ROLLING STONES – The singer not the song

Rolling StonesAMBRUS LAJOS írásait többször is dicsértem, így ha ezt újra megteszem, a blog állandó olvasóinak már nem lesz újdonság. Ennek a Rolling Stonesról szóló írásának a szerkesztésére azért is emlékszem különös örömmel, mert azzal a vággyal keresgéltem hozzá a videókat, hogy Lajosnak is kedvére legyen, ha majd elolvassa, megnézi. Bízom benne, hogy a Shelley verset idéző ifjú Mick Jagger igazi meglepetés lesz, ahogy a Yardbirds negyven évvel ezelőtti filmfelvétele is. (Csíki Sándor)

SZERENCSÉRE MINDEN új nemzedék ugyanúgy írja és mondja, ahogyan ők is tették, a Rolling Stones valamikor a hatvanas években. The singer not the song. Az énekes nem a dal. Ez a dalocska lényegében, akár nevesebb irodalmi előzményei, minden idegszálával azt állítja, hogy én, én, én – én volnék a fontos. Én, a centrum. Én, a „főnök”. A vers, a dal csak „cifra szolga”. Akkor, fiatalon, a pálya legelején állva, a nagy bejelentések évadján mit is törődnénk például a költő Babits-csal (az ő esetükben ez merő képtelenség is, mert ugye egy sokkal nagyobb nyelv birtokosai és verset meg amúgy sem olvasnak – legfeljebb Shelleyt szavalnak, ha egyikük meghal).

Akkor, a pálya elején, az indulás őrült lendületében és szent révületében melyik nemzedék értené és értékelné hát egy öreg, magányos poéta, a halálra készülő Babits rezignált rikoltozásait? Hogy maga a beteg test és immár a földi vágyak nélküli élet épp a fenti mondat ellenkezőjét sugallja. Mert minden fordítva áll, ahogyan régen gondoltuk – ekkor már, ebben az élethelyzetben minden átírandó. Egyetlen remény maradhat, a régi dal, amely az életre emlékeztet – ahogy Babits énekli:

  • Nem az énekes szüli a dalt:
  • a dal szüli énekesét.
  • Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
  • Szülj engem újra, te csodaszép!”.
  • (Mint forró csontok a máglyán…)

Nos, ez a „csodaszép” The singer not the song című dal 1965-ben jelent meg a December’s children című Rolling Stones-albumon és nem túl jelentős darab. Elmosta az idő. Nekem se nagyon tűnt fel, még anno sem, pedig minden Stones számot betéve tudtam úgy 1970-71-ig.

De az élet különös játéka: így, erre a képtelen-abszurd duóra, a Rolling Stonesra és a gégerákos Babits Mihályra, együtt, egymás mellé téve és halálosan komolyan akkor gondoltam életemben először, amikor vagy ötvenezer korombeli és fiatalabb társammal a Népstadion katlanjában a Stones budapesti koncertjére várakoztam. Pedig Babits nevét ott legfeljebb a törpe minoritás tudhatta, nekem meg nem volt nehéz kitalálnom, hogy az ominózus ’65-ös darabot a hamarosan színpadra lépő fiúk egészen biztosan nem fogják az emlékek lomtárárából előrángatva eljátszani.

És mégis: hogy van ez? Mi volna fontos az életben? A dal? Az énekes? Az énekes dala? Vagy a dal énekese? Összefüggéseik és viszonyaik? Hogy ki kit „szül” meg az alkotás révült folyamatában? S hogy kinek volna igaza? Mick Jaggernek, aki hatalmas ego-ját rányomta egy egész világ szubkultúrájára vagy annak a szegény magyar poétának, aki ugyanolyan idős korában úgy fekszik betegágyán, mint valami lehullt „főniksz, / ki félve reméli a tüzet, / amelyben el fog majd égni”? Akinek persze a dal az elveszett ifjúság „piros szoknyáit” sodorja lázas szemei elé, de mégis, alig képes szólani. Ezért hát föl kell idéződnie a „dalnak” – hogy ő maga ismét meg- vagy újraszülethessen.

Ültem hát a 2007-es kánikulai tömegben Budapesten, s amint meghallottam a Start me up! első és hátborzongató akkordjait, ó, Keith Richard, hát itt, amelyek betöltötték szinte az egész júliusi égboltot, elszállt minden kétely. Elfelejtettem Babitsot. Eltűnt a fölösleges gyanakvás. A méricskélés. Gyermekkori barátomnak, aki nem messze ült tőlem, mint később bizalmasan mondta, a legelső varázsos pillanatokban némi férfias könnycseppeket kellett óvatosan elmorzsolgatnia. Úgy szólalt meg a Rolling Stones, mint az ifjúság, a dal, amely képes visszaadni az élet bonyolult értelmét.

