REKVIEM a jegenyékért

Leonard da Vinci, La Scapigliata, 1508KIVÁGTÁK az én falum gyönyörű, legalább száz éves jegenye- és kőrisfa-sorát az elmúlt héten. Tizenhárom jegenyét és tizenhárom amerikai kőrist. Ők egy nagyjából a boldog XIX. század végi időkben ültetett fasor utolsó hírmondói voltak, amelyet még valamelyik Felsőbüki Nagy uraság, talán Sándor, ültetett. Szépen, tervezetten, ahogy egy valódi reformkori család hagyományaihoz illik – a Bobáról Egyházashetyére befutó Bekenyi domb két oldalára.

Hogy miért ültették, annak sok oka lehet, de én nagyon remélem, azért, hogy aki Boba felől futna be Berzsenyi kemenesaljai szülőfalujába (mint például 1936-ban Németh László is tette, aki meg is írta), annak a gyönyörű fasor látványával jó előre legyen ideje felkészülni a magyar poézis eget-földet megrázó költőjének illő befogadására. Maga Németh László a legnagyobb magyar görög költő táját így látta: „apró gyümölcsfás községei s mind e szigetnyi látnivalók körül egy tenger abból a fiatal kékesszürke színből, mely ellep földet, levegőt, s egyszerre határtalan, fennkölt és nyugodt”.

2007 februárjában a falu határában megjelentek az apokalipszis lovasai. Leszálltak paripáikról, s jó zsoldosként tudták, mi a dolguk – minden külön értesítés helyett elpusztították, ami útjukba került. Elfűrészelték a faóriásokat, lenyekkentették őket a földre. Lerúgták, akár a mai utcai harcosok az ellenséget. Döntöttek, gallyaztak, égettek, közben nem néztek, nem mérlegeltek semmit – a legkevésbé azt, ami a legfontosabb. Hogy ezek a faóriások, egytől-egyig mind, makk-egészségesek voltak. (Meggyőződhet erről bárki emberfia, aki hajlandó elzarándokolni és alaposan szemügyre venni az úgynevezett bütüs-szeletet, a tuskók bütüjét, ami ott ékeskedik az út mellett. S amely igazolja az állítás igazát. Nem kell ide kertész-, vagy erdészmérnöki diploma, bízni kéne a szemben, és a józan észben.)

Ezek a jegenyék, mondhatom, megfontoltan, a megállapodott ember derűs békéjével álltak itt a poétikus pannon tájban. Egyenesen, s ugyanúgy, mint szerte Kemenesalján álltak – valaha. Vagy tágabban, mint a Dunántúlon álltak – valaha. Mert ebben a különlegesen kedves tájban mindenfelé jegenyékkel övezett utak futottak a Balaton-felvidéktől a somogyi dombokig és Szigetköztől az Ormányságig – valaha. Mára jóformán e fasoroknak csak romjai maradtak meg, emléksorok egy régi tablóból – az ember pusztítani jobban szeret, mint építeni.

Leonardo da Vinci, Ginevra de' Benci (1474/1478) Forrás: nga.govRáadásul, az én falum jegenyéi, amellett hogy szépek, de mint valami görög táj kellékei, heroikusak is voltak. Noha északra nyitott terep mellett kellett szolgálniuk (a bobai út kelet-nyugati tájolású), s egy tágas legelőn arrafelé süvít Ság felől a szél – Berzsenyinél az antik Boreas. „Zúg immár Boreas a’ Kemenes fölött. / Zordon fergetegek rejtik el a’ napot. / Nézd a’ Ság’ tetejét hófuvatok fedik, /’S minden bús telelésre dőlt.” – szóval száz év óta ezek a populusok ellenálltak. Nem dőltek meg holmi szélrohamok előtt és után, esők, marcangoló szél, süvítő hófúvások előtt. Még csak meg sem hajoltak, mint gyerekkoromban az alföldi testvéreiket láttam az útmentéken, vihar alkalmával.

