, itt-ott romantikus érvelésű szabad gondolat jegyében: hogy mégis lehet(ne) és mégis kell(ene) itt élni. Bárha nem is tudnánk oly színes és üde stílromantikát gyártani róluk, például a benedeki szikes határ reménytelen, járhatatlan dagonyázású, éjfeketén sáros dűlőútjairól, mint ő.

Társaink közül egyikőnk nagybetegen azt hagyta ránk: ha meghal, porait szórjuk szét a diákkorból örökre bevésett péli legelőkön. Kinn a pusztán. Megtettük. S ha nehéz is volt, mégis azt kell hinnünk, hogy ő ott találta meg leginkább a helyét. Legbelsőbb intimitását. Akár Kuthy könyvének legjobb lapjai – ahol, és ez nem csak nekem szóló felfedezés, Párizs és Hortobágy fognak a legszorosabban kezet.

Ambrus Lajos József Attila-díjas író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

KUTHY ÉS AZ ARANYKORI BESZÉLY bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Podruzsik szerint:

    Óh, hadd olvassuk hamarosan azt a külön mesét is Kuthy életpályájáról!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.