Pedig én egyáltalán nem óhajtottam semmiféle purgatóriumba elzarándokolni, és egyáltalán nem volt kedvem ehhez a koncerthez, noha az ifjúság kedves zenekara lépett fel. Persze – persze mit nem adtam volna fiatal életemből, ha mondjuk 1967-ben élőben láthatom őket! Akkor, amikor még kedvenc számaimat, a The Last time-ot és az All it’s over now-t is biztosan játszották. Bill Wymannal és persze Brian Jones-szal együtt, a különös tehetségű és tragikus sorsú zenésszel, aki állítólag a legjobb volt mindőjük között. (S hányszor emlékeztünk a ’69-es Hyde-parki emlékkoncertjére, ahol Jagger Shelley-verset olvasott fel 650 ezer embernek, benne az emlékezetes mondattal a Brian Jones nélkül maradt élőkről: ”Mi nyomjuk hullaként a padlatot.”)

Ódzkodásomnak akár több okát is adhatnám. Szerencsétlen, elkésett, vasfüggöny mögötti nemzedék volnánk, szól az ismert panasz – nekem is harminc évet kellett aludnom eddig a találkozóig (bár ha pénzem és némi szerencsém akad, talán eljuthattam volna Varsóba, Bécsbe vagy Zágrábba, akár Pestre is ’95-ben, vagy netán még korábban, a távoli richmondi kocsmába, ahol a Stones mellett egy másik kedvenc, a Yardbirds is játszott.)

De csak semmi önsajnálat. Éles hátraarc mindenféle nosztalgiázástól – a ma tökélyre vitt üzletszerű, hamis és hazug és pénzt fialó nosztalgia-kéjelgésektől meg egyenest hányingerünk volna. De mégis, a legfőbb, a feloldhatatlan probléma, gondolám, maga az őskövület, a Stones volna – ó, idő, a szárnyas idő, amely nikkelszamovárként szokott fejünk fölött röpködni. Hetvenéves vérprofi örökifjak klubszerű őszinteséggel nyomják a rockandrollt? A régi hitellel és tehetséggel? És ugyancsak hatvan-hetvenéves kelet-európai fiatalok őszintén csápolnak hozzá? Volna ebben nem kevés tragikomikus mozzanat – nem akad meg a falat a szex és drog nemzedékének a torkán?

De Purnhauser Pali barátom, barát a régi hatvanas évekből, kedvesen és könyörtelenül esemezett: mozdulj Lajos, vár a Stones!

A koncertről mindent megírtak, amit lehetett – a zene minőségéről, a showról, a „fiúkról”, le egészen a közönség összetételéig. De az egész cirkuszról, a hangulatról, a technikáról, a tűzijátékról és még egyéb környűlállásokról is.

  • Én talán csak egyetlen közhelyemet tenném hozzá, hogy bizony a legboldogabb érzés járt át, amikor újra megbizonyosodhattam felőle: a tehetség minden. Hogy a tehetség bárhol és bármikor elbír mindent. Átüt, átvérzik a fontos és kritikus pontokon, hamar rést talál, hogy győztesen jusson el egy még ekkora embertömeg szívéhez is. Mi más számítana?

A Rolling Stonesnak (is) ez az egyetlen valódi kincse. Ez az elemi, elsöprő tehetség a legfélelmetesebb ereje – máig is. S bármilyen merő képtelenség, ezzel a romlatlan képességével nyűgözi le közönségét, köztük engem is, egyet a kelet-európai, mindenről lemaradó magyar nézők közül. Ez számít – a többi lényegtelen. Hogy Keith Richardnak, ennek a kedves roncs-szerű clown-nak egyáltalán nem eléggé biztos a hangja (sose volt az), de a bluest belülről tudja és úgy adta is elő Budapesten a You got the Silvert a Let it bleed-ről, mintha ama richmondi klubban, ahol igazából kezdték, szűkebb haveri körben. Úgy tudott megszólalni, hogy az adott pillanatban össze tudja kötni a legintimebb szférákat a kozmikussal. Hogy Charlie Watts dobolását észre se vehetni, és ha ki-kizuttyan a tempóból, barátian rá kell szólni, és mégis ő adja a Stones zakatolásának alapját.

