Az én Bazinom

AKÁR A GYEREKKOR örökkön megújuló széljárása, akként csapdosta a fülemet anno egy bűvös szó. Bazin. Sűrűn mondogatták ezt: Bazin – így. Bazin – amúgy. Vannak dolgok, amit egy mihaszna gyermek is sajnálatosan nehezen tud felfogni – ez az én Bazinom is az efféle misztikus szavak közé tartozik. Pedig mi sem természetesebb, ha a rég elhagyott szülővárosát is akkor és oly áhítattal emlegeti az ember, ahogy talán nem is annyira kéne. Pláne, mikor öreganyám a szokásos patetikus felsóhajtásai mellé mindig odabiggyesztette a németül kezdődő mondatot is: „Ó, Bazin! Aba’ örökre elveszett”.

image005

És lassan kiderült, hogy ez a Bazin nem valamiféle titokzatos francia műszó, amire sokáig öntudatlanul gyanakodtam, mert akkor biztos nagyon nazálisan kéne ejteni: bazeen. És nem is egy telivér szépségű műlovarnővel kapcsolatos légyott helyszíne valamelyik Krúdy-kisregény temetőkertjében – csupán egy közönséges magyar-német-tót, vagy német-tót-magyar, de leginkább tót városka a messzi, idegenbe szakadt Kis-Kárpátokban. Ahonnét nagyanyám elszármazott (ő valódi lutheránus német volt és nem sváb, aki magyarul megtanult ugyan, de hosszú élete során korántsem tökéletesen, amin öcsémmel röhigcséltünk is eleget). Ettől függetlenül ennek a Bazinnak valóságos legendáriuma született, mint általában olyasminek, amit sose ízleltünk, sose szagoltunk, sose láttunk testközelből.

Magam a körülmények titokzatos összjátéka folytán épp akkor érkezem életemben először e misztikus gyermekkori nyelvi terep földrajzi közelségébe, amikor édesapánk telefonja utolért. A kilencvenes évek elejét írtuk. Azt mondta apám a mobiltelefonba: ma, kora reggel meghalt Nagymama. A 102-ik matuzsálemi évét taposta.

Pozsony alatt jártunk – mi hát a teendő? Fordulnánk vissza a koronázó város alól, ahová percekkel elébb érkeztünk? De inkább körbeautótunk egy közepesen lerobbant, valaha szebb napokat megélt német városkát: Pezinokot, vagyis Bősinget, vagyis Bazint. Amely öreganyánk aznapi halálával kissé másnak mutatta magát, mint kellett volna.

Hogy milyen volt? Poros. Kicsi. Idegen és üres – említésre sem méltó. Én bizony többet vártam; Bazin (Pezinok, Bősing) legfeljebb Kőszegre, de még inkább Rusztra, erre a legkisebb Kárpát-medencei német-magyar civitasra „hajazott”. Kicsi, arányos, tiszta formájú, és én akkor még azt is beleláttam, hogy talán egy rég elveszett birodalmi öntudat büszke hordozója is lehetett, mint amazok. Csak egyáltalán nem volt úgy kiglancolva. Kimentünk a temetőbe, ahol megtaláltam szétszóródott-nyoma veszett családunk egynémely maradék gótbetűs sírkövét (öreganyám nővérét és unokahúgát) –a sírkertnek öregebbik fele színtiszta luteránus-német temető volt. De hiába kerestem, nem akadtam nyomára nagyanyám bátyjának – ő a sok Ludwig-gyerek közül egyedül maradt otthon és valóságos Hrabal-figuraként élt és halt, s akár saját Bazin-regényemnek is centrális figurája lehetne. Viszont találtam szép számban Stéberleket, akik a Ludwigok mellett szintén maguk voltak az én gyerekkori Bazinom.

varoshaza_ter

Ugyanis a hatvanas években dél-alföldi szülővárosomban, ott a két Kőrös összefolyásánál, egészen elképesztő módon Bazin neve nekem valahogy mégiscsak valahogy a gyulai kolbászt jelentette. És szőlőt magát, az igazit és nem alföldi bort is – amely legalább némi hírre is szert tett már, nem úgy, mint a másik öregapám savanyú nedűje.