Jó párszor gyalogoltam haza Bobáról vagy vissza a vasúthoz – a hét kilométer legünnepélyesebb pillanata volt előttük elhaladni. Ha érkeztem, ez volt a jutalom, a fasort látni megnyugvás: tíz perc és otthon leszek. S bár olyanok voltunk együtt, mint Guliver az óriások országában – sose gondoltam, hogy ezek a fák rám is dőlhetnének, egyáltalán, az országútra bukhatnak. Gyönyörű és harsány zöld fal mellett sétálhattunk a legnagyobb békében. S aztán, ha autóbusszal jöttünk hazafelé, egészen más irányból, Köcsk felől döcögve, télen-nyáron, már messziről és otthonosan integetett a tájat uraló pompás jegenyesor, mert minden térelemnél magasabbra nőttek, mint valami kisebb katedrálisra emlékeztető tornyok. Hazaértünk. Ezt felejtik el azok, akik nem foglalkoznak érzelmekkel, poézissel, emberrel. A táj – otthont ad.

Az apokalipszis lovasai nem törődnek ilyesmivel – legföljebb a homályos, de mindenképp szabadon értelmezhető rendeletekkel. Kinevezik a fákat „vágásérettnek”. „Akadályozzák a közlekedést”. Vagy: a „szél lefújja az ágakat” és kész. Ennyi. Szemrebbenés nélkül kivágnak évszázados csodákat, még védett fasorokat is, ha az üzlet így kívánja.

Az apokalipszis lovasának fogalma sincs arról, mit hordott össze a civilizáció a fáról, mint „olyanról” – nem érdekli, nincs köze hozzá. Nem tudja, mert nem olvassa mondjuk Hamvas Bélát, aki izgatott oldalakat beszélt tele csupán a fa egzisztenciájáról. A fa önfeláldozásáról és a fa odaadásáról – ahogy az a földdel, éggel, az élettel ölelkezik. Vagy a fa erotikusságáról. Hogy a fa: benne van a csábítás, a nyugalom, ezért a gyengeség, ezért az erő, ezért a csendes, puha tenyészet. Hogy a fa: maga az áradó élet.

Leonardo da Vinci: Ló tanulmányAz apokalipszis lovasa széplelkű dilettánsnak tartja a fákért, növényekért, tájért, ökológiai társulásokért, nemzeti parkokért szót emelő és polemizáló civilt, mert okoskodásai zavarják természetátalakító furorját és küldetését. Ott, ahol ezek a civilek szervezettek, meggondolják kétszer is, nekiugorjanak-e a Roosevelt-téri fáknak, ahová természetvédők láncolták ki magukat. Vagy a Zengőre vagy más helyekre – az én falumban és Kemenesalján viszont az apokalipszis lovasainak ilyesmitől sosem kellet tartaniuk. Meg is lett az eredménye: pár éve a legbotrányosabb tarolás a bobai vasútállomásra vezető út gyönyörű, szintén legalább százéves platánsorának szomorú és nyom nélküli kiirtása volt. Ehhez már csak hab a tortán, ha mondjuk, a dukai fasor kivágását vagy a borgátai fürdő környéki tarolást emlegetem. Csak egy szelíd, valaha poétikus kis mikro-régió „ügye”. Egy-két szomszédos falucskáról és környékéről van szó. Pedig Kemenesalján, ahol mindig is szenvedéllyel és értelemmel közelítettek mindahhoz, amit a természet nyújt, ahhoz amit a klasszikusok felstilizálva rögzítettek: itt még a levegő is más, mert „a levegőben aranyszemcsék csillognak, mint a dalmát szigetek között a mistralban, és ebben a tündöklésben érik a szőlő”, mondja Hamvas.