És nem baj, sőt szerencse, hogy Mick Jaggeren nem fog az idő, mert az óriásszínpadon húsz kilométereket futkorászik anélkül, hogy éneklésén, intonációján, elementáris hang-játékain meglátszana. S hogy energiabombái, pantomim-kísérletei és váratlan piruettjei közben sztereotip hülyeségeket beszél és elvtelenül (profin) udvarol mindenkori közönségének, ilyeneket hazudik nekünk például: szépek vagytok, mint valami harmadosztályú bárénekesnő? Nem számít. Ahogy az sem, hogy legvégül az egész Stoneson akarva-akaratlanul Jagger karmája uralkodik – én, én, én. Vagyis az énekes szüli a dalt. The singer not the song – legalább’65 óta ez így megy.

És én úgy vagyok vele, hogy ezzel együtt szőröstől-bőröstől szeretem a Rolling Stonest – elsősorban a régit, a számomra legőszintébbet. De Babitsot, a halál bölcsességét tudó Babits Mihályt azt már soha nem felejthetem.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

ROLLING STONES – The singer not the song bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. kukta szerint:

    Szeretem a Rolling Stonest, s nagyon jó az írás.

  2. Mátis András szerint:

    Éppen a szfvári, elsőre igen megtévesztő nevű Szárcsa Csárda honlapjának http://www.szarcsa.hu/ zongorajétéka zsongított, amikor belapoztam Lajos roééingstonusába.
    Most nagyon kevés időm, de annál több mondanivalóm lenne, ám egyelőre, magam helyett, javaslom Sándor, ha teheted, mert valamiért éppen arra vinne az útad (M7-től alig pár száz méter) menj el oda, hogy az elfolyó borokról és elfogyó ételeinkről megint valami maradandóban lehessen részed. Szeretettel gondolok Rátok, többször is, mint gondolnátok, amikor pl. eszem ezt a sós vajat amit az édes kenyerükre kenünk, amikor éppen nem volt ideje magyar kenyeret sütnie Feleségemnek. Igaz, Feleségem, Judit Asszony minden péntek este frissen készülő barcheszből viszont már több svédet is megkínáltunk. Köszönöm az összefoglalókat, élvezettel olvasgatom, és éppen most továbbajánlottam a szárcsás Ritter Judit úrhölgynek is, hogy a jó emberek találkozhassanak.
    Ölellek: András

  3. Mátis András szerint:

    Amúgy, ama marhagulyásos írásomra érkezett megjegyzések kapcsán, szíves elnézését kérem mindenkinek, akinek szemet szúrt a “vegeta”. Nos, a gulyák porterhes világát idéző légkörben persze, hogy szinte már-már blaszfemikus ez az alkalmatosság, de tudtam, hogy berlinben élő lányom nem túl komplikált, de azért ügyesen vezett kiskonyháján ez a konzisztencia is folyamatosan föllelhető, főleg a jószándékú magyarországi látogatók kolbász-pirosarany-vegeta-tejföl túlélési csomagjaiból.
    Írásom joggal indíthat Téged is arra, hogy elmélyültebb elemzésed után, tévedéseim helyébe a gulyásokról szóló tények költözhessenek.
    De arra nem, hogy leöregezz! Még csak pár hete múltam 60.
    Sok szeretettel ölellek:
    András

  4. Csíki Sándor szerint:

    Kedves András!

    Dehogy „öregeztelek” én le! Eszembe nem jutna!
    Az előtted szóló „DER ALTE”, az internet világában közismert, és becsült “Az Öreg” volt az, akinek a megjegyzésem szólt.
    Isten Éltessen még nagyon sokáig, jó egészségben!

    Csíki Sándor

    http://www.foodandwine.hu/2009/10/14/level-a-porkoltrol-gulyasrol/

  5. Székely Árpád szerint:

    Kedves Lajos! Én is ott voltam a koncerten és az írásod alapján azonosak voltak az érzéseink! Eszembe jutott mikor Gál “Kálmánéknál” az ovodában együtt hallgattuk a 19. idegösszeroppanást stb. Vagy 66-ban húsvétkor Robertáékhoz menet-meglehetősen hangosan – énekeltük a cadillacot! De arra is emlékszem amikor az Ecsedi utcai házunkban (az általad megírt Dezső bácsiékkal srégen szemben) többszőr elhangzott a híres dal, a könnyek felszáradnak! Barátsággal: Dotykás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.