  • A gyulai kolbászt leginkább azért jelentette, mert ezt a hungaricummá vált különleges produkciót egy valódi bazini férfiú, bizonyos Stéberl András tette országos, majd világhírűvé. Még a két háború között.

Ő nagyanyámék előtt pár évvel érkezett Gyulára – öreganyám csak 1920-ban, egy számára kiutalt marhavagonban. Amikor kitoloncolták a demokratikus Csehszlovákiából. Huszonhét évesen, elsőszülött csecsemőjével, Kornéllal a karján – csupán mert ő német volt, férje meg magyar és katona. A nagyhírű Stéberl viszont pár év alatt ügyesen felmérte a terepet és a rá jellemző ügybuzgalommal nekilátott a gyulai kolbász világhírnevének megteremtésének (terveztem is egy regény megírását, középpontban Stéberl András heroikus és szomorú életével, Hogyan találtam fel a gyulai kolbászt? munkacímmel) – öreganyám meg öregapámmal, aki tüdőlövést szerzett az olasz fronton, nekiláttak a bús magyar valóság megdolgozásának.

pez01_pezinok_wine1A szőlő és bor viszont úgy szerepel Bazin örök konnotációjaként, hogy derék bazini dédatyánknak, bizonyos Carl Ludwignak (született 1853-ban), vagyis Ludwig Károly műbútorgyártó mesternek (a Monarchia dicső napjaiban bazini műhelye mellett szép tábla szőleje is akadt a határban. Fönn a szőlőhegyen. De hát a protestáns és szigorú német gazdálkodási etika szerint a nedűt leginkább eladták, meggondolatlanul fogyasztani fővesztés mellett tilos volt. Kivéve a négy Ludwig-gyerek közül az egy szem fiút, öreganyám bátyját, aki szerelmi csalódása miatt legénysorban maradt a szülői házban. És aki egyre inkább a híres bazini borok jeles szakértőjeként írta be magát a családi krónikákba. De, és ez már színtiszta ’csehszlovák film’, amikor dédszüleim elhaltak, Károly bácsi, átvéve az üzemet, egyben öntudatos városlakóként a bazini tűzoltó-egylet vezetését is átvette. Volt hát itt rezesbanda, tér-zene, pumpás tűzoltó kocsi, roham-brigád és szivattyúk és fecskendők, meg díszes tűzoltósisakok csillogása a napsütésben. Carl-Károlyra a szőlő is rámaradt (nővérei a világ négy égtája felé szóródtak arányosan, de leginkább amerikai németekhez mentek férjhez) és nősülni már – soha már. Nagy szerelme többszörös családanya a Kis-Kárpátok tövében – messaliance-t kiáltva a kőszívű, fényképein mindig komor és összevont szemöldökű Baradlay-Ludwig-dédapám nem engedte a szerelmeseket egymásnak.

S aztán, ez már a negyvenes évek végén, ’47-ben, de a kommunista fordulat előtti Csehszlovákiában történt, hogy egy szép napon a jeles műbútorasztalos (nem annyira csillagos ötös, mint dédapánk, aki, nota bene, Bécsbe is szállított) – szóval, az önkéntes tűzoltóparancsnok és jeles borszakértő Károly bácsi csurig telt demizsonnal a műhely felé vette az irányt. Itt aztán a híres, és sok helyütt, legméltóbban talán Bél Mátyásnál megénekelt bazini borok hatása alatt hamar elunta a józan robotot – a bazini borok erősek, frissek és leginkább szárazak. S bár a hórihorgas Károly bácsi szorgalmas ember volt (a németek ugye nagyon tevékenyek), mégis ledőlt a műhelydíványra. S az alvási művelet megkezdése előtt vastag és kunkorodó hamujú havannáját mélabúsan elfelejtette kioltani – ő különben minden porcikájában monarchisztikus ember volt, vagyis egy régi, antagonisztikus idők fiaként csak bőrszivart volt hajlandó a szájába venni. A vastag szivarfüstcsíkok azon az estén is vidáman tekeregtek a csillagos égbolt felé. A bazini tűzoltóegylet elnöke lassan elszenderedett – viszont lángot kapott a puha faforgácsokkal teli asztalosműhely. Hát így égett meg Károly bácsi. Szomorú tűzhalállal. (Időközben ráakadtam egy eddig nem ismert barna, családi fotóra – nagybátyámmal, Kornél bátyámmal álldogálnak Bazin városka főterén, számításaim szerint 1926-ban. Olyan ez a kép, mintha egy kicsit szegényes, de motívumokban gazdag közép-európai Proust-műben sétálgatnánk. A „napfényes sáv”-ban egy reneszánsz kapu előtt öltönyös és mellényes férfiú szalmakalapban támaszkodik egy finom sétabotjára, mellette rövidnadrágos kamaszféle gyerek szintén szalmakalapban és kerek, John Lennon-napszemüvegben – végtelen itt az elképzelhető időknek mélysége.)