Ám a legnagyobb baj ebben az ész nélküli és oktalan „fagazdálkodásban”, hogy a Közút egyetlen csemetét sem ültetett Kemenesalján sehová – pedig ezek a történelmi fasorok mindig a humanitás, a tájkép nélkülözhetetlen rekvizitumai voltak. Évek kitartó és szívós munkája révén ma csupaszok az utak mindenfelé és az út mellett legfeljebb a tuskók rohadnak a gazban. Nem vezet semmiféle fasor – sehová. Pedig lehetne másképp is. A véletlen úgy hozta, hogy a hetyei rablással egy időben egy költőbarátomnál jártam a nem is olyan távoli Nemesvitán – a közút apokaliptikus bajnokainak tanulmányutat javaslok. Menjenek el és tekintsék meg a nemesvitai jegenysort, amely legalább három-négyszer akkora, mint a hetyei volt.

Két hasznos dolgot tapasztalhatnak: ott nem zavarja és ott nem teszi lehetetlenné az autósközlekedést az út két oldalára ültetett öreg allé. S aztán: az öreg fák mögé már most, jó előre kiültették az utánpótlást, és nem mást, hanem jegenyenyárfát (Populus nigra ’Italica’) – szakszerűen kikötve, védve az időjárástól. Ha eljön az ideje, legyen mivel lecserélni. Ilyen egyszerű az egész.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: .
Közvetlen link.

REKVIEM a jegenyékért bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Podruzsik szerint:

    Óh, Istenem…

  2. Bogsán Gyula szerint:

    Kár azt hinni, hogy az apokalipszis lovasai “tudatlanok”. Körükben a tudatos
    pusztítást igen sok esetben csak egy motiválja: a pénz és a várható haszon… Amit érvként felhoznak, az szánalmas blabla. Így pusztulnak értékeink s ilyen meggondolásból régi kastélyaink, kastélykertjeink is… Nosztalgiázhatunk, keserűen, de bízva egy jobb jövőben.

  3. Sance szerint:

    Településeken a fakivágást tudtommal szabályok kontrollálják. Vagy területrendezés kell, hogy kövesse záros határidőn belül, vagy újratelepítés, ráadásul legalább ugyanannyi hasonló méretűre növő facsemetével. “E tevékenységet a fák védelméről szóló 1970. június 21-én kelt 21. számú Kormányrendelet, valamint helyi szinten önkormányzati rendeletek szabályozzák. ”

    “A szabályozási tervben jelölt fasorok helyeit sem magas, sem mélyépítési létesítményekkel elépíteni, a fasortelepítés helyét megszüntetni nem lehet… Fapótlásként a kivágott fa 1 m magasságban mért törzskörméretének megfelelő összméretű fák telepítendők.”

    Legyünk őszinték magunkhoz, a kastélyok kora leáldozóban van az ipari forradalom óta. A mostani uralkodó osztály (100-200 leggazdagabb) nem tekinti ezt az életstílust magáénak, a többiek pedig nem tehetik meg, hogy fenntartsák.

    De ez nem csak nálunk probléma(volt keleti blokk), hanem egész Európában, emiatt is van rá elég komoly uniós támogatás, ha valaki egy-egy vidéki kastélyt üzemeltetni próbál.

  4. pecz szerint:

    Megrázó.
    Ugyanakkor engem jobban megrázott, amikor Berzsenyi szülőfalujában (az apukám is ott született)megszünt az iskola.

  5. Ádám Gábor szerint:

    Kedves Sance !

    Igen, elvileg ültetni kellene helyettük másikat. De a csemete száz évig nem fog akkora árnyat adni és nem fog annyi oxigént termelni, mint a kivágott idős fa…

    Minden kivágott fa után ötven csemetét kellene ültetni.

    Minden embernek kötelessége lenne a betűvetés elsajátítása mellett 50 fa elültetése és egy életen át történő gondozása is !
    Ezt kellene az Alkotmányban rögzíteni.

    Üdvözlettel:

    Ádám Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.