394

S aztán, már évekkel az én bazini villámlátogatásom után, néhány borász barátommal Dunaszerdahelyre utaztam, mert hírét vettem: bemutatkozna ott egy Vitis Pezinok nevű bazini cég, amely Szlovákia talán legnagyobb borászati vállalata. És ottan elővezeti vagy nyolcféle zászlósborát. Évtizedek óta spekuláltam erre az áhitatos pillanatra: ó, boldog emlékű Károly bátyánkra vajon miféle glorioso nedűk lehettek oly végzetes hatással?

A Vitis Pesinok bemutatójára felajzottan tréningeztem. Elolvastam mindent, amit a bazini borokról tudni kell és egyáltalán lehet – még azt is megtaláltam, hogy egy jeles bazini, szintén lutherásnus szakférfiú, bizonyos Martiny Sámuel, amúgy bazini szőlőbirtokos család sarjaként a filozófia és a teológia professzora lett, majd l805-ben Oroszországba került, ahonnét Grúziába vette az irányt, s itt kiemelkedő érdemeket szerzett a grúziai szőlők nemesítésében. Sőt, azzal írta be nevét a grúz bortermelés halhatatlan krónikájába, hogy a hagyományos csurok, vagyis a földbe ásott kőkorsók helyett az ő útmutatásai alapján készítették Grúziában a legelső fahordókat, s ily módon egy bazini ember tette exportképessé az amúgy nagyszerű grúz borokat.

A dunaszerdahelyi randevúban viszont nagyot kellett csalódnom. Ezek a mai bazini borok szépek voltak, kerekek és jól kezeltek, sőt, nagyon is megfeleltek a divatos, sokszor hivatkozott „európai normáknak”. Azonban! Azonban, hogy szakszerűen beszéljek, némi határozott vonalvezetésű savgerinc az egyetlen valamire való olaszrizlingjükből is égbekiáltóan hiányzott! Vagyis a megkövetelt elillanó gyümölcsösség ellenére többnyire vékonyak, arc nélküliek és sterilek voltak ezek a nedűk, szinte kivétel nélkül. Benyák kollégával még azt is kiérezni véltük, hogy jobbára éretlen, tehát nem teljesen kész, inkább még zöld szőlőből készítették őket. Nem a reduktivitás az én bajom, inkább más hiányzott mindegyikből. Az elmélyültség. A személyesség szenvedélye, a személyiség hitele, vagyis némi karakter. Így persze egyáltalán nem illettek Károly bátyánk szabálytalan szépségű, lángoló életéhez. S különösen forró tűzhalálához. Lógó orral, megvert hadként ballagtam haza, és most is csak abban látok némi reményforrást, hogy később nem egy ekkora mamut-vállalat, mint amilyen ez a Vitis Pesinok, és annak is egy átlagos panel-produkciója után kell reménytelenül koslatnom.

Inkább visszafelé kéne haladnunk és tájékozódnunk: a régi, kisebb táblákat is illenék felkutatni ama bazini szőlők dzsungelében. Tán épp magát, az eredeti Ludwig-birtokot– ahonnét, a la Károly bácsi, valaki klasszikusan piros orrú, kékkötényes helyi kistermelő kézműves sokkal szabálytalanabb borát ihatnánk. S akkor bizonyára többet megérthetnék és közelebb is juthatnék mindenhez – éghez és földhöz, vízhez és tűzhöz. Az én Bazinom szomorú-szép családtörténetéhez.

Ambrus Lajos író, a blog állandó vendégszerzője

Be Sociable, Share!
A bejegyzés kategóriája: Ambrus Lajos írásai
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.